A halálon diadal

Kohut Katalin: A halálon diadal

Szárnyal a képzelet csillagok útjain,

tolulnak a szavak ujjaimnak hegyén,

a csendes áhítat kánonja a zeném,

meghozza békémet gitárom húrjain.

Magyar szó, költészet hatalmas csodája,

imádlak, mint tökélyt, lírának rablánca,

a szolga léleknek egyetlen nagy sánca,

szerelmem, eszközöm, játékom virága.

Nélküled de szegény lenne is az élet,

ki értene engem, a szívem mit kiált,

amikor bús vagyok, a lelkem meg zilált,

hogyan is szereznék világ-menedéket?

Szerénység a neve az igaz költőnek,

ember-szeretetnek éke az igazság,

a tiszta szíveket kerüli a gazság,

hálával tartozom szabadság bölcsőnek.

Hogyan nevezzelek, becézzelek téged,

gyémántom, költészet, halálon diadal?

Te légy menedékem, mint végső viadal,

általad lesz teljes a nagybetűs élet.

2016. március 22.

A gyűrű

Kohut Katalin: A gyűrű

Márta egyetlen gyermeke volt idős szüleinek, egy késői, igazi szerelem gyümölcseként. A bölcs szülők igyekeztek a legtöbbet nyújtani számára, így egyengették ifjúkori útjait is, finanszírozva egyetemi tanulmányait. Sikeres tolmács lett belőle, több nyelvből diplomázott. Mehetett volna tanárnak is, de a kötetlen életforma tökéletesen kielégítette.

Ősz volt, szikrázó napsütéssel. Illett élvezni a meleg cirógatást, fel kellett töltekezni a fénnyel tudván azt, már nem sokáig szolgálja az embereket az égen. Az Idő pörög villámgyorsan, s vele tart a Föld, mint egy magányos űrhajó a galaxis jéggé fagyasztó űrjében.

Megérkezett az olasz turista csoport. Kíváncsiak voltak a csillagvizsgálóra is. Késő este került sor az előadás meghallgatására, s a tetőtéri ablakba helyezett távcsővel a csillagok vizsgálatára. Márta tolmácsolta a kérdéseket, melyeket az űrkutatók udvariasan és érthetően megválaszoltak. Egy őszes halántékú, kreol bőrű férfi magyarul érdeklődött. Kérdése különös volt: igaz-e, hogy kinn az űrben megáll az idő, nincsen öregség és elmúlás? Létezik-e az örökkévalóság? Zavarba jöttek az űrkutatók, bár azzal tisztában voltak, hogyha rádión jeleket küldenénk ma, mondjuk hetven, vagy nyolcvan év múlva kapnák meg az egyik csillagon, de arra vonatkozóan nem szolgáltak információval, mi történne az emberrel, ha űrhajóra szállna és kirepülne a mindenségbe.

Márta is úgy gondolta, mint a férfi, hogy örökkévalónak lennie kell. Ez a téma az előadás után össze is hozta őket. Sétáltak a kissé lehűlt levegőn a kihalt utcák éjszakai lámpái alatt és egy tudományos eszmecserét folytattak földi ember szemszögéből.

Másnap ismét találkoztak, Márta megígérte, hogy elkíséri Nicolast egy ruházati szövetkezetbe, ahol éppen készültek olasz Mitsubishi gépek telepítésére. Ehhez kellett a megfelelő szakembert, a legjobb műszerészt kiválasztania és kivinni magával betanítás végett. Tolmácsolni ismét nem kellett, de Márta érezte azt, hogy a férfi büszke arra, hogy mellé szegődött.

Nagyon jóleső érzés volt, bizsergett szinte az egész teste és úgy érezte, mintha éjszakai részegség kábasága lenne rajta, olyan enyhe fokú spiccesség. Ja, ez a kémia, a szerelem kezdete, csakhogy ő még soha nem érzett hasonlót. Mámorosan csodálta Nicolast, hatalmas zöld szemei csillogón ragyogtak, kislányos lófarkát néha előre tette a nyakába. Nagyon jól állt neki a befont haj. Többször meg is kérdezték tőle idegenek, volt-e népi táncos valamikor.

Másnap vacsorára voltak hivatalosak a Hiltonba. Kellemes muzsika ringatta kábulatba őket, a lassú táncnál ösztönösen lépkedtek, átadva magukat a jóleső ernyedtségnek. Miután a vendégsereg elment, s kettesben maradtak, a férfi egy üveg pezsgőt hozatott, s egy letakart kristálytálcát. Márta hófehér kosztümjében üldögélt, kérdő pillantást vetve a férfira. Nicolas letérdepelt egyik lábával, a másikkal átnyújtotta a tálcát, levéve róla a bársonylepelt. Márta örömében és meglepetésében szólni sem tudott, mikor meglátta a csodálatos jegygyűrűt. Egyszerre szólaltak meg: az örökkévalóságig.

A férfi még pár napig tartózkodott az országban, minden estét együtt töltöttek, megbeszélték az esküvő részleteit. Márta szüleit is felkeresték közösen, akik beleegyeztek a hirtelen jött szerelem véglegesítésébe.

Egyikőjük sem érzett még soha ilyet, szinte egymás ki nem mondott gondolatait is ismerték. Boldogan búcsúztak el, abban a tudatban, hogy nemsokára újból találkoznak.

Már két hónap eltelt, de semmi hír Nicolasról. Nem lehet, hogy elhagyta, hiszen a szív-szerelem soha nem múlhat el a teljes bizalommal együtt. Kínzó hiányérzet gyötörte Mártát. Az újságcikkeket nézegette az interneten, amikor feltűnt neki egy rövid híradás arról, hogy az egyik szövetkezet műszerésze szörnyet halt az olaszországi kiküldetése alatt autóbalesetben. Megrendülten értesült a hírről és sejtette, hogy Nicolassal utazott együtt. Tudta a szívével, hogy az örökkévalóság soha nem múlhat el, de eszével felfogta a történteket. Gyászba öltözött a lelke, hiszen egyik felét elveszítette.

