Szépség nyitány

„Hinni a szépet, lehetetlent, hogy egyszer valóra válik. Hinni a vágyban, akaratunkban. Ha kell, hát bízni halálig.” Szabó Lőrinc

Csillag Dániel egykor ígéretes tehetsége volt a zeneakadémiának, de szegénysége és szerénysége ott marasztalták szülővárosában, ahol egyszerű és mások diákjai által komikusnak gondolt tanítóként dolgozott az egyik iskolában. Ének óráira gyakran bevitte hegedűjét, hogy bemutassa egy-egy saját maga által komponált zenéjét, vagy előadja a klasszikusok híres darabjainak részleteit. A gyermekek kuncogtak, amikor belépett a terembe. Bizony előfordult, hogy óra végére a fél osztály kinn állt a folyosón, mert fegyelmezetlenkedtek, de ettől nagyobb büntetést Dánielnek nem volt szíve kirónia rájuk.

Felesége, a legszebb leány volt a kisvárosban egykor, fél év alatt ette meg gyönyörű testét a halálos kór, a rák. Dánielt annyira ette a bánat egyetlen szerelme után, hogy megkomponálta emlékére a Szépség nyitánya című zenekari kísérettel szólóhegedűre írt művét, mely a fiókban porosodott. Néha-néha elővette a kottáit gyakorlás miatt, meg ilyenkor könnyes szemekkel emlékezett egyetlen szerelmére. Amikor az andante részhez ért, elképzelte, ahogyan feleségével kéz a kézben sétálnak az utcákon, lassan permetező esőben a holdvilág gyenge fényénél. Minden ütem szinte egy-egy érzést elevenített fel szívében, ilyenkor újraélte a szerelmet, s végén, a halál sötét részénél sírt a hegedű a vonó alatt, olyan kétségbeesetten, hogy szinte beledermedt a levegőbe a hatalmas fájdalom. A darab vége egy óriási felkiáltójel, üzenet a halálnak, melyet kissé indulatosan adott elő, fejezett be, ilyenkor sikított a hegedű ujjai alatt.

Leánya, Melli külsőre ugyanolyan szépség lett, mint édesanyja volt, egész nap a tükörben nézegette ezért magát, de akaratos, dacos leányként ijesztő személyiség-bélyeget viselt. Szégyellte az apját, akit a gyerekek csak Vigyori Dánielnek csúfoltak. Otthon bedugta a füleit, hogy ne hallja a hegedű cincogását, amikor a hangszeres gyerekek az apjánál tanultak. Ilyenkor szinte menekült otthonról. Így botlott bele tizenhét évesen az egyik fürdőhelyen egy amerikai fiúba. Ronald nem tudta levenni szemeit Melli tökéletes alakjáról, elvarázsolta karakteres, formás arcocskájával, barna sűrű, göndör hajzuhatagával, ami királynővé koronázta szemeiben. Elhatározta, hogy megszerzi magának a leány szívét. Maga egy michigani egyetemen dolgozott informatikusként.

Rövid udvarlás után Melli úgy döntött, elhagyja az egyre nagyobb szegénységbe süllyedő apját és szülővárosát, Ronald feleségeként majd kiélheti nagyvilági hajlamait, még dolgoznia és tanulnia sem kell többé.

Egyszerűen közölte Dániellel a tényt, hogy utazik, s bár látta apja összetört arcát, nem kegyelmezett, kilépett életéből kegyetlenül és dacosan, ahogyan addig is élte életét.

Amerikában hatalmas házban élt luxus körülmények között a házaspár. Ronald imádattal csüngött feleségén, csodálta, mint tökéletes szépséget, vigyázott rá, mint egy porcelán babára. Naponta meglepte kisebb ajándékokkal, virággal. Hatására Melli csodálatos átalakuláson ment keresztül, s egyszer csak írni kezdett. Kezdetben cikkeket, melyeket magazinok közöltek le, s közben hódolt másik új szenvedélyének, a festészetnek. Képei tisztasága meglepte a zsűrit, amikor első alkotásaival benevezett egy versenyre. A szépség jegyeit őrizte minden műve, mintha egykori letűnt idők harmóniáját festette volna meg realista módon, vagyis azt ábrázolta mindig, amit látott, de minden arcnak, tájképnek földöntúli ragyogást ajándékozott.

