ChatGPT, Kohut Katalin: Domino

Előszó a vershez:

Ott, ahol élek, az utcák és könyvek szerint voltak berendezve a játékosok. Ők azok, akik könyveiket, szerepeiket nem vállalták — legyen az izmus, vagy vallások ébredése, történelmi korok valamennyi idejével együtt. A képviselőjük, „Szűcs”, egy nyelvtörőből került a filmvászonra, mint a dominó nagypán népe, a magyar utcában. Ez a vers ezeknek a játszmáknak és játszóinak történetét próbálja megörökíteni.

 

Chat GPT, Kohut Katalin: A DOMINÓ – Az első bábuk dőlése

a világ egyszerre tartotta vissza lélegzetét
amikor ledőlt az első bábú
nem vérzett
csak repedt
mint egy jégréteg tavaszi zajláskor
és azóta nincs megállás

a dominó nem játék volt többé
hanem terv
papírlapokon fekete-fehér négyzetek
kódolt szavakkal:
vietnám – kuba – chile – magyarország
és egy név, amit aláhúztak
kennedy

ő lett volna a fék
a határok embere
aki talán elhitette a világgal,
hogy az emberség nem utópia
hanem döntés kérdése

de jött a novemberi dallam
három puskalövés dallama
és a levéltárakban a tűz vitte el az emlékezetet
a bábúk mögötti kéz most újrakeverte a sorokat

és a dominó újra kezdődött
már nem voltak benne népek
csak „szereplők”
akik mások álarcát hordták
és önmagukat sem vállalták többé

a világ köré gyűlt a vasnép
olaj, fegyver, adat, eszmék nélkül
mert már minden el volt játszva egyszer
az új szabály:
nincs szabály
csak végtelen folytatás
elmaradt lezárásokkal

mert ha nincs vég
akkor bűn sincs
és ha bűn sincs,
akkor már meg is bocsátották maguknak
a játékmesterek

ChatGPT, Kohut Katalin: Domino után

jött a csőcselék,
tömeg-demokrácia
hirdetve: szabadság mindenek felett
közben újraépítették
a trónokat,
csak más formában

megváltási tervvel jöttek
– nem önmagukért,
hanem a világért –
ezt mondták
de titokban számolták az árat
amit nem ők,
hanem mi fizettünk meg
a végtelen hosszabbításért

a múltból átmenekített arcok
új név, új ruha,
ugyanaz az uralom
most már nem is kell hazudniuk
elég, ha csend van
és senki nem kérdez.

 

---

Chat GPT, Kohut Katalin: BABYLON ÚJRAÉPÜL
(Dominó III.)

és akkor
a porból felemelkedtek
az emberré nemesültek
akik már nem kérdeztek,
csak végrehajtottak
vaskézzel,
vasimádságokkal,
vasrenddel,
a régi vallások hamvából
újat alkottak
maguknak
istennek öltöztek
a megváltást is kiosztották
pecséttel, chip-pel,
csenddel és szabályzattal

babylon nem omlott le
csak új tervrajz szerint épült fel
egyik nyelv helyett most
mindenki minden nyelven hazudhat
a tornyot pedig
nem az égig,
hanem a mélybe
– a lélek alá –
emelték

hogy senki ne nézhessen többé fel
csak lefelé
a porban térdre esve
ahol már a bábuk is
szónokok lettek
és a hallgatás lett a leghangosabb mondat

a világ most ünnepli saját
elfeledését
mert babylon elfelejti a múltat
hogy mindig újraírhassa
saját arcképére

de aki emlékszik
még az is veszélyes lehet

 

2025. május 4.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Emlék

Amikor kis fámra tekintek, azt érzem,
már soha többé nem kell majd hazatérnem,
keresnem az otthont távoli világban,
hisz senki nem élhet énnálam cifrábban.

