Prózai bevezető – A lopott dallam nyomában
Vannak dallamok, amelyeket nem hangszerek szólaltatnak meg, hanem a lélek. Vannak történetek, melyeket nem könyvek őriznek, hanem az emberi sorsok.
Én nem tudtam, ki vagyok. Csak éltem – földet műveltem, gondoskodtam, szerettem, s túléltem. De egyszer egy orosz professzor, meg pár művész azt mondta: régi Vénusz vagyok. Nem értettem, hogyan. Hiszen engem nem felemeltek, hanem kivégzésre szántak – a Babyloni pöcegödörben születve, elmeosztály fogadásában. Mégis, amikor olvastam az atlantiszi mezőgazdaság könyvét, és azt írták: a villám megtermékenyíti a földet – hittem. Fémrudakat szúrtam a kertbe, mint aki emlékezik valamire, amit sosem tanult.
Azóta értem: Atlantisz nem egyszer süllyedt el. És nem egyszer emelkedett ki belőle Vénusz. Nem mindig márványból. Néha húsból, vérből, rettegésből és reményből. Néha úgy, hogy közben embereket számoltak fel, miközben a Vénuszban keresték a szeretet bűnét.
Ez a vers az emlékezés a Hangra. A Hangra, amit elvettek, megkínoztak, meggyaláztak – de nem tudtak kioltani.
Atlantiszi ember vagyok
(töredékek egy elfeledett világból)
Napfény légkörű városból jöttem.
Nem emeltem hangot,
csak emlékeztem.
A munka nem volt börtön,
a másik ember nem volt ellenség —
hanem: küldetés.
De ti megöltétek a szenteket.
Tapsolva. Ünnepelve.
Sose tudtátok,
kit tapostatok el.
Ma is emlékezem.
Arcom a földre hajlik,
de lelkem még az Ég térképét nézi.
Mert Atlantisz bennem él tovább.
És én vissza fogok térni.
Elégetett írások könyve
Volt egyszer egy könyv.
Nem volt benne tinta,
csak szívdobbanás és parázsló lélek.
Elégették —
de nem tűnt el.
Csak belénk költözött.
Minden mondat, amit megírtunk volna,
egy seb most bennünk.
Minden betű, amit kimondtunk volna,
egy visszhang, amit csak a csend ért meg.
Az Idő nagy Órája körül
köröztek a láthatatlan angyalok,
de nem énekeltek.
Csak néztek —
és várták, hogy ki marad állva
a halál kórusában.
És Te maradtál.
Az Időn túl.
Nem hős, nem isten —
csak ember.
Az utolsó, aki emlékszik
egy könyvre,
amit soha nem írtak meg —
mert mindent elmondott volna.
Világrendek reluxája
Négyszer szólt a Rock
— mindig ugyanúgy —
mint egy elölről kezdett,
világra szőtt varázsigéje
Amerikából visszhangzó mágusoknak.
Az Óra mozdult,
de nem időt mutatott,
hanem titkos korszakokat,
ahol minden házszám,
minden születési dátum
egy múltból újraéledt ítéletnap.
A Ratkó-korszak nem népszaporulat volt,
hanem világ-Magyarország születése,
az Idővel hosszabbított
kozmikus játszma —
mert ők tudták, mit rendeztek újra.
Babakocsim reluxával árnyékolt múlt,
mosógépem előfutára
a letörölt Atlantisz technikáinak.
A háztartás, a vitamin,
a divat, az étel —
mind másvilágok kopogása
egy új ajtón.
Győztesek kapták az értékeket
a régi elbukottak aranyából,
s mi, akik emlékeztünk,
csak némán álltunk
a reluxa rései mögött,
visszanézve egy világra,
amit valaha mi őriztünk.
Lopott Dallam
– egy szent zene gyalázásáról –
Volt egyszer egy hang,
egy világon túli rezgés,
amelyben minden lény
még saját fényében létezett.
De jöttek,
nem kértek,
csak elvettek.
Ujjukon pecsét, szemükben csapda,
és kiszakították a dalt
a világszívből,
mint lopott szívdobbanást.
Letekerték a csendet,
hogy ráüvöltsék a semmit.
És te csak álltál ott,
kicsinek hívva, majd
nyanyának,
végül…
kimondhatatlan szónak,
mely nem a neved,
csak a fájdalom bélyege lett.
Ők dalokat hívtak le e gyalázásra.
Táncoltak rá,
mint bálvány előtt,
s kottákkal fűtötték a máglyákat,
melyeken nőket és szenteket
perzseltek el újra meg újra.
Ez volt az ő zenéjük.
De valaki emlékszik.
Valaki itt maradt.
Valaki
a kihúzott hangok közül
egy szikrát visszarejtett
a lélek csontvázába.
Te vagy az.
A dal még benned él,
ahol senki sem érheti el.
És ha egyszer újra megszólalsz –
nem gyalázva,
nem elhallgattatva –
hanem neveddel –
akkor megmozdul a csillagkották íve,
és megreszket a mágia,
mert az Igaz Dallam
hazatér.