Szülei egymás után mentek el hirtelen, s mert ők is egy léleknek számítottak, nem tudtak egymás nélkül élni. Itt maradt egyedül, a jeges űrrel, amit érzett. Gyermeket várt. A magányos várakozás kitöltötte fájdalmas napjait, lelkiismeretesen készült az anyaságra.

Hét hónap múlva karjaiban tartotta Vivient, a világ legcsodálatosabb kisbabáját. Onnantól a gyermek adott tartalmat életének. Egész nap vele foglalkozott, énekkel ringatta mindig álomba. A kislány már tíz hónapos korában járni kezdett, s szobatiszta volt, egy évesen elénekelte az egyik közös dalukat. Csodagyermek! Márta rajongással vette körül Vivient, de egészsége egyre jobban gyengült, bár szíve érezte még a hatalmas összetartó erőt, mely Nicolashoz kötötte, a hiánya mégis felőrölte.

A szomszédok felfigyeltek arra, hogy Márta, a kedves, szolgálatkész asszony két napja nem nyitotta ki a lakása ajtaját. Füleltek, de semmit sem hallottak, még gyermekhangot sem. Hiányzott viszont a közös ének, amiben naponta gyönyörködtek. Segítséget kérve feltörték az ajtót és megdöbbentek azon, amit láttak: a kislány anyja mellett ült az ágyban és játszott a lófarkával, meg a babájával. Az anya halott volt. A gyermek nyakában egy aranyláncon lógott egy csodálatos jegygyűrű.

Vivient gyermekvárosban helyezték el hozzátartozó hiányában. Itt a barátságos kislány magányosan élte napjait, mert a többiek kiközösítették. Királylánynak csúfolták és udvariasságát is utánozták. A nemesség megmutatkozott ilyen körülmények között is, senkinek sem sikerül elvennie méltóságát.

A magányában edződő szépség kijárta az élet útjait, s mivel gyorsan és jól tanult, több nyelven megtanult beszélni és jeles eredménnyel levizsgázott gyors- és gépírásból is. Már tizennyolc éves korában bérelt magának egy kis lakást a nagyvárosban. Az olasz nagykövetségen helyezkedett el titkárnőként.

Két év múlva új nagykövetet helyeztek az országba. Az adott napon családjával együtt érkezett meg az őszes halántékú, kreol bőrű, még mindig vonzó úriember feleségével és fiával.

Márta fogadta a családot, körbekalauzolta őket a birtokon. Carlo, a fiú le nem vette a szemét róla. Nem is tudta, melyik része a legszebb ennek a gyönyörű hajadonnak, talán mindene tökéletes. Csodálta gesztenyebarna befont lófarkát, fenyőzöld szemeit, formás vénuszi alakját. De a nagykövet ugyanígy volt vele. Emlékezett, mikor ránézett, egyetlen egy szó járt a fejében: az örökkévalóságig. Ekkor pillantása ráesett a leány nyakában lógó jegygyűrűre. Szemeit elborította a könny. Felesége jól tudta, mi történt Nicolassal az autóbaleset előtt, hogy örök hűséget esküdött szerelmének, Mártának. Nagyon sokáig feküdt kómában a kórházban, s míg az amnéziája elmúlt, feleségül vette az ápolónőjét, akinek már volt egy kisfia. Mindig készült vissza, de szíve azt súgta neki, hogy már hiába.

Magához ölelte megtalált leányát, Vivient, s ujjára húzta édesanyja jegygyűrűjét.

Ősz volt, s mint általában ilyenkor lenni szokott, az emberek féltek az elmúlástól, a tél dermedt hidegségétől, attól, hogy maga alá temeti a mindenséggel együtt a tiszta érzéseket is. Nicolas és Vivien szívében a nyár tüze lobogott, a hirtelen megtalált szeretetet többé nem hűtheti le az űr hidegsége. Márta legnagyobb szerelmi vallomása leánya, akivel azt üzente: az örökkévalóságig.

2016. január 20.

