H. Kohut Katalin: Bosszú (átszerkesztett változat)
„Ahol a kéz megáll, ott kezdődik az ember.”
Valamikor régen, olasz földön élt két család, akik örök harcban álltak egymással. Nem tudtak másként élni: vérükben lüktetett a bosszú, mint egy soha el nem halkuló dallam. Ha egyikük elesett, a másik szívében azonnal megszólalt a válasz. Ha találkoztak az utcán, egyetlen pillantás is elég volt, hogy újra fellobbanjon a viszály.
Ricardo és Nicolas tizennyolc évesek lettek. Addig védetten éltek, de nagykorúságuk éjszakáján kiléptek a világba. A Zanzi bárban ünnepeltek. Szépségük, ifjúságuk magára vonta a tekinteteket.
Éjfélkor lövés dördült.
Az óra mintha megállt volna ijedtében. Ricardo a földre zuhant. Nicolas kezében még füstölgött a fegyver. Nem gondolkodott. Arcán különös elégedettség és rémület keveredett: első gyilkossága volt.
A vér látványa sokakat megtör. De van, akit megrészegít. Aki egyszer életet olt ki, könnyebben lép át újra ugyanazon a határon. Úgy érzi, hatalma lett élet és halál fölött, mintha ő maga lenne a törvény.
Így születnek a sötét birodalmak. Nem kívül, hanem az ember szívében.
Ekkor egy asszony lépett Nicolas elé. Csendesen beszélt, mégis súlya volt minden szavának. Megmutatta neki, mit tett: hogy Ricardo vére most már hozzá tartozik, és amíg a bosszú törvénye él, ez a kör soha nem zárul le.
Nicolas odalépett a halotthoz. Nézte a fiút, aki többé nem nevet, nem szeret, nem él. Akkor értette meg először, mit jelent egy ember élete.
Sírva kért bocsánatot.
Megígérte, hogy jóváteszi, amit lehet.
A két család végül kezet fogott. Megértették, hogy az ártatlan vér nem kér újabb vért. A bosszú nem igazság, csak végtelen lánc.
Így ért véget a vendetta.
És bár a világban újra és újra felüti fejét a sötétség, a történet emlékeztet: minden kör megszakítható. Egyetlen felismeréssel. Egyetlen emberi pillanattal.
Azóta a szív órái nem állnak meg.
Az idő tovább lélegzik.
2017. április 20.