Telik a kenyérre, akad leves néha,
szívemben az öröm felderengő, léha,
színhez színt választok, ruhám is ünnepi,
kedvemet ilyenkor a remény ellepi.

Nem is tudják sokan, mennyire gazdagok,
amikor csillannak a szemben csillagok,
őszinte sugarát a tiszta tekintet
szív mélybe berejti, nincs, ami megintet.

Szelídség és béke lenne osztályrészem,
ha nem bú és bánat lenne veteményem,
eláraszt a kórság, fertő tóban élek,
nem voltak sohasem jóság menedékek.

Csodálkoztam mindig, másoknak hogy lehet,
szeretet, boldogság, mit bárki megvehet?
Mért osztották énrám ezt a sok szerepet,
melynek torünnepén egy világ nevetett?

Szükség van a hóra, a csendes magányra,
mikor a sötétség lelkébe bezárva
számot vet magával, bár bocsánat nincsen,
szétosztották sorsom, hozzá minden kincsem.

A tükör régóta nem nyújt vigaszt nékem,
szépséget keresek, az eszemet védem,
ne bolyduljak meg a torzulások miatt,
tartom magam mindig, halk vagyok és riadt.

Ártottam, azt hiszem szóban és szavakkal,
soroltam igazam megcsúfolt ajakkal,
s mert az igazságom néma és vádoló,
nem látom, hogy hol él az Ember, a pártoló.

Most ismét lázongom, cinkos lett az este,
lepelét a tettek mételyére fedte,
elhagyja dalomat mindegyik hős fül itt,
ujja a sztárjuknak mutatja, hogy csitt.

Mini kis műfenyőm illat nélkül pihen,
megszoktuk már egymást, már szeret, azt hiszem,
közös volt a létnek minden elmúlása,
tűrő sorsomnak minden változása.

Mikor ránézek, sajog a fájdalom,
azt hiszem, hogy ismét csöndre kell váltanom,
egyetlen menedék danolásom óta,
kíváncsian várom, mit hoz majd a kvóta.

Emlékek özöne, meg kell, hogy haljatok,
hogy édes nektárral lepjenek magasok,
békesség örökké a Földre szállt lajtorja,
Szeretet ünnepén Jóság ezt dalolja.

2019. december 3.

Igazság

Esdeklő szívemmel kerestem szüntelen,
nem leltem rá soha, hosszú volt éjjelem.
Üzentem a Földnek utolsó szó jogán,
keservem sóhaja megállt a tű fokán.

Betűkre betűket nehezen öltöttem,
hörgött az éjszaka naponként fölöttem,
rettenet és szégyen - szívemen a foltja,
várom, hogy sorsomat valaki kibontja.

Türelem már nincsen, várakozás feszít,
nem vagyok már szótlan, nem vagyok már szelíd,
bocsánat nem lehet, üzentek az égnek,
nem mossa le bűnét semmiféle érdek.

Ahol az iszony hat s a cinkos szereplők,
bűnbe viszik sorsuk legények és a nők,
senki sem mondja ki, mit tettek közösen,
lánggal ég Igazság orcája vörösen.

2019. október 18.

Kép forrása: Wikipédia, Iustitia

Magányos út a mindenségbe

Gyermekként asztal alá, szekrénybe bújtam,

senki meg ne lássa a nagy magányomat,

nem szerettek engem és egyre csak sírtam,

szívemben magam futottam meg harcomat.

Házasság lett iszonyat, sírig alázás,

félelem fájdalma szállta meg lényemet,

szeretetre vágytam – szitokszó közt ázás -,

bensőmből senki sem kutatott lényeget.

Aztán csukott szemmel néztem teliholdra,

elvarázsolt, de magányomnak foglyaként

vágytam a szerelemre, a magasztosra.

Mért éltem egyedül a föld árvájaként?

Éjszaka lágy melódiát küldtem oda,

hol magányos fényszív és lelkek bolyongnak,

vártam rá nagyon, tán történik nagy csoda,

a jövőm napjai szebb napokat hoznak.