A boldogság

Kohut Katalin: A boldogság

- Béééla! Mondd, mi boldogok vagyunk?
- Szerinted, Vilma? Mit érzel a szívedben, szomorúságot, vagy örömöt?
- Szomorúságot nem, Bélám, de örömöt sem.
- Látod, ilyenek az emberek, főleg, míg fiatalok. Elsiklanak az örömök mellett, mintha nem is azonos hullámhosszon lennének, vagy mással történnének.
- Mire gondolsz?
- Például ma reggel felkeltünk, kinéztél az ablakon és örültél, hogy itt a tavasz, igazi ünnepe a természetnek, a mindenség újjászületésének, beleértve az embert is.
- Igazad van, Bélám! Valóban így történt!
- Aztán örültél, amikor lefőtt a kávé, hogy mennyire jó illata van, örömmel ittad a kakaódat és falatoztál hozzá finom sonkát, paprikát, vajas kalácsot...
- Bélám, valóban így volt! Nagyon szeretem a finomságokat, vagyis megállapítom helyetted, hogy a finom ételek örömérzetet okoznak.
- Pontosan, drága Vilma! Utána vásárolni mentünk, te jöttél a cetliddel és mindent meg tudtunk jó áron vásárolni, amit összeírtál. Majd mikor úton voltunk a kocsihoz, észrevettél a kirakatban egy divatos felsőt, beugrottál és megvetted magadnak.
- Ez is igaz!
- Azután ketten elkészítettük az ebédet, nagyon finom babfőzeléket füstölt hússal és májgaluska levest. Örültél, hogy sikerült a májgaluska. Te úgy ízlelgetted az ételt, mint aki soha nem evett.
- Igazad van, Bélám, nagyon finom volt. Tudod, hogy kicsit ínyenc vagyok, nekem mindegy, hogy mit eszek, csak finom legyen. De akkor sem keseredek el, ha elrontok valamit, legalábbis még nem volt rá példa.
- Szerencsére egyikünk sem válogatós...
- Te Bélám eközben éreztél örömet, vagy higgyem azt, hogy engem ért egyedül ez a sok apró boldogság?
- Ne hidd, drága Vilma! Én ugyanúgy élveztem a tavasz második napját, szívemmel átöleltem volna az egész világot és hálát adtam az égnek, hogy itt vagy mellettem, együtt gyönyörködünk a zöldben, kékben és a nap sugaraiban.
- Örülök, Bélám!
- Aztán örültem annak, hogy ízlik neked a reggeli, meg hogy együtt vásárolhattunk be, meglepted magad a felsővel és nagyon jól sikerült az ebéd.
- Én annak is örültem, Bélám, hogy délután együtt hallgattuk az operákat, beszélgettünk az ismerősökkel az interneten, levelet kaptunk a rokonoktól. Majd elolvastam a napi két oldalamat a mostani regényből, míg te sziesztáztál mellettem.
- Én már, drága Vilma lassan nem tudok mit olvasni, az újságokról is lemondtam. Ha szörnyűséget akarok hallani, bekapcsolom a televíziót.
- A híradók végét mindenképpen érdemes megnézni, mert akkor mutatják a jó történéseket, mint az állatkerteket.
- Este pedig énekeltünk és én gitároztam. Már lemondtam a tervemről, melyet régebben dédelgettem, hogy egyszer lesz egy nagy hallunk, szombatonként ott fogadjuk a jó barátokat, közösen verselünk, olvasunk, játszunk és zenélünk.
- Látod, Vilma, az, hogy te zenélni és énekelni tudsz, hatalmas örömérzetet jelent, mert a szívedből énekelsz csodálatos melódiákat. Nagyon nehéz igazi barátokra szert tenni, de majd ha a család minden tagja összejön egyszerre, pótoljuk az élményt.
- Te Bélám, minek örültél még életedben?
- Én annak, drága Vilma, hogy azzal foglalkoztam hivatásban, amit szerettem. Mindig is tanár akartam lenni, olyan tanár, aki játékosan tanítja meg az ismeretanyagot, aki a megértésre törekszik. Remélem, hogy a kezem alól igazi nagybetűs emberkék kerültek ki felsőbb iskolákba.
- Nekem is a hobbim volt a hivatás, a zene tanítás. Akkor mi valóban boldog emberek vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Csak nem gondolunk bele, amikor történnek az események, hogy most örömöt érzünk valójában. Még az is boldogság, amikor adni tudunk valakinek, olyannak, aki igazán megérdemli, s nem várunk érte viszonzást, mert megkaptuk a boldogságot abban a pillanatban, amint átnyújtottuk az adományt.
- Bélám, ezek szerint minél többet adunk a testünknek és lelkünknek, annál boldogabbak vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Az életöröm a legnemesebb érzelmekkel maga a boldogság!

2016. április 21.

A barátság

Kohut Katalin: A barátság

Az igaz barát önzetlenül segít, ha kell. A barát nem jótékonykodik, nem nagylelkűsködik, örül annak, hogy segítségünkre lehet, amit szó nélkül tesz meg, hiszen a barát ismer minket, tudja pillantásunkból már, ha valamilyen gondunk van.

Aki nagy levelező tábort tart fenn, vagyis állandóan kapcsolatban áll másokkal, az már az írás tömörségéből, szavaiból, mondataiból következtet arra, hogy valaki segítségre szorul, s ha jószívű, tapintatosan rá is kérdezhet. Néha elég egy levél, egy képeslap, egy egyszerű kérdés, s már a lelki egyensúlya visszabillen a bajba jutottnak. Jelzéseket adunk, küldünk folyamatosan anélkül, hogy tudnánk róla. Szemeink mellett árulkodik a kézírásunk, a járásunk, a leülésünk, a gesztusunk. Jó emberismerő könnyen olvas az emberek viselkedéséből.

Visszatérve az önzetlen barátságra az állatok világában ugyanúgy fellelhető a barátság és az ellenségeskedés, mint az emberek között. Ott is vannak vadállatok és szelídek. Sokan megpróbálják a lehetetlent, felháborítónak gondolják, hogy a nagy hal megeszi a kishalat, a vadállat megtámadja a szelídet, de úgy gondolom, mi semmit sem tehetünk ellene, legfeljebb annyit, hogy a vadabb állatokat nem keresztezzük, nem szaporítjuk. Állatok világában a szelídek békében, barátságban élnek egymással.

Soha nem felejtem el sárga Buksi kutyánkat, akivel össze voltunk nőve, hiszen egyidős volt velünk, együtt nőttünk fel, megvédett minket mindenkitől. Nagyapának volt a fekete Csoki kutyája. Buksi és Csoki jó barátok lettek, egyformán szerettek minket. Csoki megette a spájzban a patkánymérget, ezt követően keresztapám hozott egy kis fehér vakarcsot, azzal, hogy ilyen kis növésű marad. Hatalmas komondor lett belőle, szemébe hulló kócbundával, amit nem engedett levágni, de azt mondták, nem is szabad levágni a sörényét. Nagyon vadkutya volt, nem lehetett a közelébe sem menni, sem megközelíteni a kutyaólját. Ha átmentünk nagymamához és hűséges Buksi kutyánk követett minket, élet-halál harcot vívott a két kutya, alig lehetett őket elválasztani egymástól.