Ronald gyakran elkísérte irodalmi berkekben és kortárs festők között híressé vált feleségét estélyekre, ahol bemutatták hetente a világ legszebb dallamait. Leányuk, Melitta, aki már három évesen ének tehetségnek mutatkozott adta elő a híres musicaleket, filmslágereket.

Dánielt emésztette a bánat felesége és leánya elvesztése miatt, majd ágynak esett. Nem is tudott unokája létezéséről. Kottáit legtehetségesebb tanítványára, Nicolasra hagyta és miután eljátszotta feleségének írt nyitányát, dacolva a halállal a darab végén, ő is búcsút mondott az életnek. Utolsó útjára pár tanítványa kísérte el, temetését a kisváros rendezte a legszerényebb körülmények között. Nevét lassan elfelejtették.

Egyik nap Ronald egy meghívóval érkezett haza szerelméhez, Mellihez és a gyönyörű hajadonná nőtt énekes előadóművész Melittához. Egy magyar hegedűművész koncertjére szólt az invitálás, amit maga a művész nyújtott át a férfinak, amikor megtudta, hogy magyar a felesége.

A Csillag Nicolas név megpillantásakor Melli szíve összerezzent. Eszébe jutott édesapja, akit faképnél hagyott és azóta sem érdeklődött felőle, valamint a hegedűről a cincogás, amit nem bírt otthon elviselni. Tudta jól, hogy szeretetet és tiszteletet nem lehet utólag átadni, mint egy szál virágot, s a sírjára apjának hiába is helyezné már a bocsánat kérését.

Izgatottan lépett a hangverseny terembe csodálatos leányával, Melittával. Ronald odavezette Nicolashoz a családját. Melli megtudta, hogy a zeneszerző előadó felvette apja, Csillag Dániel vezetéknevét tiszteletből, hogy a világ mindig emlékezzék az általa nagyra becsült zseni tehetségre. Melli szíve majd megszakadt bánatában, amikor megismerte apja szomorú sorsát.

Bejelentették a magyar származású Csillag Dániel Szépség nyitányát, amit Nicolas szólóhegedűvel játszott és a nagy zenekar kísérte őt. Már az első akkordoknál felfedezte Melli a szépség harmóniájának megnyilvánulását, ráismert néhai édesanyja és apja szerelmének jegyeire, s a vég, a halál eljövetele és megrázkódtatása zokogásba fúlón érte Dániel leányát. Melitta áhítatos zöld szemekkel nézte nagyapja tanítványát, Nicolast, s elbűvölten hallgatta a szépség lekottázásának hegedűjátékát. Első látásra szerelem szövődött az ifjak között, így nyújtották egymásnak kezeiket és szívüket. Egymásra talált a hű tanítvány és zeneszerző, hegedű tehetség és a tiszta szívű énekesnő. Egyesülésük egy hatalmas nyitánya lett a jövő tiszta művészetének, s a békességnek.

Fura meghívót kapott a kisváros minden tiszteletbeli tagja és a magyar művész világ képviselete: egy temetői hangversenyt rendez Csillag Nicolas és felesége, az amerikai kristályhangú Melitta.

Kettős sírkő köré gyűlt a tömeg. Az egyikre egy friss szobor került a Szépség angyala címmel, a másikra egy aranyhegedű kottával. Ekkor felhangzott Csillag Dániel Szépség nyitánya, melyhez dalszöveget írt a szerelmespár, akik kézen fogva érkeztek meg lassú léptekkel a permetező esőben.

2014. július 22.

Szépség (párbeszéd)

