Ikebana

H.Kohut Katalin: Ikebana

Július volt, hétszeres erővel tűzött a Nap a növényekre, állatokra, a vizek, nagy hegyek visszhangozták énekét. Én komótosan elindultam egy kis hegyi ösvényen, bár ömlött rólam a víz. Egyszer csak ott találtam magam egy kis erdei házikónál. Kíváncsian bekopogtam, egy idős űr nyitott ajtót. Beinvitált a forróság elöl menedéket adva, megkínált hűs forrásvízből készült limonádéval.

A házikó berendezése barokk kori lehetett. Csodálatos faragott, bársony huzatú bútorok között letisztult stílusú festmények, óriás arcképek voltak láthatóak. Az egyiken egy fiatal leány állt komoran, mintha valami rosszra készülne. Festménye alatt egy barna bőrkészítésű ikebanában egy préselt margaréta hervadozott. Házigazdámra néztem kérdően, s ő mesélni kezdett.

- Ő Elvira – mutatott jobb mutatóujjával a képre -, az unokám. Hajasbabának szólította mindenki, olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Egész nap énekelt csodálatos hangocskájával, állandóan mókázott, jókedvre derített mindenkit. Mikor eljött meglátogatni engem ide, megérkezés után mindig pukedlizett egyet, majd eldalolta a nekem írott köszöntőjét. Különösen nyáron szerette a hegyet, minden fának, bokornak, virágnak szerzett külön dalocskát, ezeket előadva élt boldogan a természet között. Különösen a Nap-himnusza volt megható. Nyáron a gesztenyeszín haját mindig a Nap elé ülve szárította, hogy kiszívja még világosabbra szép fürtjeinek színét. Fenyőzöld szemeivel szívesen fotózkodott a fenyvesek előtt, olyan volt, mintha hozzájuk tartozott volna, belőlük született volna.