Erre gondoltam, a születetten hozott kutya ellenségeskedésről a vadkutyák részéről, de úgy gondolom, más állatfajnál ugyanúgy megtalálhatóak ezek az esetek.

Rám maradt a gyerekeim német juhász kutyája, amikor elköltöztek. Én sétáltattam naponta háromszor a nagyon szelíd, játékos, emberszerető és ismerő kutyánkat. Én voltam neki azelőtt az ételadó, az anya, így is rögzült benne. Ő azt gondolta magáról, hogy a harmadik gyerek. Hárman lányok kicsit elkényeztettük, nagyon szelíd játékos családtaggá vált. Mikor sétáltunk vele kezdetben, néha az ölembe ugrott, mint egy gyerek az anyjáéba, amikor egy nagyobb kutyát meglátott. A családi házba költözéskor egyből tudatosult benne, hogy az udvar a birodalma, egész nap a kerítés előtt járkált a kapunál, megugatva minden arra járó idegent és a kutyákat. Szomorú volt a vég: egyre kisebb utat tettünk meg, egyre csökkent a kutya sétáltatási terület lehetősége a vad kutyák támadásai miatt, legyengült miatta az idegrendszere is, s én is féltem már a vadkutyáktól. Így történt, hogy amikor meglátta a másik lépcsőházban lakó hatalmas testű fekete schnauzert, vinnyogva szaladt vissza a bérház biztonságába. Volt, amikor egyszerre két ilyen hatalmas kutya támadta meg, s hiába kiabáltam a gazdáiknak, semmit sem tettek. Ezért lenne cél a vadkutyák tartásának megszigorítása és szaporításuk megakadályozása, hiszen egy házat, egy ingatlant, vagy területet ugyanúgy megvéd egy szelíd és barátságos természetű német juhász, vagy másféle kutya is. Mikor súlyos beteg lettem, a kutya aggódó tekintetét nehezen viseltem. Még érzékenyebbé vált miattam, hiszen a kutya hasonul a gazdájához. Sírt, könnyekben úszott a kutya szeme. Két szív találkozása volt minden pillantás.

Éppen tegnap hallottam egy macskás történetet. Nekünk a kutyák és a macskák a tyúkokkal, nyulakkal barátságban éltek, mind kedvencek voltak. Mici macskánk három kölyke: Inci, Finci és Kandúr Bandi a legnagyobb szeretetben élt Buksi kutyánkkal. Nem ismertem a macskák ellenségeskedését, ami köztük is fellelhető. Az egyik házban élt egy szelíd kismacska egyedül. Odavittek hozzá egy másikat, amelyik vadmacskaként a szelíd macskát állandóan bántalmazta. Tegnapelőtt a gazda betette kocsijába a vadmacskát és elvitte jó messzire, húsz kilométernyire a háztól és ott szabadon engedte. A macska visszatalált a gazdájához nem ismerve az utat előtte. Kiderül ebből, hogy a macskában is van hűség a gazdája iránt, a vadmacskában is, amiből következik az is, hogy a vadabb állatok is képesek ragaszkodásra.

Emberekre kivetítve az állatok világát, azt hiszem, mindenkinek ismerős ez a történet. Az alázatos, szelíd embert hangjáról is felismerhetjük, tudjuk a jóságos hangjáról már, hogy kivel van dolgunk. A vadabb ember típusokból a jóság hangja kiváltja az agressziót, úgy viselkednek, mint a vadállatok a dzsungelben. Azt hiszem, nem az emberek feladata a keménynek látszó vad típusok megszelídítése, megváltoztatása, nemesítése, sem barátokká nem válhatnak, mert két külön világot képviselnek.

A barát olyan, mint én, hasonlít, mert a hasonló hasonlót vonz és nem az ellentétjét. Az igaz barátság az emberek és állatok világában is a szívek szelídségéből, jóságából ered. Ezért tudja a szelíd állat mit szabad megtennie és mit nem, ugyanúgy, mint a szív-törvénnyel rendelkező emberek, akiknek nincsen szükségük törvények ismeretére és betartására.

2014. október 11.

A bordó ékszerdoboz

H.Kohut Katalin: A bordó ékszerdoboz

Ákos feltűnően világított tar fejével. A nők összesúgtak a háta mögött, nagy potenciájának tulajdonították a kopaszságot. Még egy hír terjedt róla, a kimeríthetetlen bordó ékszerdoboza. Minden egyéjszakás kalandja tárgyát megajándékozott egy-egy fülbevalóval, gyűrűvel, nyaklánccal. A lányok tolongtak érte, mindegyik fel akarta hívni előtte magára a figyelmet.

Katalin nem járt szórakozó helyre, nem ismerte a világi dolgokat. Nem volt vallásos, csak maga volt a két lábon járó emberiességi törvény. Így született, ezért nem volt könnyű a barátkozása, mert kevesen feleltek meg az elvárásainak, pedig szinte mindig megelőlegezte a bizalmat mindenkinek. Általában egy jellemtelenség már megállította, ilyenkor bezárult a szíve, csalódott.

Katalin huszonhét éves volt már, de külseje alapján tizennyolcnak gondolták. Vénuszi alkata messziről felhívta magára a figyelmet, az emberek rácsodálkoztak személyiségjegyére, nemes arcára. Homlokán a magas szellemiség tükröződött. Naponta a Gyöngyvirág presszó előtt járt munkába, de egy szemvillanásra sem méltatta az ott ácsorgó nőket és férfiakat. Az asszonyok néha szándékosan nekimentek, hogy bosszúságot okozzanak, ilyenkor Katalin kért elnézést csengő hangján, ami még nagyobb irigységet váltott ki azokból, akik hallották gyönyörű hangját. Hogy is lehet, hogy valaki kívülről és belülről egyaránt szép! Ezt mások nem bírják feldolgozni, nem tudják magukat túltenni rajta, ezt a természet csodáját meg kell semmisíteni. Mindent elkövettek tehát, hogy ártsanak ármánykodással, híreszteléssel, meg százféle praktikával.