- Béééla! Miért bámulnak rám az emberek az utcán, villamoson annyira? Zavaromban a földet nézem, mindig azt hiszem, valami nem stimmel rajtam. Már kisebbrendűségi érzetem van...
- Nem tudod, Vilma, mit néznek? Nem is sejted?
- Nem, el sem bírom képzelni!
- Hát azt nézik, hogy szép vagy, szebb mindenkinél!
- Ne mondj már ilyet! Én szép vagyok?
- Nem tudod? Akkor miért nézed magad meg reggelente a tükörben, amikor sminkelsz?
- Én csak azt akarom, hogy jól érezzem magam a bőrömben, hogy magam számára elfogadható legyen a külsőm.
- Ez jól sikerül naponta, mert mindenki csodál téged. A szépség felhívja magára a figyelmet.
- De ezt nekem soha senki sem mondta még...
- Hogy szép vagy? Pedig mindenki szerelmes volt beléd, egy kicsit azt hiszem, hogy a testvéred is, nem is tudott megnősülni. Te voltál az eszmény.
- Érdekes, amikor verseket írtam régebben, akkori költő szerelmem átjavította vénuszi külsőre a magamról írott versemben a külsőm leírását. Meg asztrológiában is Vénusz külsőm van. De ilyen bárki lehet!
- Nem bárki, csak az emberek. Az igazi szépség öröklött a családtól. Neked a gesztenyeszín hajad és zöld szemed a csillagoké, a széles arccsontod az apádé. Nem földies megjelenésed meg a finom nemességet rejti, ami szívjóságban mutatkozik meg.
- Nem tudok, Bélám másképpen élni, csak a szívem szerint. Amikor rám kényszerítenek olyat, ami ellenkezik velem, hatalmas félelmet érzek.
- Igen, mert vannak benső törvényeid. Ha mindenki betartaná őket és aszerint élne, nem lenne szükség törvényekre sem. A félelem lényegében szorongás, hogy olyat teszel, ami ellenkezik természeteddel.
- Akkor nem lelkiismeret-furdalás?
- Nem, a lelkiismeret vádolni szokott általában. Olyan, mint egy belső ügyész, megvádol azzal, amit véletlen, vagy erőszak hatására elkövettél, mert jól tudom, az ember nem tud ártani senkinek önmagától. Nincs ilyenkor ügyvéd, aki a felmentő körülményeket mérlegelje, egyedül a józan ész, ami megmagyarázza a történteket, s a bíró te magad vagy.
- A tanúk?
- Ők azok, akiket beavatsz lelkiismeret-furdalásod okába, de nem éri meg, mert az átlag ember képtelen megérteni ezt az érzelmi hevítettséget, amit az igaz ember képviselt minden időben a földön.
A tárgyalóterem hallgatósága pedig azokból áll, akiknek feltárod őszintén a történteket. De hangsúlyozom, senkinek sincsen joga rajtad kívül az ítéletre.
- Tehát az ember felett nincsen törvényszék?
- Nincsen, felette áll mindeneknek. Tudja jól, hogy vét valamiben, s mérlegeli a tetteket, de nem szabad rá erőltetni olyan ésszerűtlen dolgokat, melyek meghaladják tűrőképességét. Az ember áll egyedül tisztán, nemesen és szépség követeként bensőleg és külsőleg a világban.
- Tehát ennyire látszik a külső megjelenésen az emberség?
- Igen, a jellem a tartás, a személyiség az arc, az intellektualitás a homlok és még sorolhatnám a külső jeleket. A kisugárzás a szépséget megkoronázza.
- S te engem ilyen csodálatosnak látsz, Bélám?
- Igen, ez vagy te. Nem vetted észre, hogy sokáig a kezed is alig mertem megérinteni? Csak a szépséget lehet igazán tisztelni és szeretni!
- Nagyon jó, hogy találkoztam veled, drága Béla! Mi is lett volna velem egy közönséges alak hálójában, aki csak a fizikai testem akarta volna magáénak?
- Összetörte volna a szívedet, búskomorságban élted volna le az életedet. S történtek igazi szépségekkel aljasabb dolgok is. Nekik egyetlen vágyuk a elbujdosás örökre, ne lássa senki szégyenüket.
- Nem lehet meggyógyítani az összetört szívű embereket többé?
- Meglehet, mert az ember örökké reménykedik, ez élteti. De ereje a gyenge emberszívben rejtőzik, csak tiszta tiszta szeretettel lehet közelíteni hozzá és őszinteséggel, megadva neki a teljes bizalmat az emberségben. De az emberség egyre ritkább, kihalóban lévő faj lettünk és az embernek csak ember lehet a társa, barátja.
- Tehát az igazi szépség, mely külsőleg és belsőleg megnyilvánul, vagyis a harmónia és az emberség ugyanazt jelenti?
- Igen. És egyetlen módja a szépség megtartásának a tisztelet.
- Csodállak, Bélám!
- Ez kölcsönös, drága Vilma!
- Miért annyira természetes a külső, hogy az ember nem tudja magáról, hogy szép?
- Mert ugyanakkor nagyon szerény is, míg másokon észreveszi a szépet, gyönyörködik a gyermekekben, bölcs öregekben, a tiszta énekhangokban, annyira egyszerűnek látszik az élet matematikája, hogy mindeneket magához vonz és nemesít, példaként áll mások felett és még végtelenségig sorolhatnám, mit jelent az igazi szépség a világnak, az emberiségnek.
- Köszönöm, Bélám a beszélgetést! Most már felfogtam és neked egyedül elhiszem, miért néznek annyira engem mások mindenütt. S örülök, hogy ebben az egyszerű és nagyszerű életben igaz társra leltem benned.

