H. Kohut Katalin: vers

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vers. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 18., hétfő

Kohut Katalin: Elkergetett kék madár (ronsardi szonett)

"A reménykedés egyet jelent a tehetetlenséggel"

Írta:

(szerkesztett változat)

Évekig dalolva munkát szolgáltam,

monotonságot a dallam enyhíti,

ének az egyetlen, bánat meríti

szívhez vezető titkos útjaimat.

Elkerült az öröm, milyen, nem tudom,

csak álmaimban ért el boldogság,

sejtem: az egyetlen lélek-szabadság,

könnyes életutam naponként rovom.

Várok változást, megmentőt, hű társat?

Lehet-e gyógyulás sötét ég alatt?

Torznak, már nem nőnek érzem magamat.

Bántott a csúfság, a torzulás mélyen,

szépség követőjeként ért az elmúlás,

elkergette sorsom a kék madarat.

2013. március 12.

Kohut Katalin: A szerénység (ronsardi szonett)

„Minél többet tudok, annál inkább érzem, mennyi mindent nem ismerek még.”

Vannak élethelyzetek, amikor a tanács már nem segít. Amikor az ember nem megoldást keres, hanem egy csendes jelenlétet. Egy valakit, aki nem magyaráz, nem hibáztat, nem mondja, mit kellett volna másképp tenni — csak ott marad mellette a reménytelennek tűnő várakozásban.

Néha a legnagyobb segítség nem a szó, hanem az együtt hallgatás. A tudat, hogy a fájdalmat nem kell egyedül hordozni.

Írta:

(szerkesztett változat)

Üresség sötétlik fájó szívemben,

megterhel nagyon a közömbösség,

emberek papolnak, mire van szükség,

tanácsuk mélyít sok sebet bensőmben.

Szólnak szeretetről, akik nem értik,

ködös önbizalom túlárad bennük,

dicséri őket minden földi ügyük,

átlátok rajtuk, szívem ellenkezik.

A tehetség szerénységgel párosul,

torzult jellem hozzá már nem idomul,

nem ülhet emberfölötti trónuson.

Ki valóban nagy, csendesen ragyog át,

nem hirdeti fenn önnön nagyságát,

költői zavarral ég a horizont.

2013. március 6.

2026. május 17., vasárnap

Kohut Katalin: Szív-megtartás (ronsardi szonett)

Ez a szonett a család emlékezetéből született: a gyökerek kereséséből, a és abból a vágyból, hogy ami érték volt, ne vesszen el nyomtalanul. Nem vérségi büszkeségről szól, hanem — emberségről, tartásról, szeretetről.

A versben a „” nem csupán családot jelent, hanem egy elveszni látszó világot is: azt a hitet, hogy a tisztesség, a szelídség és a belső jóság még megtartható. A szív néha akkor őriz a legerősebben, amikor már majdnem mindent elveszített.

Írta:

(finoman szerkesztett változat)

A kihalásra ítélt vérvonalam

egyetlen vágya ismét az egészség,

német létemet sérti a betegség,

anyám nyugtalan, szeretetem parttalan.

Felpörgött Idővel és kiúttalan

csalfa ember-csillag csak a reménység,

monoton kezem vezeti tisztesség,

Fészek-hazám nincs, így lettem hontalan.

Pár éve kacagni is megtanultam,

sorskerék pörgésével együtt futottam,

vágyam annyi: egyszer végleg fenn legyek,

mert szívembe költözött láng-szerelem,

miatta már nem adom fel életem,

fohászomtól megremegnek nagy hegyek.

2014. június 17.

Kohut Katalin Észak-Magyarország bemutatkozás: Gyémánt, vagy hullócsillag

Gyémánt, vagy hullócsillag?

Hinni a szeretet felemelő hatalmában, a mindent elsöprő érzésekben, az annyiszor átélt fájdalmakat, csalódásokat széppé szelídítő áhítatban, a romantikus bűvöletben, az igaz szó erejében – számomra ezt jelenti az írás. Vallom: a vers olyan, mint nemes ékkövünk, a gyémánt: minél tovább csiszolják, annál jobban fénylik.

Kövek csillognak az idő égi-földi műhelyében, ott dől majd el, melyikből lesz értékálló drágakő, melyikből hullócsillag.

Verseim eddig Szendrei Klaudia néven jelentek meg – most már, lezárva múltját, felfedi arcát a rejtőzködő: Kohut Katalin.

