Kohut Katalin: A véget nem érő házimunka

Kohut Katalin: A véget nem érő házimunka

A házimunka nem attól nehéz, hogy sokáig tart, hanem attól, hogy soha nincs igazán vége.

A nők munkáját évszázadokon, sőt évezredeken át természetesnek vették. Asszonyok milliói mostak patakokban, hordtak vizet, főztek, tüzet raktak, gyermeket neveltek és gondozták az időseket. Munkájuk nélkül családok és közösségek nem maradhattak volna fenn, mégsem tekintették ezt teljesítménynek. A nő alapvetően gondoskodó természetű, ezért sokszor szó nélkül viselte a család terheit, mert tudta, hogy felelősséggel tartozik azokért, akiket szeret.

Biztos vagyok abban, hogy mindig voltak férfiak is, akik ugyanilyen szeretettel és odaadással vették körül családjukat. Ahol a szeretet és a kölcsönös tisztelet volt az alap, ott a házimunka sem teherként oszlott meg, hanem a közös élet természetes részeként. Sajnos sok kapcsolatban nem ez valósult meg, és a nőkre hárult a második műszak: a munkahely után kezdődött az otthoni munka, amelynek soha nem volt vége.

Gyermekeim születése után én is ezt éltem meg. Komfort nélküli albérletben laktunk, messziről hordtam a vizet vödörben, Hajdú keverőtárcsás mosógépben mostam, főztem, takarítottam, a szennyvizet lehordtam a csatornába, este pedig még tanultam is. Hajnalban újra kezdődött minden. Mindezt egyetlen fizetésből próbáltam megszervezni úgy, hogy a gyerekek semmiben ne szenvedjenek hiányt. Esténként mesével, verssel és közös énekléssel zártuk a napot. A házimunka monotóniáját sokszor az éneklés könnyítette meg számomra.

A munkát igyekeztem rendszerbe foglalni. Hetente bevásároltam, hogy a hétköznapok könnyebbek legyenek. Két hetente ágyneműt mostam, ablakot tisztítottam, hűtőt mostam, rendszeresen szőnyeget tisztítottam. Akkor még azt hittem, a jó háziasszony ismérve a tökéletes rend. Csak sok évvel később értettem meg, hogy az otthon nem azért van, hogy mi szolgáljuk szüntelenül, hanem azért, hogy bennünket szolgáljon.

Ezt mutatják leginkább az ünnepek is. Miközben mindenki a karácsony meghittségét várja, sok asszony számára ilyenkor kezdődik az év legnehezebb időszaka. Nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés, ajándékkészítés, terítés – mire elérkezik a szenteste, gyakran éppen az ül le a családi asztalhoz a legfáradtabban, aki a legtöbbet dolgozott azért, hogy az ünnep megszülessen. Pedig a karácsony nem a makulátlan lakásról szól, hanem az együtt töltött időről.

Nem véletlenül mondták több szakember is, hogy a kisgyermekes édesanyák inkább játsszanak a gyerekeikkel, beszélgessenek velük, mint hogy órákon át vasaljanak. A közös élmények, a mese, az énekszó, a kirándulás vagy akár egy közös hobbi sokkal maradandóbb emléket jelent, mint egy hibátlanul kivasalt lepedő.

A férfi ilyenkor nem segítőként vesz részt a háztartásban, hanem a család tagjaként. A közös otthon közös felelősség. Sok család kívülről teljesnek látszik, mégis előfordul, hogy a mindennapok gondoskodása és a házimunka szinte teljes egészében a nő vállára nehezedik. A valódi egyenjogúság nem szavakban, hanem a hétköznapokban mutatkozik meg.

A gyermekek nem elsősorban szavakból tanulnak, hanem abból, amit nap mint nap látnak. Ha azt tapasztalják, hogy szüleik tisztelettel fordulnak egymás felé, megosztják a feladatokat, együtt dolgoznak és együtt örülnek a közös időnek, számukra ez válik természetessé. Így öröklődik tovább nemcsak a házimunka rendje, hanem az egymás iránti megbecsülés és a családi összetartozás kultúrája is.