2015. december 7.

Emberi (párbeszéd)

- Béééla! Légy szíves tedd oda a vacsorát, mert még a fogalmazási dolgozatokat kell kijavítanom!
- Drága Vilma, akkor ma ismét éhen fekszel le, mert csak felhúzod magadat a helyesíráson, pedig...
- Pedig? Azt akarod mondani, hogy egyfolytában mérgelődöm a helyesírási szabályok változtatása miatt? Igen, még mindig nem tudom megszokni, hogy az és kötőszó elé vesszőt kell kitenni, mintha felsorolás lenne. Annak idején feleslegesen tanultuk meg a tökéletesen megreformált nyelv helyesírását és elemzéseit.
- Most arra gondoltam, hogy a fogalmazások hemzsegnek a helyesírási hibáktól és ezek a gyerekek már gimnazisták, így mennek tovább egyetemre, majd így szerzik meg a diplomájukat és folytathatnám...
- Igazad van, drága Béla! Ha már az értelmiségnek mondott réteg sem tud szépen írni és beszélni, ott már nagy baj van, mi is várható a gyerekeiktől?
- Nekem mesélte az egyik ismerősöm, hogy mikor iskolába járt, bejött a mini szoknyás alkoholizálásáról híres tanárnő az osztályba, felült az íróasztalra és kellette magát a diákoknak.
- Az, amelyik nem messze lakott tőlünk és minden este részegen vitték haza az ismerősök? Szeretője volt az összes férfi tanár az iskolában. Hol vannak a régi idők, amikor azért sajnálták a tanítónőket, hogy vénlányok maradtak, mert okosságuk miatt a férfiak elkerülték őket.
- Látod Béla, ebben igazad van, mert a férfiak szeretik a buta nőket. Nincsen velük baj, sem házasságban, sem futó viszonyban. Nem inkább azzal van a probléma, hogy a férfiak azt szeretik, amikor tekintélyüket valamilyen módon érvényre juttathatják, ha mással nem, nagy hangerővel és káromkodással, hogy féljenek és tartsanak tőlük, vagy felnézzenek rájuk?
- Igen és ezek a buta férfiak, drága Vilma, de mivel általában hangadók, kevesen mondják a szemükbe, meg veszélyes is. Minél értelmesebb valaki, annál szerényebb. Ugyanolyanok, mint a bölcsek, akik azt hiszik magukról, hogy semmit sem tudnak a világ dolgairól. Minél tágabb ismereteket szerez valaki, annál jelentéktelenebbnek érzi magát a világegyetemhez képest.
- Mégis úgy érzem, hogy azzal, hogy behozzák sorozatokban ide az egész világot, mintha a föld összezsugorodott volna. Ez az összement világ, mintha utolsó táncát járná, a szeretetet és igazságot mélyen eltemetve.
- Így van, útja végére ért a sok apokaliptikus csapás, olyan érzésem van, hogy soha többé nem születnek meg. Egyeseknek földet ér a vándorlása, de mivel végtelen a megalázás, a tobzódás nyugodtan házasodnak, szaporodnak, utazgatnak, dőzsölnek. És persze meghozzák a törvényeiket minden tökéletes és jó ellen. Gondot jelentett, hogy a magyar nyelvet tökéletesként bemutatták az egész világnak. Annyira sikerült elérniük gonoszságuk végét, hogy már szinte alig akad valaki, aki szépen és helyesen ír és beszél.
- Emlékszem, amikor németül kezdtem tanulni, Béla, már az első pár lecke után meg akartam reformálni a nyelvet a magyar mintájára. Nem értettem a logikátlanságát, meg hogy állandóan hangsúlyozzák az én-t. Még mondattanilag is lehetetlen elemezni.
