Kohut Katalin: Fogság című novellájához
Fogság
Tél fagyott keze dermeszt,
Mesegyűjtő út hív engem.
Szél harcol, s én is menekülök,
Öreg néni ajtaján belépek csendben.
Hársfa tea illata átmelegít,
Meggémberedett ujjak lassan élnek.
Mesél a múlt sötét árnyairól,
Hol kislány cipeli magán a világ terhét.
Három király ajándéka rajta,
Informatika, nyelv, gyógyítás fénye.
Gonoszok serege rejtve közelít,
Átok, büntetés súlya nehezedik rá.
Mindenki elbukik, aki segíteni próbál,
Csak ő marad a keresztet cipelve.
Fekete lakás, kihűlt érzések,
Csak a halál vágyát ismeri.
De mesében mindig a jó győz,
Titokban őrzött remény él benne.
Ha egyszer szabadul, fényre léphet,
S a sötét ország árnya megtörik végre.
2026. január 14.