Sok nő ma is mártírként él, mert úgy érzi, mindent neki kell elvégeznie. Az állandó fáradtság azonban nemcsak őt emészti fel, hanem a család is megérzi a terheit. Fontosabb a beszélgetés, az együtt töltött idő és a kölcsönös figyelem, mint a patyolattisztaság. Az otthonnak nem a tökéletesség, hanem a szeretet ad igazi értéket.

Ma már nem zavar, ha idegen nyelvű könyvek vannak az étkezőasztalon, ha a kivasalt ruhák gardrób híján a szekrényen várják a helyüket, vagy ha jegyzetfüzetek sorakoznak a számítógép mellett. A kis panelban minden tárgynak megvan a maga helye és története. A mások számára zsúfoltnak tűnő lakás számomra menedék, ahol jól érzem magam.

Fiatalon mi szolgáljuk a lakást. Később megtanuljuk, hogy az otthon azért van, hogy bennünket szolgáljon. Nem attól válik szerethetővé, hogy mindig makulátlan, hanem attól, hogy benne békére talál az ember. A házimunka akkor tölti be valódi szerepét, ha nem elveszi az életet, hanem szolgálja azt.

2026. július 12.

 Kohut Katalin írása Open AI Chat mesterséges intelligencia formázásával és képével.

Kohut Katalin: Az öregedés

Kohut Katalin: Az öregedés

Ketté kellene választani a hiúságot és az emberi tiszteletet

A hiúság attól fél, hogy az idő nyomot hagy az arcon. A méltóság azt kéri, hogy az idő nyomai mögött továbbra is az embert lássák. A kettőt gyakran összekeverjük, pedig egészen másról beszélnek.

Az ember egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a tükör öregedni kezdett, miközben odabent ugyanaz a hang szólal meg, ugyanazokkal az álmokkal és emlékekkel, mint évtizedekkel korábban. Rohannak velünk az évtizedek, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elkezdenek bennünket néninek és bácsinak szólítani.

Tegnap a patikában voltam, ahol egy idősebb úr tiltakozott amiatt, hogy a fiatal patikusnő bácsinak szólította. Ekkor én is megszólaltam, hogy két éve, súlyos műtétem óta engem is sokszor néniznek a boltokban és másutt. Akkor döbbentem rá, hogy mások szemében már én is az idősek közé tartozom.

Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen tiltakozás csupán hiúság, mert nem tudjuk elfogadni az öregedést. Pedig ennek van egy másik oldala is. Ilyenkor nem feltétlenül a hiúság, hanem az emberi méltóság szólal meg bennünk. Az öregekhez való viszony sokszor azt sugallja, mintha kevesebbet érnének attól, hogy ősz lett a hajuk, vagy testükön nyomot hagytak az évek.

Pedig az emberség nem korfüggő. Az idős kor nem szégyen, nem leértékelni való állapot, hanem – ha az élet megérlelte az embert – a bölcsesség, a tapasztalat és a megélt évtizedek tanúsága.

Két éve, a kórházban már mamikának szólítva tegeztek a fiatal nővérek. Úgy éreztem, nem a személyemet látták bennem, hanem csupán egy beteget, akit el kell látniuk. Mélyen megalázott ez a bánásmód, és eszembe juttatta a korábbi kórházi élményeimet is. Sajnos többször tapasztaltam, hogy a kiszolgáltatott emberrel nem mindig a neki kijáró tisztelettel bánnak.

Sokszor az az érzésem, hogy a szakmai tudás mellé nem jut ugyanannyi figyelem arra, miként lehet megőrizni a beteg ember méltóságát. Pedig egy beteg ember számára sokszor nemcsak a gyógyszer gyógyít, hanem egy kedves szó, egy tiszteletteljes megszólítás vagy egy türelmes mozdulat is.