- De hát mi történt vele? - faggattam óvatosan az öreget, akinek szemei homályossá váltak az emlékek súlya alatt.
- Meghalt tavaly júliusban, pontosan ezen a napon, hetedikén. Ott találtam rá az óriás margaréták között a hegyi tisztáson, egyik kedvenc helyén. Olyan volt, mintha csak aludna, el sem hittem, hogy már nem él. Megszakadt a szíve. Kezeiben találtam egy táviratot, melyet Londonból küldtek neki címezve, hogy a vőlegénye erőszakos támadás áldozata lett. Ez a festmény akkor készült, amikor a fiút meghívták egyik tudományos felfedezésének bemutatójára Angliába, s Elvira nem akart tőle elválni egy napra sem.
- Volt vőlegénye?
- Igen, Zentai Zoltán volt a neve. Informatikusként dolgozott egy budapesti vállalatnál. Az egyik kiállításon ismerkedtek meg, ahol mindenféle technikai újításokat mutattak be. Elvirát, bár vonzotta őt a régi élet, nagyon érdekelte a számítógép. Maga is szívesen dolgozott rajta budai lakásában édesanyjának, a lányomnak. Verseket, dalokat írt, ezeket megosztotta ismerőseivel. Zoltán egy pillanat alatt szerelmes lett az unokámba, nem tudott nélküle élni. Vitte külföldi útra, kirándulni, színházba, vacsorákra, szóval mindent elkövetett, hogy az én tiszta szívű dalnokom viszonozza érzelmeit.
- Nem volt kölcsönös a szerelem?
- Kezdetben nem, mert Elvirát csak a természet érdekelte, meg az, hogy kielégítse önmagát tiszta hangjával. Úgyis mondhatni, elvolt magában, gyönyörködött a tükörben naponta saját szépségében, énekelve köszöntötte önmagát. Nem nevezném ezt nárcizmusnak, inkább az történt csak, hogy szerette a Szépséget mindenben, másokat is észrevett, de csak a szépek arca fogta meg egyedül. Zoltán férfi volt, Elvira pedig a fiúkat kicsi korában sem vette észre valamiért, csak a karakteres arcú lányokat.
- Érdekes...
- Igen, az is, hogy a szíve ideálja nem volt kézzel fogható, a tiszta és lágy hang, a tökéletes jellem jelentette számára azt a férfit, akit el tudott volna fogadni.
- Zoltán ennek nem tudott megfelelni?
- Megtudott, de először be kellett írnia magát Elvira szívébe, mert az unokámat csak így lehetett elérni. Miután Elvira viszonozta az érzelmeit, hatalmas szerelem kezdődött el, nem tudtak egy pillanatra sem egymás nélkül élni. Elvira szerelmes dalokat írt, körbe udvarolta naponta Zoltánt, kedveskedett neki mindenben, csacsogott gyönyörű hangján mindenfélét, mely Zoltánt csodálattal töltötte el. Így éltek két esztendeig, Elvira 18 éves koráig, ami éppen július 7-én lett volna, a halála napján.
- Borzalmas, hogy is tudta ezt feldolgozni?
- Nem tudtam, mai napig kijárok a tisztásra, ahol megtaláltam és megsimogatom a margarétákat, melyek érintették szép testét, csokorba szedem őket, s elviszem a temetőre Pestre. Egy szálat tartott a kezében, amikor rátaláltam, ezt kiszárítottam és eltettem emlékbe az arcképe alá. Ő érintette, az utolsó virág, amit befogatott magába, igaz, hogy a másvilághoz vezető úton.
- Mi történt Zoltánnal?
- Londonba utazott egy konferenciára, gyalogosan közlekedett, mert közel volt minden. Estefelé tartott haza, amikor egy csapat huligán megtámadta, követelve tőle pénzt. Zoltán átnyújtotta a tárcáját, de ezt kevesellték, még követeltek tőle többet, az óráját, ékszereit. Ahogyan a gyűrűsujjához ért az egyik fertelme a csőcseléknek, melyen Elvirához kötődő jegygyűrűje volt, Zoltán keze ökölbe szorult, megütötte egyik támadóját, aki orra előtt hadonászott egy késsel. Ezt követően az ütések záporoztak egymás ellen, míg Zoltán szívébe kapott szúrástól holtan zuhant össze. Zsebében találták meg Elvira itteni címét, így értesítették.
- Felfoghatatlan, hogy egy utcanép befejezte egy értékes emberpár életét egy pillanat alatt...
- Pontosan, Elvira sem tudta feldolgozni, amikor megkapta az értesítést, elment kedvenc helyére a tisztásra, szomorú dalokat kezdett énekelni a fáknak, bokroknak, virágoknak, majd mikor Zoltán halálát felfogta, hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, szíve egy pillanat alatt megszakadt.
- Hol vannak a gyerekek?
- Egymás mellett feküsznek a temetőben, Zoltán feje fölött egy számítógép és egy iker szimbólum mutatja tehetségét és születési hónapját. Elvira oldalán egy égi asszony sűrű, gesztenyeszín sörénnyel, oroszlán csillagképpel, virágokkal és fenyőfával szobor lett elhelyezve. A két sírgyűrű örökké mutatja a tiszta szerelem beteljesülését, mely nagyon ritkán történik meg a világban.
- Elvira mindössze tizennyolc éves volt, mivel akart foglalkozni később?
- A Zeneművészetibe jelentkezett, mert három hangszeren tudott játszani. Furulyázott, gitározott és zongorázott. Mellette ismerte az összes slágert, áriát, operettet és népdalt.
- Felfoghatatlan veszteség érte a világot a két fiatallal.
- Nem is lehet megérteni, hogy a tökéletes szerelem egy ilyen utcai áldozattá váljon, véget vessen a harmóniának és szépségnek.
- Lassan indulok, barátom, köszönöm, hogy elmesélte az unokája életét. Máskor is szívesen eljönnék, ha megengedi, közösen sétálhatnánk a hegyen, meg elmennél Önnel megtekinteni a fiatalok emlékművét.
- Nagyon szívesen fogadom, kérem, tartson velem holnap Budapestre, találkozunk lenn a fogadó előtt reggel nyolc órakor.
- Köszönöm, ott leszek. Erősítse a szívét azzal, bár ez nem vigasz, hogy két ilyen csodálatos teremtést ismerhetett, hallhatta az unoka hangját, tündökölhetett angyali kisugárzásában. Viszontlátásra!

Elindultam hazafelé a hegyi ösvényen, s egyre csak az ikebana képe jelent meg szemeim előtt. Az utolsó virág, melyet érintett az igazi szerelem, kinek szíve nem tudta felfogni és elviselni a valódi veszteséget.

2017. május 10.