Majd jött a fertelem, rettegés szívemen,

vádolva ég és földnek sötét erői,

hatalmas csapások súlya a testemen,

nem fogadnak be a temetők hantjai.

Ki harmonikus, tiszta, magánya megnő,

irigység és titkos ellenség aratja,

de egyedül az ember-szeretet a fő,

tisztelet és kedvesség meg nem hozhatja.

Kinek nincs igaz barátja és kedvese,

kiszáradt szemekkel ürességet bámul,

kőszoborrá varázsolt reménye, szíve

egyszer mindenséget megölelve tárul.

2015. január 31.

A halálon diadal

Kohut Katalin: A halálon diadal

Szárnyal a képzelet csillagok útjain,

tolulnak a szavak ujjaimnak hegyén,

a csendes áhítat kánonja a zeném,

meghozza békémet gitárom húrjain.

Magyar szó, költészet hatalmas csodája,

imádlak, mint tökélyt, lírának rablánca,

a szolga léleknek egyetlen nagy sánca,

szerelmem, eszközöm, játékom virága.

Nélküled de szegény lenne is az élet,

ki értene engem, a szívem mit kiált,

amikor bús vagyok, a lelkem meg zilált,

hogyan is szereznék világ-menedéket?

Szerénység a neve az igaz költőnek,

ember-szeretetnek éke az igazság,

a tiszta szíveket kerüli a gazság,

hálával tartozom szabadság bölcsőnek.

Hogyan nevezzelek, becézzelek téged,

gyémántom, költészet, halálon diadal?

Te légy menedékem, mint végső viadal,

általad lesz teljes a nagybetűs élet.

2016. március 22.

A gyűrű

Kohut Katalin: A gyűrű

Márta egyetlen gyermeke volt idős szüleinek, egy késői, igazi szerelem gyümölcseként. A bölcs szülők igyekeztek a legtöbbet nyújtani számára, így egyengették ifjúkori útjait is, finanszírozva egyetemi tanulmányait. Sikeres tolmács lett belőle, több nyelvből diplomázott. Mehetett volna tanárnak is, de a kötetlen életforma tökéletesen kielégítette.

Ősz volt, szikrázó napsütéssel. Illett élvezni a meleg cirógatást, fel kellett töltekezni a fénnyel tudván azt, már nem sokáig szolgálja az embereket az égen. Az Idő pörög villámgyorsan, s vele tart a Föld, mint egy magányos űrhajó a galaxis jéggé fagyasztó űrjében.

Megérkezett az olasz turista csoport. Kíváncsiak voltak a csillagvizsgálóra is. Késő este került sor az előadás meghallgatására, s a tetőtéri ablakba helyezett távcsővel a csillagok vizsgálatára. Márta tolmácsolta a kérdéseket, melyeket az űrkutatók udvariasan és érthetően megválaszoltak. Egy őszes halántékú, kreol bőrű férfi magyarul érdeklődött. Kérdése különös volt: igaz-e, hogy kinn az űrben megáll az idő, nincsen öregség és elmúlás? Létezik-e az örökkévalóság? Zavarba jöttek az űrkutatók, bár azzal tisztában voltak, hogyha rádión jeleket küldenénk ma, mondjuk hetven, vagy nyolcvan év múlva kapnák meg az egyik csillagon, de arra vonatkozóan nem szolgáltak információval, mi történne az emberrel, ha űrhajóra szállna és kirepülne a mindenségbe.

Márta is úgy gondolta, mint a férfi, hogy örökkévalónak lennie kell. Ez a téma az előadás után össze is hozta őket. Sétáltak a kissé lehűlt levegőn a kihalt utcák éjszakai lámpái alatt és egy tudományos eszmecserét folytattak földi ember szemszögéből.