A viselkedést nem lehet pusztán könyvekből megtanulni. Az illem szabályai elsajátíthatók, de az empátia mélyebbről fakad. Éppen ezért fontos volna, hogy az emberekkel foglalkozó hivatásokban ne csak a szakmai alkalmasságot, hanem az emberi rátermettséget is nagy becsben tartsák.

Fiatalon az ember sürgeti az időt, hogy mielőbb felnőtté váljon. Aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy ugyanaz az idő túl gyorsan szalad mellette. A szabadság azonban nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk a másikkal. A szabadság igazi próbája az, hogyan bánunk azokkal, akik kiszolgáltatottabb helyzetben vannak nálunk.

Nincs két egyforma szív, nincs két egyforma érzelem és nincs két egyforma életút. Éppen ezért minden ember másképpen éli meg ugyanazt a helyzetet. Akik embereket szolgálnak – legyen szó orvosról, ápolóról, gyógyszerészről vagy bármely segítő hivatásról –, nap mint nap emberi sorsokkal találkoznak. A gyermeknek, a fiatalnak, a középkorúnak és az idősnek egyaránt ugyanaz a méltósága.

A hiúságot gyakran összekeverik a méltósággal. A hiúság valóban tiltakozik az öregedés ellen, mindenáron meg akarja őrizni a fiatalság látszatát. A méltóság azonban egészen másról szól. Arról, hogy az ember belül ugyanaz marad, még ha teste változik is.

A kor csupán annak a jele, hány nyarat és hány telet éltünk meg. A belső értékeket azonban nem az évek száma határozza meg, hanem mindaz, amit életünk során megtanultunk szeretetről, veszteségről, örömről, türelemről és emberségről.

Nem a „néni" vagy a „bácsi" szó önmagában bánt. Hanem az, amikor ezzel együtt eltűnik a tisztelet is. Az ember nem attól lesz kevesebb, hogy több évtizedet élt meg. Éppen ellenkezőleg: minden megélt év történeteket, veszteségeket, örömöket és tapasztalatokat hordoz. Aki ezt képes meglátni, az nem csupán udvarias ember, hanem valóban tiszteli embertársát.

Én még a kilencvenéveseket is hölgynek vagy úrnak szólítom. Nem azért, mert fiatalok, hanem mert a méltóságuk nem az életkoruktól függ.

2026. július 11.

 

Kohut Katalin: A női hajfátyol szentélye

Kohut Katalin: A női hajfátyol szentélye

A női haj fátyolként övezi az arcot, szentélye nagyon fontos rituálék titka. Nekem mindig hosszú hajam volt, lánykoromban naponta más frizurát készítettem belőle. Megfigyelésem szerint a haj méltóságos viselése és a vele kapcsolatos szokások hűen árulkodnak a viselőjükről. Például a sérült önbizalom egyértelmű jele lehet, amikor egy lány a haját mindig az arcába engedi lógni, mintha rejtőzködni próbálna a külvilág elől.

Pál apostol első levele a korinthusiakhoz (11:15) szó szerint kimondja: „Ha pedig a nő növeszti a haját, dicsőség az néki; mert a haj fátyol gyanánt adatott néki.” A történelemben a kibontott, hosszú haj a nők legprivátabb szféráját jelentette. Ha egy nő az arcába engedte a haját, az olyan volt, mintha behúzta volna a függönyt a világ előtt – a belső védelem és az elvonulás legősibb eszközeként.

Életem minden fontos változása összefügg valamiképpen a hajammal; ahányszor fodrászhoz mentem, utólag mindig megbántam. Valahányszor drasztikusan levágattam, mindig valamilyen sorsfordító változást, törést figyeltem meg az életemben. Most már régóta állandósult nálam a lófarok, amely nemcsak egy gyorsan elkészíthető frizura, de fiatalos lendületet is ad az Idő könyörtelen múlása ellenére. Mintha az ember ezzel képes lenne megcáfolni, hogy az évtizedek elrohantak felette, és bátran szembehelyezkedne az öregedés törvényeivel.

