Vád

Régen sokkal őszintébb, kifejezőbb és tisztább pillantással éltem. Így tekintettem mindenre és mindenkire. A mindenség talán örült, ha emberhez kötődő érzelmeit egyszer is bebizonyítani tudnám. Ha én lennék a természet, a jósággal és a született intelligenciával kötnék frigyet, mint akik hasznára vannak a világnak és a benne létezőknek.

De a szem vádjára düh és megalázás a felelet. A vádnézés általában igazságtalanságot, méltánytalanságot tükröz. Mintegy törvénykönyvet emel a sötétség elé, melyet nem tudnak betartani és gúnyos megvetéssel illetik az emberséget. Ameddig egyetlen vádló tekintet néz értetlenül a földön, addig békesség és igazság nem létezik. Az ártatlanok védelmét a világ nem tudja és nem akarja nyújtani. Egyesek lelkiismeretfurdalással szegezik a földre tekintetüket, mintha el szeretnének bújni a szörnyűségek és tettek súlya miatt. De legtöbbször gúny és fölényes kacaj kíséri a hatalmas féktelen sereget. Ki kell oltani valamivel a vád-szemeket, meg kell szüntetni az igaz pillantásokat, melyek elítélik őszintén a rossz cselekedeteket. A „szemetekbe bújok” - hangzottak a cinikus szavak, s valóban szükség lett volna valamiféle mágikus kör védettségére, vagy talán még nagyobbra ahhoz, hogy ezeket a támadásokat a vád-szeműek kivédjék. A vádak súlyosak és hatalmasak, a vádak örök örvényűek és kielégítetlenek. Az ember nem tehet másként, néz és olvasnak tekintetében.

2015. december 5.