Emlék

Amikor kis fámra tekintek, azt érzem,
már soha többé nem kell majd hazatérnem,
keresnem az otthont távoli világban,
hisz senki nem élhet énnálam cifrábban.

Telik a kenyérre, akad leves néha,
szívemben az öröm felderengő, léha,
színhez színt választok, ruhám is ünnepi,
kedvemet ilyenkor a remény ellepi.

Nem is tudják sokan, mennyire gazdagok,
amikor csillannak a szemben csillagok,
őszinte sugarát a tiszta tekintet
szív mélybe berejti, nincs, ami megintet.

Szelídség és béke lenne osztályrészem,
ha nem bú és bánat lenne veteményem,
eláraszt a kórság, fertő tóban élek,
nem voltak sohasem jóság menedékek.

Csodálkoztam mindig, másoknak hogy lehet,
szeretet, boldogság, mit bárki megvehet?
Mért osztották énrám ezt a sok szerepet,
melynek torünnepén egy világ nevetett?

Szükség van a hóra, a csendes magányra,
mikor a sötétség lelkébe bezárva
számot vet magával, bár bocsánat nincsen,
szétosztották sorsom, hozzá minden kincsem.

A tükör régóta nem nyújt vigaszt nékem,
szépséget keresek, az eszemet védem,
ne bolyduljak meg a torzulások miatt,
tartom magam mindig, halk vagyok és riadt.

Ártottam, azt hiszem szóban és szavakkal,
soroltam igazam megcsúfolt ajakkal,
s mert az igazságom néma és vádoló,
nem látom, hogy hol él az Ember, a pártoló.

Most ismét lázongom, cinkos lett az este,
lepelét a tettek mételyére fedte,
elhagyja dalomat mindegyik hős fül itt,
ujja a sztárjuknak mutatja, hogy csitt.

Mini kis műfenyőm illat nélkül pihen,
megszoktuk már egymást, már szeret, azt hiszem,
közös volt a létnek minden elmúlása,
tűrő sorsomnak minden változása.

Mikor ránézek, sajog a fájdalom,
azt hiszem, hogy ismét csöndre kell váltanom,
egyetlen menedék danolásom óta,
kíváncsian várom, mit hoz majd a kvóta.

Emlékek özöne, meg kell, hogy haljatok,
hogy édes nektárral lepjenek magasok,
békesség örökké a Földre szállt lajtorja,
Szeretet ünnepén Jóság ezt dalolja.

2019. december 3.

Igazság

Esdeklő szívemmel kerestem szüntelen,
nem leltem rá soha, hosszú volt éjjelem.
Üzentem a Földnek utolsó szó jogán,
keservem sóhaja megállt a tű fokán.

Betűkre betűket nehezen öltöttem,
hörgött az éjszaka naponként fölöttem,
rettenet és szégyen - szívemen a foltja,
várom, hogy sorsomat valaki kibontja.

Türelem már nincsen, várakozás feszít,
nem vagyok már szótlan, nem vagyok már szelíd,
bocsánat nem lehet, üzentek az égnek,
nem mossa le bűnét semmiféle érdek.

Ahol az iszony hat s a cinkos szereplők,
bűnbe viszik sorsuk legények és a nők,
senki sem mondja ki, mit tettek közösen,
lánggal ég Igazság orcája vörösen.

2019. október 18.

Kép forrása: Wikipédia, Iustitia

Magányos út a mindenségbe

Gyermekként asztal alá, szekrénybe bújtam,

senki meg ne lássa a nagy magányomat,

nem szerettek engem és egyre csak sírtam,

szívemben magam futottam meg harcomat.

Házasság lett iszonyat, sírig alázás,

félelem fájdalma szállta meg lényemet,

szeretetre vágytam – szitokszó közt ázás -,

bensőmből senki sem kutatott lényeget.

Aztán csukott szemmel néztem teliholdra,

elvarázsolt, de magányomnak foglyaként

vágytam a szerelemre, a magasztosra.

Mért éltem egyedül a föld árvájaként?

Éjszaka lágy melódiát küldtem oda,

hol magányos fényszív és lelkek bolyongnak,

vártam rá nagyon, tán történik nagy csoda,

a jövőm napjai szebb napokat hoznak.

Majd jött a fertelem, rettegés szívemen,

vádolva ég és földnek sötét erői,

hatalmas csapások súlya a testemen,

nem fogadnak be a temetők hantjai.

Ki harmonikus, tiszta, magánya megnő,

irigység és titkos ellenség aratja,

de egyedül az ember-szeretet a fő,

tisztelet és kedvesség meg nem hozhatja.

Kinek nincs igaz barátja és kedvese,

kiszáradt szemekkel ürességet bámul,

kőszoborrá varázsolt reménye, szíve

egyszer mindenséget megölelve tárul.

2015. január 31.