Másnap ismét találkoztak, Márta megígérte, hogy elkíséri Nicolast egy ruházati szövetkezetbe, ahol éppen készültek olasz Mitsubishi gépek telepítésére. Ehhez kellett a megfelelő szakembert, a legjobb műszerészt kiválasztania és kivinni magával betanítás végett. Tolmácsolni ismét nem kellett, de Márta érezte azt, hogy a férfi büszke arra, hogy mellé szegődött.

Nagyon jóleső érzés volt, bizsergett szinte az egész teste és úgy érezte, mintha éjszakai részegség kábasága lenne rajta, olyan enyhe fokú spiccesség. Ja, ez a kémia, a szerelem kezdete, csakhogy ő még soha nem érzett hasonlót. Mámorosan csodálta Nicolast, hatalmas zöld szemei csillogón ragyogtak, kislányos lófarkát néha előre tette a nyakába. Nagyon jól állt neki a befont haj. Többször meg is kérdezték tőle idegenek, volt-e népi táncos valamikor.

Másnap vacsorára voltak hivatalosak a Hiltonba. Kellemes muzsika ringatta kábulatba őket, a lassú táncnál ösztönösen lépkedtek, átadva magukat a jóleső ernyedtségnek. Miután a vendégsereg elment, s kettesben maradtak, a férfi egy üveg pezsgőt hozatott, s egy letakart kristálytálcát. Márta hófehér kosztümjében üldögélt, kérdő pillantást vetve a férfira. Nicolas letérdepelt egyik lábával, a másikkal átnyújtotta a tálcát, levéve róla a bársonylepelt. Márta örömében és meglepetésében szólni sem tudott, mikor meglátta a csodálatos jegygyűrűt. Egyszerre szólaltak meg: az örökkévalóságig.

A férfi még pár napig tartózkodott az országban, minden estét együtt töltöttek, megbeszélték az esküvő részleteit. Márta szüleit is felkeresték közösen, akik beleegyeztek a hirtelen jött szerelem véglegesítésébe.

Egyikőjük sem érzett még soha ilyet, szinte egymás ki nem mondott gondolatait is ismerték. Boldogan búcsúztak el, abban a tudatban, hogy nemsokára újból találkoznak.

Már két hónap eltelt, de semmi hír Nicolasról. Nem lehet, hogy elhagyta, hiszen a szív-szerelem soha nem múlhat el a teljes bizalommal együtt. Kínzó hiányérzet gyötörte Mártát. Az újságcikkeket nézegette az interneten, amikor feltűnt neki egy rövid híradás arról, hogy az egyik szövetkezet műszerésze szörnyet halt az olaszországi kiküldetése alatt autóbalesetben. Megrendülten értesült a hírről és sejtette, hogy Nicolassal utazott együtt. Tudta a szívével, hogy az örökkévalóság soha nem múlhat el, de eszével felfogta a történteket. Gyászba öltözött a lelke, hiszen egyik felét elveszítette.

Szülei egymás után mentek el hirtelen, s mert ők is egy léleknek számítottak, nem tudtak egymás nélkül élni. Itt maradt egyedül, a jeges űrrel, amit érzett. Gyermeket várt. A magányos várakozás kitöltötte fájdalmas napjait, lelkiismeretesen készült az anyaságra.

Hét hónap múlva karjaiban tartotta Vivient, a világ legcsodálatosabb kisbabáját. Onnantól a gyermek adott tartalmat életének. Egész nap vele foglalkozott, énekkel ringatta mindig álomba. A kislány már tíz hónapos korában járni kezdett, s szobatiszta volt, egy évesen elénekelte az egyik közös dalukat. Csodagyermek! Márta rajongással vette körül Vivient, de egészsége egyre jobban gyengült, bár szíve érezte még a hatalmas összetartó erőt, mely Nicolashoz kötötte, a hiánya mégis felőrölte.