Vánszorgok halkan, szelíden,

Töviskoszorús a szívem,

Alattomban döfött sebek

Borítják el a testemet.

Gyengeségem tapasztalom,

S mint az ostort csattogtatom

Magamon sok önvádlásom:

Fenn, a csillagok közt járok,

Hol angyal áll égi létrán,

Dermedek előtte némán,

Súlyos, mint felemelt pallos

Tekintete – rám pillant most.

Ne kérd tőlem, jó istenem:

Hangya-nép közt tengődni lenn.

Tanítsak a boldogságra,

Rám nyilaz kufárok átka

Vissza mégis – ez a sorsom,

Rám kötött keresztjét hordom

Hegyre fel – ahol a végzet

Tündöklő krisztusi fény lesz.

1991.

Kohut Katalin: Márvány égbolt

Zúzmara lepte háztető,

Ereszünkre jégcsap kattan,

Márványeres a levegő,

Lehelet-csokrok a fagyban.

Bent a szemet szinte bántva

Ragyog a tűnt nyár gyémántja,

Sokkarátos napsütése

Szikrákat szór a hűlt égre.

1991.

Észak-Magyarország

2026. május 16., szombat

Kohut Katalin: A zenei ünnep hiánya (ronsardi szonett)

Aki szívből énekel, olyankor nem a világra figyel, hanem a hangok belső útjára; látszólag néz, mégsem lát semmit — mert a zene mélyén keresi a tökéletességet.

Vannak dallamok, amelyek túlmutatnak a zenén. Egy szép hang, egy igaz szöveg olykor tömegeket is megérint: gyertyák gyúlnak, idegenek énekelnek együtt, és egy pillanatra mintha jobbá válna a világ. Nekem nemcsak a zene hiányzik, hanem az a is, amelyet akkor éreztem, amikor még én is énekeltem — az a kimondhatatlan rezdülés, amikor a dallam a lélekig ér.

Írta:

Nem vidítja fel a zene szívem,

bár órákig dalokat hallgatok,

musicalt, régi dalt, s ábrándozok,

milyenné vált egyszeri életem.

Hiányzik a borzongás, azt hiszem,

kutatom az érzést, csatangolok

ezeregy utamon, s beosonok

régi korba, a zene ünnepem.

Boldog ember, kinek a szíve kincs,

örökké szabad, nem tudja, mi nincs,

szárnyalhat ,

és az mennyből való,

repül a táncos, szárnyas fehér ló

a szív-énekes birodalmában.

2012. október 15.

Kohut Katalin: Szomorú szonett (ronsardi szonett)

Mindig újrakezdtem mindent.

Mikor eltűntek a lapok, újraírtam őket.

Mikor nem válaszoltak, tovább írtam csendben.

Mikor láthatatlanná váltam, megtanultam együtt élni az árnyékkal.

Talán könnyebb így mindenkinek.

A világ szereti a hangos ünneplést, a kitüntetéseket, a fényképeket, a tapsot.

Én közben egy kis lámpa fényénél őriztem a mondataimat, mint más a családi ereklyéket.

Nem lettem híres.

Csak tanúja maradtam annak, hogy a szív akkor is tovább ír, amikor már senki sem kérdezi, mit mondana még.

Szomorú szonett

22. szonett

Írta: Kohut Katalin

Szomorúan írom szonettemet,

gondoltam, a betűket ismerem,

becsapott talán engem a szemem,

nem érzékelem már a kezemet?

Ezután könnyebb utat választok:

elfeledem a hű szabályokat,

a betűk sora már nem simogat,

helyes helyett helytelent tanulok.

Magányosan nem ünnepel a lélek,

de a szavak erejétől félek,

egyre kevesebb az igaz barát.

Többször nem kaptam válaszlevelet,

odalett a szeretet, tisztelet,

szomorúan írom szívem bánatát.

2012.október 6.

Kohut Katalin: Hol van a nyár? (ronsardi szonett)

Hol van a ?

Írta:

Eliramlott villámléptekkel a nyár,

ismét nem talált az örök szerelem,

mióta búcsúzom, csak azt kérdezem:

nem érint a csodás érzés soha már?

elszaladt velem, de kár,

mindenkinek jár az öröm, azt hiszem,

nem sodorhat parttalan folyón az ár.