Ákos nagyon szép férfi volt, vastagon ívelt szemöldökkel, kék égi tekintettel, érzékien duzzadó szájjal, nyerges orral, előkelő profillal, izmosan dagadó mellel, apollóni formás lábakkal, szóval minden adott volt ahhoz, hogy naponta más lányt hódítson meg magának. Katalin is hallott Ákosról, de mindaddig nem mondott véleményt szokása szerint, míg meg nem ismerte a tényeket, a kiváltó okát annak, ha valóban szoknyapecér lett a férfi. Hallott az ékszerdobozról, azt is tudta, hogy a férfi ajándékozásakor különbséget tesz a nők között vérmérsékletük és tulajdonságaik szerint, a legszebb ajándékokat mindig azok kapják, akiket első ránézésre nagybetűs embernek gondolt. Katalin véleménye szerint Ákos keresi az igazit, csak nem tud uralkodni erős érzékiségén, amiről nem tehet, hogy minden része vénuszi töltéssel rendelkezik, akár, mint neki, de ő eddig nem érezte a késztetést arra, hogy bárkivel testi kapcsolatba kerüljön. Katalinnak elég egyetlen jellemtelenség ahhoz, hogy az ambivalens kapcsolatot lezárja, mert egyetlen szó, rossz tekintet, vagy hangnem emléke megmarad szívében, ez később olyan erővel nagyítódik ki, ami elválasztaná őket előbb-utóbb, úgy, hogy kihűlne a szerelem benne egy pillanat alatt. Kétszer járt úgy életében, hogy egy hétig szerelmes volt, mindaddig, míg a két férfi levelet írt neki, s meglátta, hogy nem tudnak helyesen írni. Mikor felfedezte a hibát, egy ismeretlen borzongás futott át a szívén, a fejét, mintha hatalmas elektromosság vette volna körül, furcsa felismerése volt ez annak, hogy analfabéták az udvarlók. Hiába is próbálta tartósítani a kapcsolatokat, a szerelem már kialudt nála.

Katalin nagyon kíváncsi volt Ákosra, ahhoz, hogy levonja tetteiből a konzekvenciát, látnia kellett, hogy pontos képet rajzoljon személyiségéről. Mindent meg lehet magyarázni észérvekkel, minden tettnek van kiindulása, kezdete.

Egyik napon ott ácsorogtak a lányok a presszó előtt és Ákost ünnepelték, arra várva, hogy valamelyiküket kiválassza magának aznap éjszakára, előre tervezgetve, vajon kinek mit fog adni a férfi búcsúzóul.

Katalin közeledett, egy pillanatra megállt az emberkör előtt, szemügyre vette Ákost, aki felemelte a fejét és szembenézett a lánnyal. A férfi a tisztaság láttán zavarba jött, szemei könnyben úsztak, mint egy részeg, úgy támolygott Katalin felé, hogy közelről láthassa felfedezett ideálját. Ekkor kezét nyújtva bemutatkozott, a lány hangjától a lelke örömódát zengett, nem bírta elviselni a tökéletesség égi-földi megnyilvánulásának látványát. Katalin ugyanezt érezte, amikor belenézett a törvénykék szemekbe, ájulás környékezte, szédülten fogadta el a férfi kezeit, majd megindultak közösen az utcán kézen fogva, mintha mindig ismerték volna egymást. A tömeg ösztönösen szétvált, érezték, hogy olyan történésnek lettek szemtanúi, ami nagyon ritkán következik be a világban.

Ákosnak eszébe jutott első, igazi szerelme, aki elhagyta egy másik férfi miatt, akit körberajongott és mindent a lábai elé tett. Mikor szakított vele a lány, olyan érzése volt, mintha hangyák bizseregnének a fején, amit nem értett, abban a pillanatban megőszült, s nem sokkal később kihullottak a hajszálai.

Katalin gondolatai voltak a helyesek Ákossal kapcsolatban, akiről kiderült, hogy valójában mindig az igazit kereste, ezért adta az ajándékait búcsúzáskor, hogy lovagi lelke kielégüljön. Valójában nagyon tisztelte a hölgyeket, felnézett mindegyikre, ezért nem akart senkit sem megsérteni.

Másodszor történt olyan, hogy Ákos udvarolni kezdett, annyira tisztelte Katalint, hogy alig merte érinteni a kezeit is. Elment az ékszerboltba, vásárolt egy kék gyémántköves gyűrűt a lánynak, ékszerdoboza tartalmát pedig, mint potenciájának addigi szimbólumát, elárverezte az ismerősei között, az árát pedig odaadta egy koldusnak. Nem tudott többé hozzányúlni sem a férfiasságának az árához, ahogyan addig tett naponta, megszabva a légyottak értékét is.

Katalin és Ákos öröme afelett, hogy megismerték egymást, soha nem múlik el, mert egy lélekként léptek az örökkévalóságba, melynek pecsétje a jellem tökéletessége, az a biztonságot adó érzés, hogy soha nem okozhatnak egymásnak csalódást, egyetlen ambivalens vonással nem rendelkeznek, így szerelmük állandóan, minden pillanattal erősebben beteljesül.

2017. május 3.

Ikebana

H.Kohut Katalin: Ikebana

Július volt, hétszeres erővel tűzött a Nap a növényekre, állatokra, a vizek, nagy hegyek visszhangozták énekét. Én komótosan elindultam egy kis hegyi ösvényen, bár ömlött rólam a víz. Egyszer csak ott találtam magam egy kis erdei házikónál. Kíváncsian bekopogtam, egy idős űr nyitott ajtót. Beinvitált a forróság elöl menedéket adva, megkínált hűs forrásvízből készült limonádéval.