A szomszédok felfigyeltek arra, hogy Márta, a kedves, szolgálatkész asszony két napja nem nyitotta ki a lakása ajtaját. Füleltek, de semmit sem hallottak, még gyermekhangot sem. Hiányzott viszont a közös ének, amiben naponta gyönyörködtek. Segítséget kérve feltörték az ajtót és megdöbbentek azon, amit láttak: a kislány anyja mellett ült az ágyban és játszott a lófarkával, meg a babájával. Az anya halott volt. A gyermek nyakában egy aranyláncon lógott egy csodálatos jegygyűrű.

Vivient gyermekvárosban helyezték el hozzátartozó hiányában. Itt a barátságos kislány magányosan élte napjait, mert a többiek kiközösítették. Királylánynak csúfolták és udvariasságát is utánozták. A nemesség megmutatkozott ilyen körülmények között is, senkinek sem sikerül elvennie méltóságát.

A magányában edződő szépség kijárta az élet útjait, s mivel gyorsan és jól tanult, több nyelven megtanult beszélni és jeles eredménnyel levizsgázott gyors- és gépírásból is. Már tizennyolc éves korában bérelt magának egy kis lakást a nagyvárosban. Az olasz nagykövetségen helyezkedett el titkárnőként.

Két év múlva új nagykövetet helyeztek az országba. Az adott napon családjával együtt érkezett meg az őszes halántékú, kreol bőrű, még mindig vonzó úriember feleségével és fiával.

Márta fogadta a családot, körbekalauzolta őket a birtokon. Carlo, a fiú le nem vette a szemét róla. Nem is tudta, melyik része a legszebb ennek a gyönyörű hajadonnak, talán mindene tökéletes. Csodálta gesztenyebarna befont lófarkát, fenyőzöld szemeit, formás vénuszi alakját. De a nagykövet ugyanígy volt vele. Emlékezett, mikor ránézett, egyetlen egy szó járt a fejében: az örökkévalóságig. Ekkor pillantása ráesett a leány nyakában lógó jegygyűrűre. Szemeit elborította a könny. Felesége jól tudta, mi történt Nicolassal az autóbaleset előtt, hogy örök hűséget esküdött szerelmének, Mártának. Nagyon sokáig feküdt kómában a kórházban, s míg az amnéziája elmúlt, feleségül vette az ápolónőjét, akinek már volt egy kisfia. Mindig készült vissza, de szíve azt súgta neki, hogy már hiába.

Magához ölelte megtalált leányát, Vivient, s ujjára húzta édesanyja jegygyűrűjét.

Ősz volt, s mint általában ilyenkor lenni szokott, az emberek féltek az elmúlástól, a tél dermedt hidegségétől, attól, hogy maga alá temeti a mindenséggel együtt a tiszta érzéseket is. Nicolas és Vivien szívében a nyár tüze lobogott, a hirtelen megtalált szeretetet többé nem hűtheti le az űr hidegsége. Márta legnagyobb szerelmi vallomása leánya, akivel azt üzente: az örökkévalóságig.

2016. január 20.