, néhanapján remélek,

de csak magamban némán énekelek,

már nem is vigasztalót, csak szépeket.

Jöjj el, légy egyetlen gyógyító társam,

oly régóta ,

hozd meg testemnek a régi fényeket!

2012. október 5.

2026. május 14., csütörtök

Kohut Katalin: Szerelmes emlék (ronsardi szonett)

Írta:

Nagybetűvel íródott a szerelem,

soha nem gondoltam férjhez menésre,

vágytam a tökéletesre, nemesre,

álmaim férfiát már nem feledem.

Szólított lágy hangja, szálltam, repdestem,

karjaiba szaladtam, ölelésre

tártam kezeim, vénámból erére

szállt néma üzenet: ő a szerelmem.

Földöntúli csoda kísérte léptem,

fényözön ölelte vágyódó testem,

eszményi pár — üzenték bércek, hegyek.

A pajkosság negédes pillantása

szívemet sugárként érte, s hatása

örökké enyém, visszhangtól nem félek.

Kohut Katalin: Nem lehetett elfelejteni (ronsardi szonett)

Nem lehetett elfelejteni

19. szonett

Írta: Kohut Katalin

Senki sem tudott felejteni engem,

ki szívébe zárt, s megismert igazán,

az egyetlene voltam mindnek talán,

de még nem fogtam fel, mi a szerelem.

Mintha játszottam volna, nem is értem,

tetszést arattam, szemeimben pajzán,

naiv mosollyal vágyat arattam, aztán

a zavartsággal kissé visszaéltem.

Öcsike volt a legnagyobb imádóm,

félve érintette kezem, s áldozón

őrzött engem, szívem nem ünnepelte.

Saját bátyám soha nem házasodott,

míg hozzám fogható leányt nem kapott,

életét így magányosan tengette.

2012.augusztus 7.

Kohut Katalin: Tiltott szerelem (ronsardi szonett)

Írta:

Már mindenki meghalt, ki megszeretett.

Első szerelmem is végleg távozott,

„egyedül én szeretem” — nyilatkozott,

és tanulni küldött, mint egy gyereket.

A városban elhintett

legendája fennmaradt, nem változott,

s az élettől minden szépet megkapott,

kettőt soha: szeretetet, hűséget.

érett korhoz ragaszkodó érzelem,

az anyja is felháborodott ezen:

„Fiam nem vehet el téged sohasem,

lesz felesége” — s megértettem,

nem leszek győztes szerelem-ünnepen.

2012. július 21

Kohut Katalin: Az örök-szerelem (ronsardi szonett)

Írta:

Virágos és napos kertet képzeltem,

sétáltam táncos léptekkel közepén,

mennyország ez, égtükör e földtekén,

varázslat, káprázat, mit érzékeltem?

S örömöm egyre emelkedett bennem,

mert megláttam őt, lépegetett felém,

látomás-e, vagy játszik velem elmém?

Ajkammal örök-himnuszt énekeltem.

szállt le az égből,

elege volt már hiába-reményből,

megjutalmazta jéggé fagyott szívem,

az édeni harmónia enyém lett,

ketten lettünk egyek, s suttogjuk: meglett,

miénk a jövő, az örök-szerelem.

2013. február 3.

Kohut Katalin: Idill (ronsardi szonett)

Az „Idill” című szonett nem megélt, hanem elképzelt beteljesülés.

Úgy gondolom, a versek többnyire a vágyból, a reményből, a hiányból vagy a csalódásból születnek, mert a valóban beteljesült, tiszta szerelem már nem kíván sok szót. Az inkább csend, jelenlét és béke két ember között.

Ez a szonett ezért nem egy valós történetet mesél el, hanem azt a belső képet őrzi, ahogyan én az igazi, nagybetűs szerelmet elképzelem.

Idill

49. szonett

Szerző: Kohut Katalin

Várlak nyitott szívvel, drága szerelmem,

jöjj hamar és ölelésed meggyógyít!

Arcomon pírvirág, ha hangod szólít,

végzetem már múlt-akolba tereltem.

Szeress úgy, mint kiszáradt kút forrását,

szemed fénye tükrözi hálás arcom,

éjjelente a karjaidban alszom,

élvezzük együtt a földnek vonzását.