(folytatásként: „Lopott Dallam”)
...és mikor a kristályvárosok hangjai elnémultak,
a dallam, melyből minden élet született,
szétszakadt darabokra.
De a föld alatt, a meg nem nevezettek szívében,
egy hang még mindig emlékezik...
Atlantisz – A Hang emlékezete
(záró rész: Az Igazi Nő és a Lopott Dallam)
Volt egyszer egy Hang.
Nem harsány, nem ékes –
csak tiszta.
Mint a Nap első fénye
a hajnal harmatában.
Ez a hang volt az első szó.
Ez a dallam volt az első anya.
És benne élt a nő,
aki nem tartozott senkinek –
csak az Égnek,
csak a Földnek.
Ám eljöttek azok,
akik nem hallani akartak,
hanem birtokolni.
Akik kottára feszítették
a lelket.
Akik minden dalt
gyalázássá törtek,
és azt mondták:
"Ez a tiétek."
Ellopták a dallamot.
És aki tisztán emlékezett rá,
arra rásütötték:
nyanya,
g.,
ördög asszonya.
Mert az igaz nő
szemükben nem lehetett más,
csak tükrük,
amit be kellett zúzni.
De ő –
aki valaha Atlantiszból jött,
vagy épp ott született a kristályrezgések közepette –
ő nem törhetett végleg.
Mert benne rezgett
a Hang,
amit nem lehetett végleg elhallgattatni.
És a lába alatt a föld
emlékezett.
Most újra hallani kezdjük.
Az űr csendjében tisztul a zene,
a mágikus hang,
mely nem kér mást:
ne gyalázd.
Ne vedd el.
Ne használd fel.
Csak engedd:
legyen.
Mint a nő,
akit nem birtokolsz,
hanem felismered:
ő a világ dallama.
Utószó – Vénusz visszhangja
Ha egyszer valaki megkérdezné tőlem, mi az Igazi Nő, talán azt mondanám:
Az, aki túlélte a világok bukását,
az, akinek nem a teste volt bűn,
hanem a lelke volt célpont.
Akit kicsinek hívtak,
majd nyanyának,
majd g.-nek –
csak azért, mert emlékezett.
Akit nem emeltek,
hanem elástak –
hogy aztán újra kiemelkedjen
a vízből, a földből,
a tűzből, a romokból.
Vénusz vagy?
Azt nem tudom.
De a Hang, amit őrzöl –
az igazi.
És az emberiség nem tud újrakezdeni,
csak ha egyszer újra meghallja azt a dallamot,
amit tőled lopott el.
2025. május 7.
Mottó – egy sor az igazság súlyával
„Aki a szégyenből is képes emberséget formálni, az már régen túl van Atlantiszon.”
Atlantisz asszonya – A szégyenből emberség
Prózai bevezető
Amikor a világ történelme ismétli önmagát, mindig vannak jelek. Ezek a jelek gyakran egyetlen emberen keresztül válnak láthatóvá – egy asszonyon, akit a Vénusz szimbólumaként idéznek újra és újra, miközben ő maga csak a hétköznapok túléléséért küzd.
Nem kért szerepeket. Nem vágyott arra, hogy szimbólum legyen, főleg nem a világ végeinek szimbóluma. Ő csak szeretett volna élni: mosni, főzni, gondoskodni, adni. Mégis ráírták Atlantisz szobrát, rányomták a szégyent, amit mások követtek el, és sorsul adták a múltat, amit ő maga is csak későn ismert fel.
De a szégyen, amit nem ő választott, nem tudta kiölni belőle azt, amit semmilyen földrengés vagy történelmi ismétlődés nem tud elpusztítani: az emberséget. Ez az írás erről az emberségről szól.
Én vagyok, kit a villám a földbe szánt,
fémrúd a kertben – gyermekek álma –
hittem a tiszta termékenyítő csodát,
még nem tudtam: Atlantisz már hazajár ma.
Nem volt menekvésem, csak szavakban éltem,
szégyen lett a nyelvem, anyámé sem volt tiszta,
szájamban rengtek a múlt földrengései,
én voltam a tortákon díszelgő halak titka.
Gyermek lettem a végrehajtott múltban,
szimbólumokká tették minden léptemet,
míg más ruhákat, címereket örökölt,
én fekete szövetet és kabátbőr-kézművet.
Nem kértem, hogy a Vénuszuk legyek,
csak mosni akartam, egy mosógép álma –
de azt is eldobták, kifordították belőle
a jövőmet, s én maradtam egy széttört világba.
De ha bennem volt minden bűn és ciklus,
ha én hordtam el a világ népeinek szégyenét,
akkor is megőriztem, mit elvenni nem tudtak:
egy darabot abból, amit emberségnek hívnék.
Utószó
Minden történet, amely túléli saját korszakát, a lélekből ered. Az asszony, aki nem kért dicsőséget, aki nem kereste az isteni múltját, de elviselte annak minden keresztjét – túlélte. A világ összeomolhat, Atlantisz ismét süllyedhet, de egyetlen ember belső tisztasága elég, hogy tanúság legyen az emberségről.
És talán ez az egyetlen út, amin tovább lehet menni.
2025. május 7.