A boldogság

Kohut Katalin: A boldogság

- Béééla! Mondd, mi boldogok vagyunk?
- Szerinted, Vilma? Mit érzel a szívedben, szomorúságot, vagy örömöt?
- Szomorúságot nem, Bélám, de örömöt sem.
- Látod, ilyenek az emberek, főleg, míg fiatalok. Elsiklanak az örömök mellett, mintha nem is azonos hullámhosszon lennének, vagy mással történnének.
- Mire gondolsz?
- Például ma reggel felkeltünk, kinéztél az ablakon és örültél, hogy itt a tavasz, igazi ünnepe a természetnek, a mindenség újjászületésének, beleértve az embert is.
- Igazad van, Bélám! Valóban így történt!
- Aztán örültél, amikor lefőtt a kávé, hogy mennyire jó illata van, örömmel ittad a kakaódat és falatoztál hozzá finom sonkát, paprikát, vajas kalácsot...
- Bélám, valóban így volt! Nagyon szeretem a finomságokat, vagyis megállapítom helyetted, hogy a finom ételek örömérzetet okoznak.
- Pontosan, drága Vilma! Utána vásárolni mentünk, te jöttél a cetliddel és mindent meg tudtunk jó áron vásárolni, amit összeírtál. Majd mikor úton voltunk a kocsihoz, észrevettél a kirakatban egy divatos felsőt, beugrottál és megvetted magadnak.
- Ez is igaz!
- Azután ketten elkészítettük az ebédet, nagyon finom babfőzeléket füstölt hússal és májgaluska levest. Örültél, hogy sikerült a májgaluska. Te úgy ízlelgetted az ételt, mint aki soha nem evett.
- Igazad van, Bélám, nagyon finom volt. Tudod, hogy kicsit ínyenc vagyok, nekem mindegy, hogy mit eszek, csak finom legyen. De akkor sem keseredek el, ha elrontok valamit, legalábbis még nem volt rá példa.
- Szerencsére egyikünk sem válogatós...
- Te Bélám eközben éreztél örömet, vagy higgyem azt, hogy engem ért egyedül ez a sok apró boldogság?
- Ne hidd, drága Vilma! Én ugyanúgy élveztem a tavasz második napját, szívemmel átöleltem volna az egész világot és hálát adtam az égnek, hogy itt vagy mellettem, együtt gyönyörködünk a zöldben, kékben és a nap sugaraiban.
- Örülök, Bélám!
- Aztán örültem annak, hogy ízlik neked a reggeli, meg hogy együtt vásárolhattunk be, meglepted magad a felsővel és nagyon jól sikerült az ebéd.
- Én annak is örültem, Bélám, hogy délután együtt hallgattuk az operákat, beszélgettünk az ismerősökkel az interneten, levelet kaptunk a rokonoktól. Majd elolvastam a napi két oldalamat a mostani regényből, míg te sziesztáztál mellettem.
- Én már, drága Vilma lassan nem tudok mit olvasni, az újságokról is lemondtam. Ha szörnyűséget akarok hallani, bekapcsolom a televíziót.
- A híradók végét mindenképpen érdemes megnézni, mert akkor mutatják a jó történéseket, mint az állatkerteket.
- Este pedig énekeltünk és én gitároztam. Már lemondtam a tervemről, melyet régebben dédelgettem, hogy egyszer lesz egy nagy hallunk, szombatonként ott fogadjuk a jó barátokat, közösen verselünk, olvasunk, játszunk és zenélünk.
- Látod, Vilma, az, hogy te zenélni és énekelni tudsz, hatalmas örömérzetet jelent, mert a szívedből énekelsz csodálatos melódiákat. Nagyon nehéz igazi barátokra szert tenni, de majd ha a család minden tagja összejön egyszerre, pótoljuk az élményt.
- Te Bélám, minek örültél még életedben?
- Én annak, drága Vilma, hogy azzal foglalkoztam hivatásban, amit szerettem. Mindig is tanár akartam lenni, olyan tanár, aki játékosan tanítja meg az ismeretanyagot, aki a megértésre törekszik. Remélem, hogy a kezem alól igazi nagybetűs emberkék kerültek ki felsőbb iskolákba.
- Nekem is a hobbim volt a hivatás, a zene tanítás. Akkor mi valóban boldog emberek vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Csak nem gondolunk bele, amikor történnek az események, hogy most örömöt érzünk valójában. Még az is boldogság, amikor adni tudunk valakinek, olyannak, aki igazán megérdemli, s nem várunk érte viszonzást, mert megkaptuk a boldogságot abban a pillanatban, amint átnyújtottuk az adományt.
- Bélám, ezek szerint minél többet adunk a testünknek és lelkünknek, annál boldogabbak vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Az életöröm a legnemesebb érzelmekkel maga a boldogság!

2016. április 21.