Már nem álmodom, valóság a csoda,

sorsom virága többé nem golgota,

közös az utunk, férjem és barátom,

kíséri ünnepünk égboltnyi csillag,

szabad vagyok, bár a szívemben itt vagy,

diadal-fényünk boldogság-parázson.

2015. május 12.

2026. május 10., vasárnap

Kohut Katalin: A remény tartott meg (petrarcai szonett)

Az eső elmosta az utcák porát, de a szívem fájdalmát nem tudta levinni a kövekről. A kapualjban állva úgy éreztem, mintha az egész város idegen lenne körülöttem. Csak a távoli fény derengett át a szürkeségen, mint egy . Nem tudtam, vár-e még rám valaki ezen a világon, de a remény — makacs kis madárként — még ott verdesett bennem.”

Írta:

Angyal hangja megérintette szívem,

simogatást, gondoskodást éreztem,

a szeretet azt ninózta véremben:

megérkezett az egyetlen életem.

Lágy hangjára csengő-bongón feleltem,

szerelem szimfóniáját élveztem,

rácsodálkoztam és öröknek hittem,

tőle nem választ el többé senki sem.

Elkésett, de megtalált hű szerelem,

éveken át miatta tűrtem, s éltem,

vártam rá, de nem jött többé sohasem.

egyre csak reméltem,

s mikor megláttam, kettérepedt szívem:

a remény tartott csak és a félelmem.

2012. július 18.

Kohut Katalin: Ott szeretnék élni (ronsardi szonett)

16. szonett

Írta:

Ott szeretnék még élni életemben,

hol az ég és föld összeölelkezik,

örül és nem ellenkezik,

apánk, a vele él szerelemben.

Senki sem zavar meg csend-kegyelemben,

a természet emberrel nem vetekszik,

tökély a mindenség és elalszik

dolgos napja után az ember fényben.

őrzi híve felett álmát,

nem riassza senki szívének vágyát,

vigyázzák éjjeli állatok, s a fák

és hajnalban jó reggelt kíván a Nap,

harmatban fürdeti népét, s áldást kap

jellel öreg, gyermek, diák.

2012. június 15.

2026. május 8., péntek

Kohut Katalin: Az érintés csodája (ronsardi szonett)

A szonettet a emléke ihlette, melyben a delfinek megtanulták kimondani nevüket emberi hangon. A tenger végtelen kék horizontja számomra mindig a szív szabadságát jelentette: a tiszta létezést, ahol még él az érintés és a bizalom csodája. A delfinek szeretete különösen megrendítő — minden fordulás után gyengéden megérintik kicsinyüket, mintha bátorítanák és óvnák őt. Az ember sokat tanulhatna ebből a néma, ösztönös szeretetből.

Az érintés csodája

Szonett 15.

Írta:

Fodrozódó tenger, ezüst hullámok,

Fa és Bi, két delfin játéka hív,

boldogságom soha nem volt ily hív,

szemeimben békesség, letűnt álmok.

Ősanya Bi szüli kicsinyét, s várok,

míg meghajlik előtte minden görb ív,

Fa farkával int, örül a delfinszív,

nézésüktől felélednek a korok.

Letűnt idők tanúi ők, ős-erők,

emberbarátok, nem takarják redők,

csodás mindaz, mit szememmel látok:

Fa és Bi körbeússza kis delfinjét,

farkuk gyöngéden érinti testét,

szeretet-csodát látva elámulok.

2012. június 17.

Kohut Katalin: A halál arája leszek? (ronsardi szonett)

A halál arája leszek?

Szonett 14.

Szerző: Kohut Katalin

Keresem, hívom magamhoz szüntelen.

Reggeli napfény magához csalogat,

elhiteti: jöhet még szép pillanat,

lesz jövő-képem, nem lesz reménytelen.

Néha álmatlan, gyászossá vált éjjelen

örök-álomra vágyom. Nem hívogat

szép élet, csak a fájdalom szólongat,

bár szívem szerelme rég a végtelen.

Ellök az élet, nem kellek senkinek,

a betegség erősebb nálam, félek

a szerelem így kopogtat egyszer rám,

s majd akkor jön értem várva várt halál,

miután minden szerettem sírba száll,

s azt mondja majd: te vagy az örök-arám.

2012. május 25.

2026. május 4., hétfő

Kohut Katalin: Összetört szív reménye (ronsardi szonett)

Összetört szív reménye

Szonett 12. (átdolgozott 2026)

Szerző:

Te látod, mit tükröz tört tekintetem?