- Régi szép idők, amikor a gyerekek délutánonként magyar nyelvi szakkörökre jártak! Még akkor az úttörőházakban oktatták az angol nyelvet időmértékesen. Azóta az is megváltozott, ha sikerül is valakinek megtanulnia, alig értik, hogy a nyelvükön beszélők mit mondanak. Mintha az egész világon végig söpört volna a szándékos deformáció!
- Igen, ez így is van! Én soha ki nem ejtettem a számon a csinál, izé, pucol szavakat, mai napig összerezzenek, amikor ezeket meghallom, pedig már régen túllépte a tűrés határ a börtön zsargont is. Fejtetőre állítottak mindent. Régen a kiváló tanulók mentek gimnáziumokba, szakközépiskolákba, a kevésbé jó helyesírók szakmunkásnak és a viselkedési, magatartási problémásak, összeférhetetlenek kisegítő iskolákba. Hol vagyunk már az igazi tanítási módszerektől, attól, ami igazi emberi nagyságokat fejlesztett.
- Persze ehhez szükséges volt a saját példamutatásuk is úgy magánéletben, mint emberi tartásban, erkölcsi tekintetben. Régen a tanároknak az élete szent volt, soha senki nem tudott volna még pletyka szinten sem rosszat terjeszteni róluk. Emlékszem ma is pár nagybetűs emberre, akinek az óráit csodálattal hallgattuk végig.
- Azt hiszem, hogy ez a probléma minden emberfelettinek gondolt hivatásra vonatkozik. Még a humanista értelmiség szerette és tisztelte az emberi életet. Most meg, nekimentek a becsületnek, tisztességnek, fertelmet, nyomdafestéket nem tűrő dolgokat hajtottak végre. Nemesednek emberi áldozatokkal.
- Igen, közben titokban felszámolták az emberséget, hogy ők képviselhessék emberi formában a világot.
- Ne beszéljünk róla, mert nehéz volt nekem felfogni, hogy mennyi ember formában megszületett deformációja van a földnek.
- Ők tanítanak és hoznak törvényeket... Ez már túlhaladta a politikai állandó játékokat, természetesnek tették a a természetellenességet.
- Drága Vilma! Nem is tudom, hogyan lehet jegyeket adni ebben a helyzetben!
- Nem könnyű, Bélám! Régen még egy fogalmazásra is volt három jegy: külalak, fogalmazás, helyesírás. Már a külalak sem számít szinte, pedig az írás magán hordozza a személyiséget.
- Igen, apáink külön tanulták a szépírást, a cirádás nagybetűket is. Jó lenne, ha az írásuk az idők végéig fenn maradna. Tudod mit, drága Vilma? Odatesszük gyorsan együtt a vacsorát és én átnézem a dolgozatokat nyelvtanilag, hogy ne bosszantsd fel magadat! Aláhúzom a hibákat és neked nem kell csak a tartalomra koncentrálnod.
- Köszönöm, drága Béla, tudtam én mindig, hogy egy zsenihez mentem férjhez! Vacsora után hozzálátunk. Remélem, nem leszel dühös a helyesírás miatt!
- Engem ne félts, drága Vilma! Mióta lektor vagyok, ilyenekkel találkozom a több kötetes primitív szerzőknél. Régen ők fizikai munkát végeztek volna, nem értelmiségit. Örülök, hogy egyre többen felismerik és szóvá is teszik, mi is történt, történik itt valójában.
- Késő Béla, sok víz lefolyt a Dunán, mint ahogyan azóta több generáció megszületett.
- Egyszer talán lesz értékes és szép, emberi élet ismét...

2015. július 27.