A házikó berendezése barokk kori lehetett. Csodálatos faragott, bársony huzatú bútorok között letisztult stílusú festmények, óriás arcképek voltak láthatóak. Az egyiken egy fiatal leány állt komoran, mintha valami rosszra készülne. Festménye alatt egy barna bőrkészítésű ikebanában egy préselt margaréta hervadozott. Házigazdámra néztem kérdően, s ő mesélni kezdett.

- Ő Elvira – mutatott jobb mutatóujjával a képre -, az unokám. Hajasbabának szólította mindenki, olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Egész nap énekelt csodálatos hangocskájával, állandóan mókázott, jókedvre derített mindenkit. Mikor eljött meglátogatni engem ide, megérkezés után mindig pukedlizett egyet, majd eldalolta a nekem írott köszöntőjét. Különösen nyáron szerette a hegyet, minden fának, bokornak, virágnak szerzett külön dalocskát, ezeket előadva élt boldogan a természet között. Különösen a Nap-himnusza volt megható. Nyáron a gesztenyeszín haját mindig a Nap elé ülve szárította, hogy kiszívja még világosabbra szép fürtjeinek színét. Fenyőzöld szemeivel szívesen fotózkodott a fenyvesek előtt, olyan volt, mintha hozzájuk tartozott volna, belőlük született volna.

- De hát mi történt vele? - faggattam óvatosan az öreget, akinek szemei homályossá váltak az emlékek súlya alatt.
- Meghalt tavaly júliusban, pontosan ezen a napon, hetedikén. Ott találtam rá az óriás margaréták között a hegyi tisztáson, egyik kedvenc helyén. Olyan volt, mintha csak aludna, el sem hittem, hogy már nem él. Megszakadt a szíve. Kezeiben találtam egy táviratot, melyet Londonból küldtek neki címezve, hogy a vőlegénye erőszakos támadás áldozata lett. Ez a festmény akkor készült, amikor a fiút meghívták egyik tudományos felfedezésének bemutatójára Angliába, s Elvira nem akart tőle elválni egy napra sem.
- Volt vőlegénye?
- Igen, Zentai Zoltán volt a neve. Informatikusként dolgozott egy budapesti vállalatnál. Az egyik kiállításon ismerkedtek meg, ahol mindenféle technikai újításokat mutattak be. Elvirát, bár vonzotta őt a régi élet, nagyon érdekelte a számítógép. Maga is szívesen dolgozott rajta budai lakásában édesanyjának, a lányomnak. Verseket, dalokat írt, ezeket megosztotta ismerőseivel. Zoltán egy pillanat alatt szerelmes lett az unokámba, nem tudott nélküle élni. Vitte külföldi útra, kirándulni, színházba, vacsorákra, szóval mindent elkövetett, hogy az én tiszta szívű dalnokom viszonozza érzelmeit.
- Nem volt kölcsönös a szerelem?
- Kezdetben nem, mert Elvirát csak a természet érdekelte, meg az, hogy kielégítse önmagát tiszta hangjával. Úgyis mondhatni, elvolt magában, gyönyörködött a tükörben naponta saját szépségében, énekelve köszöntötte önmagát. Nem nevezném ezt nárcizmusnak, inkább az történt csak, hogy szerette a Szépséget mindenben, másokat is észrevett, de csak a szépek arca fogta meg egyedül. Zoltán férfi volt, Elvira pedig a fiúkat kicsi korában sem vette észre valamiért, csak a karakteres arcú lányokat.
- Érdekes...
- Igen, az is, hogy a szíve ideálja nem volt kézzel fogható, a tiszta és lágy hang, a tökéletes jellem jelentette számára azt a férfit, akit el tudott volna fogadni.
- Zoltán ennek nem tudott megfelelni?
- Megtudott, de először be kellett írnia magát Elvira szívébe, mert az unokámat csak így lehetett elérni. Miután Elvira viszonozta az érzelmeit, hatalmas szerelem kezdődött el, nem tudtak egy pillanatra sem egymás nélkül élni. Elvira szerelmes dalokat írt, körbe udvarolta naponta Zoltánt, kedveskedett neki mindenben, csacsogott gyönyörű hangján mindenfélét, mely Zoltánt csodálattal töltötte el. Így éltek két esztendeig, Elvira 18 éves koráig, ami éppen július 7-én lett volna, a halála napján.
- Borzalmas, hogy is tudta ezt feldolgozni?
- Nem tudtam, mai napig kijárok a tisztásra, ahol megtaláltam és megsimogatom a margarétákat, melyek érintették szép testét, csokorba szedem őket, s elviszem a temetőre Pestre. Egy szálat tartott a kezében, amikor rátaláltam, ezt kiszárítottam és eltettem emlékbe az arcképe alá. Ő érintette, az utolsó virág, amit befogatott magába, igaz, hogy a másvilághoz vezető úton.
- Mi történt Zoltánnal?
- Londonba utazott egy konferenciára, gyalogosan közlekedett, mert közel volt minden. Estefelé tartott haza, amikor egy csapat huligán megtámadta, követelve tőle pénzt. Zoltán átnyújtotta a tárcáját, de ezt kevesellték, még követeltek tőle többet, az óráját, ékszereit. Ahogyan a gyűrűsujjához ért az egyik fertelme a csőcseléknek, melyen Elvirához kötődő jegygyűrűje volt, Zoltán keze ökölbe szorult, megütötte egyik támadóját, aki orra előtt hadonászott egy késsel. Ezt követően az ütések záporoztak egymás ellen, míg Zoltán szívébe kapott szúrástól holtan zuhant össze. Zsebében találták meg Elvira itteni címét, így értesítették.
- Felfoghatatlan, hogy egy utcanép befejezte egy értékes emberpár életét egy pillanat alatt...
- Pontosan, Elvira sem tudta feldolgozni, amikor megkapta az értesítést, elment kedvenc helyére a tisztásra, szomorú dalokat kezdett énekelni a fáknak, bokroknak, virágoknak, majd mikor Zoltán halálát felfogta, hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, szíve egy pillanat alatt megszakadt.
- Hol vannak a gyerekek?
- Egymás mellett feküsznek a temetőben, Zoltán feje fölött egy számítógép és egy iker szimbólum mutatja tehetségét és születési hónapját. Elvira oldalán egy égi asszony sűrű, gesztenyeszín sörénnyel, oroszlán csillagképpel, virágokkal és fenyőfával szobor lett elhelyezve. A két sírgyűrű örökké mutatja a tiszta szerelem beteljesülését, mely nagyon ritkán történik meg a világban.
- Elvira mindössze tizennyolc éves volt, mivel akart foglalkozni később?
- A Zeneművészetibe jelentkezett, mert három hangszeren tudott játszani. Furulyázott, gitározott és zongorázott. Mellette ismerte az összes slágert, áriát, operettet és népdalt.
- Felfoghatatlan veszteség érte a világot a két fiatallal.
- Nem is lehet megérteni, hogy a tökéletes szerelem egy ilyen utcai áldozattá váljon, véget vessen a harmóniának és szépségnek.
- Lassan indulok, barátom, köszönöm, hogy elmesélte az unokája életét. Máskor is szívesen eljönnék, ha megengedi, közösen sétálhatnánk a hegyen, meg elmennél Önnel megtekinteni a fiatalok emlékművét.
- Nagyon szívesen fogadom, kérem, tartson velem holnap Budapestre, találkozunk lenn a fogadó előtt reggel nyolc órakor.
- Köszönöm, ott leszek. Erősítse a szívét azzal, bár ez nem vigasz, hogy két ilyen csodálatos teremtést ismerhetett, hallhatta az unoka hangját, tündökölhetett angyali kisugárzásában. Viszontlátásra!

