A könny

Kohut Katalin: A könny

- Béééla! Képzeld, Magdika a férje temetésén nem könnyezett egyáltalán. Az emberek súgtak-búgtak egymás között, azt beszélték, hogy nem is szerette...
- Itt kezdődik a butaság, drága Vilma! Az igazi gyász a lélekben játszódik. Gondolom, merev volt az arca és mozdulatlan...
- Igen, olyan volt, mintha senkit nem látna a férjén kívül. Nem messze álltam tőle, már néha azt hittem, nem bírja magát tartani olyan hatalmas erővel.
- Ilyen az igazi szeretet. Nem szeretem azokat a lényeket, akik őrjöngenek a koporsó körül, mert olyan érzése van az embernek, hogy a gyászuk a külvilágnak szól. Az igazi fájdalom a pillantásban látszik egyedül, a lélek könnyei ráfagynak a szemekre. Ezek a gyász-könnyek különböznek az összes könnytől, mert ahány érzelem, annyiféle könny létezik.
- Például, Bélám?
- Például a boldogság könnye mindig édes. Nagyon ritka pillanat az, amikor olyan nagy öröm ér minket, hogy nem bírjuk ki külső megnyilvánulások nélkül, ilyenkor buggyannak ki szemünkből a drága könnyek.
- Akkor éreztem ilyet, amikor megkérted a kezemet. Szárnyaltam és legszívesebben átöleltem volna az egész világot. Könnyűvé váltam és legszívesebben magasba ugrottam volna azt kiabálva, hogy szerelmes vagyok, miközben potyogtak a könnyek a szemeimből.
- Én ugyanezt éreztem, drága Vilma, de mi nem éljük ki annyira az érzelmeinket, mint az asszonyok. Apámat is csak egyszer láttam sírni életében, amikor az édesanyja meghalt aggódó szíve miatt. Akkor is elbújt az orgonabokrok közé, hogy ne lássa senki, amint morzsolja a könnyeket.
- Pedig sírni kell, ha a lélek a fájdalmat már nem bírja elviselni. A gyászt másképpen nem lehet feldolgozni, nem jó, ha megfagynak az érzések.
- Emlékszel, amikor fiúnk megszületett? A fájdalom igazi könnyeivel öntöztem a szülőágyat...
- Igen, szenvedéseid után sóhajtottál egy nagyot, mert megkönnyebbültél, mikor a világra jött Peti. Sírtál és mosolyogtál egyszerre.
- Ilyen az élet is, naponta jut valamicske a jóból és a rosszból is, egyszer mulatságos, komikus, máskor bosszantó. Olyan, mint egy körforgás. Talán annak jó, aki burokban születik, neki megakadt valahol fenn a kerék, s egyfolytában élvezi a nyugalmat. De legtöbben találkozunk másokkal, s mindig annak köszönhető a szomorúság, s a szív dönti el, melyik mennyire visel meg minket.
- Okozhatnak mások nagy fájdalmat is Bélám?

- Igen, megalázhatnak, leértékelhetnek, becsületedbe gázolhatnak, tönkre is tehetnek. Ilyenkor is segít a sírás, bár a fájdalom könnyei keserűek, akár a panaszkodásé. Megszokták mások, hogy megkérdik, hogy vagy, de ha nem azt feleled, hogy köszönöm, jól, hanem elsorolod a gondjaidat, akkor már egyből elkönyvelnek panaszkodónak.
- Igen, kevesen érdeklődnek komolyan a másik sorsa felől, leperegnek róluk a problémák. Mindenki csak a saját gondját látja súlyosnak, meg a saját betegségét, nem képesek mérlegelni.
- Pedig jól tudják, hogy olyankor, amikor valaki maga alatt van, elég egy jó szó, egy levél, egy üzenet, egy telefonhívás, egy beszélgetés. Kevés a nemes lelkű ember, a legtöbben csak beszélnek a barátságról. De aki komolyabb kapcsolatra vágyik, annak számolnia kell azzal, hogy lehet, egész életében hiába a vágy, nincsenek lélek-emberek, vagy nem ott van az a pár, ahol élnek.
- Bélám, a félelem milyen érzéseket áraszt?
- A rettegés és félelem hasonló a gyászhoz, de aki átélt ilyeneket, legtöbbször mélyen magába temeti. Ők az állandóan szorongóak, akiknek szégyen volt beszélni az átéltekről. Egyrészt nem értették volna meg, min mentek keresztül, másrészt nem volt kinek elmesélniük.
- A félelem könnye sós. Mikor riadtan ül az áldozat, szemei ijedtté tágulnak, mert valami, vagy valaki rettegésben tartja, s potyognak a könnyei, nyeli befelé magába, néha kezeivel megtörli arcát. Ilyenkor észleli nyelvével, hogy ezek igazi nátrium-kloridok.
- Honnan tudod, drága Vilma?
- Onnan, hogy mikor egyszer szüleim elmentek dolgozni, s én otthon maradtam, mert nőtt a lábam, nem tudtam ráállni, felébredtem, kiszaladtam a konyhába és hatalmas félelem vett erőt rajtam. Ott maradtam egyedül a bezárt családi házban. Nyitogattam az ajtót, de kulcsra volt zárva. Sötét volt még, az árnyékok óriásiak voltak mindenütt. Visítottam, kiabáltam nagymamának, közben potyogtak a könnyeim, sós ízűek.
- Érdekes, hogy minden érzelemnek másféle könnyei vannak, drága Vilma! Tehát más a fagyos könnye a gyásznak, az édes könnye a boldogságnak, a keserű könnye a szomorúságnak, a fájdalom zavaros víz-szerű könnye, más a félelem sós könnye. Lehet még számtalan ízfajtája, ahány érzelemhez járulnak a könnyek.
- Egy bizonyos, Bélám, hogy valamennyi könny a léleké, onnan buzog fel, mint egy mindig újjászülető kútból.
- Értékes minden könnycsepp, az emberek nem is tudják igazán, mennyire hálásnak kellene lenniük azért, mert képesek sírni. A sírás feloldoz és megvigasztal, a sírás megkönnyíti az érzelmek elviselését.

2016. február 29.