Egyszer én magam is múzsája lettem a Kelet egyik költőjének, aki sötét mágiával foglalkozott. Ezt a világot én nem ismertem, csak gyanítottam, hogy valami rossz történik körülöttem. Mikor együtt mentünk az utcán, a hajamat és a fejemet körbevevő aurámat a tenyere élével törte össze, kapkodva a fejem körül; a hajszálamat pedig elkérte, hogy a lakásában furcsa, megkötő rituálékat hajtson végre vele egy viaszbábu segítségével. Holott a haj – amely szépségével megajándékozza a természetet, amelyet lágyan fúj a szél, és amely a nők legfőbb ékessége – valami sokkal fontosabbat hirdet: a szabadságot és az önállóságot. Amikor megváltam tőle, mindig úgy éreztem, mintha a saját koronámtól fosztottak volna meg.

A villamoson ülve aztán hirtelen kiemelkedett a hétköznapok szürkeségéből egy jelenség. Először egy elegáns csipkemellény, majd a hátára simuló, ősz, befont lófarok kötötte le a tekintetemet, mint az Idővel dacoló, romantikus bűvölet élő képviselője. Egy 91 éves hölgy állt előttem, aki büszkén viselte ezt a természetes koronát. Az ősz hajszálak megélt éveket, bölcsességet és tapasztalatot rejtenek, a fonás pedig az élet eseményeinek szoros, egymásba kapaszkodó láncolata. Amikor megdicsértem a gyönyörű, csurkába font haját, egy olyan családi rituálét fedett fel előttem, amely tiszta fényével azonnal elűz minden sötét babonát.

Elmesélte, hogy a hajánál nincs szebb örökség, amit a szeretteinek adhatna: megneveli, összefonja, majd a fonatot levágva átadja egy-egy unokájának. Ez a gesztus az igazi transzcendencia. Nem láncolni akarja őket magához, hanem egy darabka kézzelfogható szeretetet, egy élő emléket ad nekik a saját lényéből. Az unokák kezében a nagymama haja nem a fogság, hanem a gyökerek és a védelem szimbólumává válik.

Néztem ezt az irigylésre méltóan önellátó, büszke hölgyet, és önkéntelenül a saját hajamhoz  nyúltam, amit ma is hűséges lófarokban hordok. Arra a néhány alkalomra gondoltam, amikor az olló alá feküdtem, és azokra a pillanatokra, amikor a földre hulló tincseket látva azonnal elöntött a bánat. Akkor még nem értettem, amit ő már pontosan tudott: a hajunk a szabadságunk és az erőnk kiterjesztése. Ha elhamarkodottan válunk meg tőle, gyökértelennek érezzük magunkat. De ha az idő megérleli, mint az ő kilencvenegy évét, a hajvágás már nem a veszteségről szól, hanem az átörökítés szent rituáléjáról.

A másik emlékezetes történetem körülbelül húsz évvel ezelőtti, amikor a gyerekeim kutyáját sétáltattam naponta a zöld réten. Ott ismerkedtem meg egy idős hölggyel, aki szintén kutyát sétáltatott, és akiből áradt a megmagyarázhatatlan nyugalom és derű. Napi rituáléja a nyugalom békés szertartása volt: a nagyon hosszú, ősz haját minden áldott nap gondosan befonta, majd a fonatot gyönyörű konttyá csavarta a fején. Mindig meghatódottan néztem a frizuráját, és rácsodálkoztam a végtelen türelmére. Hát ilyen az a méltóság, amit az ember a fején visel, örökké hirdetve, hogy a nő a tisztaság, a békesség és a hamisítatlan szabadság képviselője – egy olyan sérthetetlen szentély, amely győzedelmesen áll szemben mindenféle öncélú megkötéssel és romboló törekvéssel.

 2026. július 9.