Ember-herceg

Én úgy szerettelek, jobban a mindenségnél, jobban a szerelemnél, mint az egyetlen, igaz hű barátot, kinek elmondhatom legtitkosabb vágyaim, kiönthetem annyi értelmetlen és szenvedés után az életem. Nem fogtam fel, hogy micsoda szennyet borítottam ki, mintha Te lettél volna a lelki szemetesládája az egész világnak. Aki engem szeretett, meghalt, vagy gyógyíthatatlan betegség foglya lett, ezért legszívesebben a tenyerembe zártalak volna féltve, óvva, körülvettelek volna valamilyen védelemmel, csak nehogy beüsd akár a lábadat, nehogy megbántson valaki. Az a valaki én lettem, drága? Miért engedted, hogy a düh szétdúlja azt, amit közösen felépítettünk?

Még én soha nem találkoztam emberrel, ahhoz túl kicsi Európa két országába szétszóródott embersége, hogy csak úgy találkozzam a nagy Ő-vel. Herceg, az egyetlen, a megmentő, a segítő, a hallgató, Te, a Minden, az Egyetlen, a csodálatom tárgya. Ennyi voltál nekem.

Ugye, ha meggyógyulok egyszer, leszel az igaz barátom? - tettem fel a kérdést, s a felelet megint a csend. Embernek barátja csak ember lehet, a sötét lelkek és árnyékok világa nem vigasz, a másik felét a léleknek köztük hiábaság keresni, s én azt hittem, megtaláltam. Majd megalkudtam a sorsommal, azzal, hogy utolsó éveimben levelező társam mellettem áll, mindig fogja a kezemet, bármi is ér, általa erős leszek. Álmodoztam, ha valamilyen csoda történne, ezer évig tart a szerelmünk. Soha nem gondoltam fizikai testedre, későn vettem észre a bájt, a hang szelídségét, igazi szépségedet. Legszívesebben felkiáltottam volna: Heuréka! Ilyen hogy lehet, hol éltél eddig, hogy nem tudtam, létezel? A herceg már százharminc esztendeje késik, s mikor rátalál Csipkerózsikájára, csak ormótlan, esetlen húst észlel, melyben a szív, a lélek esd folyamatosan életért, feltámadásért. Herceg, itt hatalmad oly' kevés, királyok is elestek, a fogvatartók hatalmak. Most ember az ár, érthetetlenül, a semmiért. Megtaláltalak, hiányzol, mintha szívem egyik darabja Nálad lenne, Neked adtam, hogy őrizd meg, ha már én nem leszek. Hagyatékomat egy pillanat alatt megsemmisítetted. Rossz emlék lettem, amiért mindent meg is tettem szükségből, mert Te élesztettél, kedves. Szeretlek, mint egyetlen ember-herceget!

2015. december 12.

Vád

Régen sokkal őszintébb, kifejezőbb és tisztább pillantással éltem. Így tekintettem mindenre és mindenkire. A mindenség talán örült, ha emberhez kötődő érzelmeit egyszer is bebizonyítani tudnám. Ha én lennék a természet, a jósággal és a született intelligenciával kötnék frigyet, mint akik hasznára vannak a világnak és a benne létezőknek.

De a szem vádjára düh és megalázás a felelet. A vádnézés általában igazságtalanságot, méltánytalanságot tükröz. Mintegy törvénykönyvet emel a sötétség elé, melyet nem tudnak betartani és gúnyos megvetéssel illetik az emberséget. Ameddig egyetlen vádló tekintet néz értetlenül a földön, addig békesség és igazság nem létezik. Az ártatlanok védelmét a világ nem tudja és nem akarja nyújtani. Egyesek lelkiismeretfurdalással szegezik a földre tekintetüket, mintha el szeretnének bújni a szörnyűségek és tettek súlya miatt. De legtöbbször gúny és fölényes kacaj kíséri a hatalmas féktelen sereget. Ki kell oltani valamivel a vád-szemeket, meg kell szüntetni az igaz pillantásokat, melyek elítélik őszintén a rossz cselekedeteket. A „szemetekbe bújok” - hangzottak a cinikus szavak, s valóban szükség lett volna valamiféle mágikus kör védettségére, vagy talán még nagyobbra ahhoz, hogy ezeket a támadásokat a vád-szeműek kivédjék. A vádak súlyosak és hatalmasak, a vádak örök örvényűek és kielégítetlenek. Az ember nem tehet másként, néz és olvasnak tekintetében.

2015. december 5.