Elindultam hazafelé a hegyi ösvényen, s egyre csak az ikebana képe jelent meg szemeim előtt. Az utolsó virág, melyet érintett az igazi szerelem, kinek szíve nem tudta felfogni és elviselni a valódi veszteséget.

2017. május 10.

Az érzelmi tökély

H.Kohut Katalin: Érzelmi tökély

Az ember alapvetően individualista, vagyis olyan lény, aki szellemi és érzelmi értéket képvisel egy-egy társadalomban. Önmaga képes kialakítani bármilyen művészeti ágat, vagy másféle tudományos elméletet, vagyis alkalmas arra, hogy tanítson, erkölcsi példát mutasson, felfedezéseket tegyen. Az individualista embert sokan gondolják öntetszelgőnek, aki jól elvan magában, vagyis nincsen szüksége társra, holott egészen mást mutat életük azon nagyságoknak, akik eddig is sokat tettek országukért, a világért.

Nézzünk egy énekes művészt, aki tiszta szívből űzi hivatását, vagyis megállapíthatjuk róla, hogy a szívében benne vannak az emberiességi törvények, nem véletlen az, hogy bárkiről meg lehet állapítani, milyen tudatossági szinten él, amikor meghalljuk kedvenc énekeit. Kodály Zoltán mottója az, hogy mondd meg mit dalolsz, megmondom ki vagy, ez minden időben és mindenkire vonatkozik. A tömegek igényeit hagyjuk azokra, akik az értéktelenségbe hajlamosok belefúlni, ezek elméletben elvesznek, nem képviselnek semmilyen művészi és másféle szellemiséget, nem akarják jobbá tenni a közösségüket, a világot, sőt minden jó törekvés ellenére jöttek létre. A tiszta szívű énekes látszólag önimádó, mert tetszik magának a hangja, esetleg a szép külseje is, vagyis gyönyörködik a saját és mások hangjában, a Szépségben, a Szeretetben. Keveseknek adódott meg, hogy ezen tehetségek hátterét megismerjék, s megtudják, hogy akik szívből énekelnek, valójában nagybetűs emberek, olyan dalokat közvetítenek, melyek mindig a világot viszik előre, érzelmeket borzongatnak, a tisztaságról szólnak. Ugyanez vonatkozik a zeneszerzőkre, valóságot tükröző realista, tiszta színeket, vonalakat használó festőkre, költőkre, írókra is. Valamennyien részt vettek és vesznek a világ jobbá tételében, abban, hogy az emberek jól érezzék magukat és boldogok legyenek.

Valójában a művészek ritkán boldogok, ezért individualisták gyakran, bár nagy tettekre képesek, mégis hiányzik nekik az a ritka barátság, vagy szerelem, amit tiszta szívük képvisel, mint ideált és akit elfogadnának társul. Nem az ő hibájuk, le kell szögezni, mert minden időben és korban leértékelően tekintettek az igazi tehetségekre, nagyon sok ellenséggel voltak körül véve, lehetetlenné tették gyakran hivatásuk űzését, s azt is időnként a legnagyobb nyomorba taszítva végezték, pedig az alkotó munka naponta több kemény órás munkát igényel, melyhez szükséges volna az emberhez való életmód kialakítása az adott ország, vagy földrész részéről. Hatalmas művészek vesztek el, keresték a halált, hogy megszabaduljanak lehetetlenné és tehetetlenné tett helyzetükből, pedig a szívember igazi szerelme csak tökéletes lehet, amilyet elképzel a hatalmas művész, mint a világ békességét, vagy a múzsáját.

