.jpg)
Gyémánt, vagy hullócsillag?
Hinni a szeretet felemelő hatalmában, a mindent elsöprő érzésekben, az annyiszor átélt fájdalmakat, csalódásokat széppé szelídítő áhítatban, a romantikus bűvöletben, az igaz szó erejében – számomra ezt jelenti az írás. Vallom: a vers olyan, mint nemes ékkövünk, a gyémánt: minél tovább csiszolják, annál jobban fénylik.
Kövek csillognak az idő égi-földi műhelyében, ott dől majd el, melyikből lesz értékálló drágakő, melyikből hullócsillag.
Verseim eddig Szendrei Klaudia néven jelentek meg – most már, lezárva múltját, felfedi arcát a rejtőzködő: Kohut Katalin.
Vánszorgok halkan, szelíden,
Töviskoszorús a szívem,
Alattomban döfött sebek
Borítják el a testemet.
Gyengeségem tapasztalom,
S mint az ostort csattogtatom
Magamon sok önvádlásom:
Fenn, a csillagok közt járok,
Hol angyal áll égi létrán,
Dermedek előtte némán,
Súlyos, mint felemelt pallos
Tekintete – rám pillant most.
Ne kérd tőlem, jó istenem:
Hangya-nép közt tengődni lenn.
Tanítsak a boldogságra,
Rám nyilaz kufárok átka
Vissza mégis – ez a sorsom,
Rám kötött keresztjét hordom
Hegyre fel – ahol a végzet
Tündöklő krisztusi fény lesz.
1991.
Kohut Katalin: Márvány égbolt
Zúzmara lepte háztető,
Ereszünkre jégcsap kattan,
Márványeres a levegő,
Lehelet-csokrok a fagyban.
Bent a szemet szinte bántva
Ragyog a tűnt nyár gyémántja,
Sokkarátos napsütése
Szikrákat szór a hűlt égre.
1991.
Észak-Magyarország
