A barátság

Kohut Katalin: A barátság

Az igaz barát önzetlenül segít, ha kell. A barát nem jótékonykodik, nem nagylelkűsködik, örül annak, hogy segítségünkre lehet, amit szó nélkül tesz meg, hiszen a barát ismer minket, tudja pillantásunkból már, ha valamilyen gondunk van.

Aki nagy levelező tábort tart fenn, vagyis állandóan kapcsolatban áll másokkal, az már az írás tömörségéből, szavaiból, mondataiból következtet arra, hogy valaki segítségre szorul, s ha jószívű, tapintatosan rá is kérdezhet. Néha elég egy levél, egy képeslap, egy egyszerű kérdés, s már a lelki egyensúlya visszabillen a bajba jutottnak. Jelzéseket adunk, küldünk folyamatosan anélkül, hogy tudnánk róla. Szemeink mellett árulkodik a kézírásunk, a járásunk, a leülésünk, a gesztusunk. Jó emberismerő könnyen olvas az emberek viselkedéséből.

Visszatérve az önzetlen barátságra az állatok világában ugyanúgy fellelhető a barátság és az ellenségeskedés, mint az emberek között. Ott is vannak vadállatok és szelídek. Sokan megpróbálják a lehetetlent, felháborítónak gondolják, hogy a nagy hal megeszi a kishalat, a vadállat megtámadja a szelídet, de úgy gondolom, mi semmit sem tehetünk ellene, legfeljebb annyit, hogy a vadabb állatokat nem keresztezzük, nem szaporítjuk. Állatok világában a szelídek békében, barátságban élnek egymással.

Soha nem felejtem el sárga Buksi kutyánkat, akivel össze voltunk nőve, hiszen egyidős volt velünk, együtt nőttünk fel, megvédett minket mindenkitől. Nagyapának volt a fekete Csoki kutyája. Buksi és Csoki jó barátok lettek, egyformán szerettek minket. Csoki megette a spájzban a patkánymérget, ezt követően keresztapám hozott egy kis fehér vakarcsot, azzal, hogy ilyen kis növésű marad. Hatalmas komondor lett belőle, szemébe hulló kócbundával, amit nem engedett levágni, de azt mondták, nem is szabad levágni a sörényét. Nagyon vadkutya volt, nem lehetett a közelébe sem menni, sem megközelíteni a kutyaólját. Ha átmentünk nagymamához és hűséges Buksi kutyánk követett minket, élet-halál harcot vívott a két kutya, alig lehetett őket elválasztani egymástól.

Erre gondoltam, a születetten hozott kutya ellenségeskedésről a vadkutyák részéről, de úgy gondolom, más állatfajnál ugyanúgy megtalálhatóak ezek az esetek.

Rám maradt a gyerekeim német juhász kutyája, amikor elköltöztek. Én sétáltattam naponta háromszor a nagyon szelíd, játékos, emberszerető és ismerő kutyánkat. Én voltam neki azelőtt az ételadó, az anya, így is rögzült benne. Ő azt gondolta magáról, hogy a harmadik gyerek. Hárman lányok kicsit elkényeztettük, nagyon szelíd játékos családtaggá vált. Mikor sétáltunk vele kezdetben, néha az ölembe ugrott, mint egy gyerek az anyjáéba, amikor egy nagyobb kutyát meglátott. A családi házba költözéskor egyből tudatosult benne, hogy az udvar a birodalma, egész nap a kerítés előtt járkált a kapunál, megugatva minden arra járó idegent és a kutyákat. Szomorú volt a vég: egyre kisebb utat tettünk meg, egyre csökkent a kutya sétáltatási terület lehetősége a vad kutyák támadásai miatt, legyengült miatta az idegrendszere is, s én is féltem már a vadkutyáktól. Így történt, hogy amikor meglátta a másik lépcsőházban lakó hatalmas testű fekete schnauzert, vinnyogva szaladt vissza a bérház biztonságába. Volt, amikor egyszerre két ilyen hatalmas kutya támadta meg, s hiába kiabáltam a gazdáiknak, semmit sem tettek. Ezért lenne cél a vadkutyák tartásának megszigorítása és szaporításuk megakadályozása, hiszen egy házat, egy ingatlant, vagy területet ugyanúgy megvéd egy szelíd és barátságos természetű német juhász, vagy másféle kutya is. Mikor súlyos beteg lettem, a kutya aggódó tekintetét nehezen viseltem. Még érzékenyebbé vált miattam, hiszen a kutya hasonul a gazdájához. Sírt, könnyekben úszott a kutya szeme. Két szív találkozása volt minden pillantás.

Éppen tegnap hallottam egy macskás történetet. Nekünk a kutyák és a macskák a tyúkokkal, nyulakkal barátságban éltek, mind kedvencek voltak. Mici macskánk három kölyke: Inci, Finci és Kandúr Bandi a legnagyobb szeretetben élt Buksi kutyánkkal. Nem ismertem a macskák ellenségeskedését, ami köztük is fellelhető. Az egyik házban élt egy szelíd kismacska egyedül. Odavittek hozzá egy másikat, amelyik vadmacskaként a szelíd macskát állandóan bántalmazta. Tegnapelőtt a gazda betette kocsijába a vadmacskát és elvitte jó messzire, húsz kilométernyire a háztól és ott szabadon engedte. A macska visszatalált a gazdájához nem ismerve az utat előtte. Kiderül ebből, hogy a macskában is van hűség a gazdája iránt, a vadmacskában is, amiből következik az is, hogy a vadabb állatok is képesek ragaszkodásra.

Emberekre kivetítve az állatok világát, azt hiszem, mindenkinek ismerős ez a történet. Az alázatos, szelíd embert hangjáról is felismerhetjük, tudjuk a jóságos hangjáról már, hogy kivel van dolgunk. A vadabb ember típusokból a jóság hangja kiváltja az agressziót, úgy viselkednek, mint a vadállatok a dzsungelben. Azt hiszem, nem az emberek feladata a keménynek látszó vad típusok megszelídítése, megváltoztatása, nemesítése, sem barátokká nem válhatnak, mert két külön világot képviselnek.

A barát olyan, mint én, hasonlít, mert a hasonló hasonlót vonz és nem az ellentétjét. Az igaz barátság az emberek és állatok világában is a szívek szelídségéből, jóságából ered. Ezért tudja a szelíd állat mit szabad megtennie és mit nem, ugyanúgy, mint a szív-törvénnyel rendelkező emberek, akiknek nincsen szükségük törvények ismeretére és betartására.

2014. október 11.