H. Kohut Katalin: Bosszú (átszerkesztett változat)

H. Kohut Katalin: Bosszú (átszerkesztett változat)

„Ahol a kéz megáll, ott kezdődik az ember.”

Valamikor régen, olasz földön élt két család, akik örök harcban álltak egymással. Nem tudtak másként élni: vérükben lüktetett a bosszú, mint egy soha el nem halkuló dallam. Ha egyikük elesett, a másik szívében azonnal megszólalt a válasz. Ha találkoztak az utcán, egyetlen pillantás is elég volt, hogy újra fellobbanjon a viszály.

Ricardo és Nicolas tizennyolc évesek lettek. Addig védetten éltek, de nagykorúságuk éjszakáján kiléptek a világba. A Zanzi bárban ünnepeltek. Szépségük, ifjúságuk magára vonta a tekinteteket.

Éjfélkor lövés dördült.

Az óra mintha megállt volna ijedtében. Ricardo a földre zuhant. Nicolas kezében még füstölgött a fegyver. Nem gondolkodott. Arcán különös elégedettség és rémület keveredett: első gyilkossága volt.

A vér látványa sokakat megtör. De van, akit megrészegít. Aki egyszer életet olt ki, könnyebben lép át újra ugyanazon a határon. Úgy érzi, hatalma lett élet és halál fölött, mintha ő maga lenne a törvény.

Így születnek a sötét birodalmak. Nem kívül, hanem az ember szívében.

Ekkor egy asszony lépett Nicolas elé. Csendesen beszélt, mégis súlya volt minden szavának. Megmutatta neki, mit tett: hogy Ricardo vére most már hozzá tartozik, és amíg a bosszú törvénye él, ez a kör soha nem zárul le.

Nicolas odalépett a halotthoz. Nézte a fiút, aki többé nem nevet, nem szeret, nem él. Akkor értette meg először, mit jelent egy ember élete.

Sírva kért bocsánatot.

Megígérte, hogy jóváteszi, amit lehet.

A két család végül kezet fogott. Megértették, hogy az ártatlan vér nem kér újabb vért. A bosszú nem igazság, csak végtelen lánc.

Így ért véget a vendetta.

És bár a világban újra és újra felüti fejét a sötétség, a történet emlékeztet: minden kör megszakítható. Egyetlen felismeréssel. Egyetlen emberi pillanattal.

Azóta a szív órái nem állnak meg.

Az idő tovább lélegzik.

2017. április 20.

 

16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból (fordítás)

16. Robert Broening: from ’The Pied Piper of Hamelin’

The Piper, hawing rid Hamelin of its rats and been refused his fee, takes his revenge

XII

Once more be stept into the steet

 And to his lips again

 Laid his long pipe of smoth straight cane;

And ere he blew three notes (such sweet

Soft notes as yet musician’s cunning

 Never gave the enraptured air)

There was a rustling that seemed like a bustling

Of marry crowds justling at piching an husling,

Small feet were pattering, wooden shoes clattering,

Little hands clapping and little tongues chattering,

And, like fowls in a farm-íard when barley is scattering,

Out came the children running.

All the little boys and girls,

With rosy cheeks and flaxen curls,

And sparkling eyes and teeh like pearls,

Tripping and skipping, ran merrily after

The wonderful music with shouting and laughter.

XIII

The Mayor was dumb, and the Council stood

As if they were changed into blocks if wood,

Unable to move a step, or cry

Tot he children merrily skipping by,

- Could only follow with the eye

That joyous crowd at the Piper’s back.

But how the Mayor was ont he rack,

And the wretched Council’s bosoms beat,

As the Piper turned from the High Sreet

To where the Weser rolled its waters

Right in the way of their sons and daughters!

However he turned from South to West,

And to Koppelberg Hill his steps addressed,

And after him the children pressed;

Great was the joy in every breast.

’He never can cross that mighty top!

’He’s forced to lett he piping drop,

’And we shall see our children stop!’

When, lo, as they reached the mountainside,

A wondrous portal opened wide,

As if a cavern was suddenly hollowed;

And the Piper advenced and the children followed,

And when all were in tot he very last,

The door in the mountain-side shut fast.

16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból

(A sípos, miután megszabadította Hamelnt a patkányoktól, s nem kapta meg bérét, bosszút áll)

Ez a részlet a műből a történet két fordulópontját mutatja be: Browning verseiben a patkányfogó visszatér, és a város felelőtlen vezetői, akik megszegik az ígéretüket, döbbenten követik a történteket. A gyerekek elindulnak a sípos után, és a hegybe vezető titokzatos kapun keresztül eltűnnek, jelezve a mesevilág igazságát és a hűtlenség következményeit.

XII

Egyszer még kilépett az utcára,

És ajkához újra odasimította

Hosszú sípját, a sima, egyenes nádszálat;

S mielőtt három hangot fújt volna

(Oly édes, lágy hangokat,

Amilyeneket muzsikus ravaszság

Még sosem ajándékozott

A megbűvölt levegőnek),

Zizegés támadt, mintha nyüzsgés indulna,

Vidám tömeg tolongása, lökdösődése,

Apró lábak dobogása, faklumpák csattogása,

Kis kezek tapsolása, kis nyelvek csacsogása,

És mint az udvaron a szárnyasok,

Amikor árpa hull eléjük,

Előfutottak a gyerekek.

Kisfiúk és kislányok mind,

Rózsás arccal, lenfürtös hajjal,

Csillogó szemmel, gyöngyfehér fogakkal,

Bukdácsolva, szökdelve, vígan futottak

A csodás zene után,

Kiáltással és nevetéssel.

XIII

A polgármester némán állt, a tanácstagok,

Olyanok lettek, mint a fahasábok,

Nem tudtak egy lépést sem tenni, sem kiabálni,

A vidáman ugrándozó gyerekekre pillantani.

- Csak a szemük tapadt, követte még

A sípos mögött az apróhad boldog tömegét.

De jaj, a polgármester szíve dobogott,

És a tanács keble hevesen zakatolt,

Amikor a sípos a Fő utcáról letért

Oda, ahol a Weser sodorta vizét,

Épp fiaik és lányaik útjára!

Ám dél felől elfordult Nyugatra,

És a Koppelberg-hegy felé vándorolt,

És utána mindenütt gyermekhad araszolt.

Nagy volt az öröm minden szívben:

„Az óriási csúcson át nem libben,

Hogy abba hagyja a sípolást, kényszerítve lesz,

És majd meglátjuk, megállnak a gyerekek!”

De íme, amikor a hegyoldalhoz jutottak,

Egy csodás kapu rései szélesre tágultak,

Mintha egy barlang, mely üregessé dermedett,

A sípos belépett, és követték a gyerekek,

És mikor az utolsó is bent volt,

A hegyoldal ajtaja becsukódott.

2026. január 23.

Mesterséges intelligencia nyersfordításából szerkesztette: Kohut Katalin