Mindig csak képzelték maguknak a barátokat is, s ha néha rácsodálkoztak egy-egy tehetségre, örömmel üdvözölték, egy-két ilyen esetről tud a történelem, amikor ezek a ritka tehetségű emberek egymásra találtak. A baráti szeretet olyan erővel bír, mint a szerelem, mindkettő örök frigyként köttetik olyanok között, akik soha nem okoznak egymásnak csalódást, mert egyszerűen nincsen mivel, nem rendelkeznek rossz tulajdonságokkal, bár az írók a karaktereikben sokszor megrajzolták a gonoszok vonásait elrettentésül, hogy ilyenek is vannak.

Menjünk vissza a tiszta szívű énekesnőhöz, aki hatalmas érzelmi töltésekkel rendelkezik, érzéki minden testrésze, mint aki beleborzong minden szépbe, tiszta dallamba, hangba, mennyire volt és van ilyen lány kitéve a világ tökéletlenségének. Már a külseje és a hangja irritálja a primitíveket, mert túl sok annak a világnak, amelyik általában tönkre teszi ezeket a mennyei lényeket, hogy valaki kívülről és belülről is egyaránt szép legyen. A zenei tehetség öltözete is más, harmóniát képvisel mindenben, legyen az a frizurája, a kozmetikája, az illata, valamint a testszaga. A Szépség mindenben tökéletes, s ezt lehozni a Földre és megnyilvánulni nyilvánosan, felér egy merénylettel a közönségesek előtt. Nem bújhat el mégsem, nem élheti az életet le úgy, hogy kalitkába, vagy börtönbe legyen zárva, mert akkor megnémul örökre és elpusztul a lelke. Az érzelmi tökély keresi a párját dallamos hanggal, külsővel és kisugárzással, rejtélyesnek látszó igazi asszonyi finom lejtésű járásával, felhívva magára a peptidek figyelmét. Ebben az esetben az igazi művész szíve és asszonyisága, mint érzelmi központja a receptor, a befogadó, amelyik üzeneteket küld a nagybetűs művészeknek, hogy keresi a párját a Földön, akivel egy álomházasságban egyesülhet. A férfi ideál ismeretlen még a hölgy előtt, annyit érez, ha időnként az individualista el is gondolkozik azon, hogy miért él egyedül, hogy szerelem egy hatalmas érzelem, ami a szívében van, de nincsen arca, mert az arc számára a személyiséget, a törvényt jelenti, nincsen hangja, mert a hang számára a lágy, szívet borzongató melódiát jelenti, nincsen alakja, mert a férfi formája számára idegen, de annyi feldereng időnként nála, hogy tökéletes idomokkal kell rendelkeznie, de ha mégsem, akkor jó humorérzékű, jóságos szívű embernek kell lennie. Ha az ideális férfit megigézi a szívhölgy szépsége, kisugárzása, elindítja az érzelmi töltését feléje, melyet kezdetben szimpátiának gondolnak, mely az udvarlása végén peptidként éri a női receptort, s ekkor létrejön az érzelmi tökély, vagyis a szerelmük egymásra talál, beteljesül, mely szerelmet soha elválasztani másnak nem lehet, örök időkre szól. A testelme, vagyis a vicerális agy szellemi képességei is kiteljesednek, hiszen a szellemi, érzelmi, fizikai hármas egység tökéletessége jelenti a nagybetűs ember létezését a Földön.

2017. május 4.

A férfi ideál

H.Kohut Katalin: A férfi ideál

Ujjaidat egyenként elringatnám,

bársony hangodat magamhoz ölelném,

szívemet, lelkemet neked adnám,

gondolatomat elmédbe helyezném.

Dús szemöldököd cédrus szelídsége,

érintéseddel a mennybe varázsolsz,

negédes szemeid vajh boldogok-e,

sokérzékűnek engem már nem vádolsz,

mert ringatlak drága, mint méhkirálynő, 

megfogant bennem a boldog szelídség,

látom, ahogy az ember ideál nő,

csacsogással csak neked kedveskednék.

Két ínünő lábad halkan lépeget,

suttogón éleszt mindig új szerelmet,

s mint izmos kebled bűvöli lényemet,

elnyerjük majd a jóságos kegyelmet.

S ahogyan árad őserőnk lelkünkben,

Te férfiszív örökké értem epedj,

nincsen olyan szó a mesés nyelvünkben,

mely leírná, mit érzek, gyer’, közeledj!

2017. május 2.

Megbocsátás

H.Kohut Katalin: Megbocsátás

Hitszegés a hazugság, már jól tudom,

egyetlen lódítás, s szívem megreped,

akkor már benne a helyed nem leled,

a magyarázkodást felettébb unom.

Még megbocsátok, a szemem behunyom,

kincsektől dagad ilyenkor a zsebed,

s jól tudom, mit akarsz, hol jár az eszed,

saját vágy-köreimet körbefutom.

Kívánságom temérdek, jól ismered,

azt is, hogy örökké fogom a kezed,

Te lehetsz egyedül a legfontosabb.

Kegyes ígéret, sok terv, a jövendő,

világosságban, jósággal kötendő,

szívem szeret, s nincsen nála pontosabb.

2017. április 18.

Ártatlan vigasság

H.Kohut Katalin: Ártatlan vigasság

Mint szűzlány, fehér masnival kontyolva

menyasszony lettem, kezem csókot lehelt,

sármos férjem itta ajkam szomjazva,

esthajnal misén én voltam a kegyelt.

Szeretőm volt, s íme egy testté lettünk,

szent az aranykör gyűrűsujjainkon,

mindörökké összeforrt hószín lelkünk,

derűs habfelhők futnak álmainkon.

Frigyet kötöttünk mi a nagyvilággal,

tiszta logikával a tiszta tenyér,

hívjuk a Békét megannyi imával,

míg létezünk, szívünk patyolat fehér.

Öröm-ódánk száll, jegyünk az igazság,

szálljon a dal, az ártatlan vigasság.

2017. május 7.