Meghasadt szív, eltűnt szerelmes nézés,

mely átfogta a világot, rebbenés

nélkül csodálta az embert… remélem,

egyszer még beköszönt újra szerelem,

rám is vár majd a ,

nekem is járna a természet óvás,

hisz ezt a földet felettébb szeretem.

Ha parányi embernek is születtem,

a világot akkor is megöleltem,

rácsodálkoztam minden szépségére,

s ha irigység helyett már csak gúny kísér,

a gondolat számtalan csodát ígér –

forrásvízzel koccintok: Egészségre.

2012. május 10.

Kohut Katalin: Kérés magamhoz (ronsardi szonett)

Kérés magamhoz

Szonett 13. (átdolgozott 2026)

Írta:

Ugye, fáj a ? – sokszor kérdeztem

magamtól, míg epekedve várt szívem,

nagybetűs, igaz szerelemben hittem,

miközben az embereket kerültem.

Álmatlanul forgolódtam, s reméltem,

barátra lelek – de mást súgott eszem:

míg önbizalmad inog, nincs …

talán megtudják, hogy én is itt éltem.

Utolsó kívánságom csak az lehet:

kísérjék tovább az életet,

könnyzáportól tisztul a .

A magányról is rég elfeledkeztem,

bensőmtől naponta csak egyet kértem:

írjam meg szenvedésem, mitől félek.

2012. május 20.

2026. május 2., szombat

Kohut Katalin: De jó így...

: De jó így...

Pulyának pulya - mondta anjukom,

mikor fogadtam gyermekeimet.

Rám hárult egyedül a

én lettem a gondoskodó,

s egyben a családfenntartó.

Mikor az apró kezecskéket

megérintettem vigyázva,

nehogy megszorítsam véletlenül,

már jól tudtam,

tőlem függ a lányaim sorsa,

kötelességem méltó az anyasághoz:

embert kell vigyáznom,

meghagyva saját személyiségében.

Játékosan tanulták meg

a becsületet, a példázatokat,

életmesékből, dalokból

ismerték meg a ,

nyelvi, zenei játékokból

az élet próbáinak elviselését.

A szeretetük erőssé,

határozottá tett engem,

megingathatatlanná.

Az angyal! - szólítottak a hátam mögött,

s nem tudták, két csöpp emberke

felelőssége lenyomatát

viseltem, mint egyetlen

értük dolgozó ember,

kinek soha nem volt más

segítsége, csak számtalan akadály.

Kiolvastam sok segítő könyvet,

felkészültem gyermek fejjel

a gyermekek fogadására,

akár a házasságra.

A többi bennem volt,

tanítói hajlamomat kamatoztattam,

azt hiszem, jó útravalót hagytam.

Örök az anyaság, ők kislányaim

maradnak még nagymama korukban is.

Soha nem múló aggódás és törődés

kezdődött a születésükkel.

Egyik közös énekük így szólt:

,,- Én három éves vagyok. - Én másfél éves.

- A z én nevem . - Az enyém .

- Az idősebb én vagyok. - A dundibb én,

de nem veszekszünk szent a béke köztünk már idén.

Mi egy ágyban alszunk, úgy pihenünk.

- Én az ujjam szopom. - Én cumizok,

az uzsonnán testvérin megosztozunk,

mi ketten összetartozunk.

-Kéz a kézben járva

egy boldog nyárra várva, jó, jó, jó,

tarka réten ketten

szállunk önfeledten, jó, jó, jó.

- Megvédem bárki ellen is, akárki bántja,

mert nincs a földön

nála jobb kis hugikácska,

de jó így ketten színes álmot szőni

és az égig nagyra nőni,

jó, jó, jó, de jó így jó, jó, jó!"

2014. november 17.

Kohut Katalin: Szürke, piros, zöld

Szűkülő falak közt szűköl a lélek,

Kinőtte terét, nem terjeszkedhet.

Súly alatt ernyedő –

Félénken suttogom magamnak:

Talán, ha ketten…

Villanás volt csak és aztán

Mintha a vég vetné rám fojtó hurokját,

Fogy a levegő.

Szürke létezés az enyém,

Melyben felpiroslik olykor egy tető

És halk pálma-neszemre

Élősövény suttog valahonnan:

Zöldje a remény.

1992. , Benedek utca 17.