H. Kohut Katalin: Bosszú (átszerkesztett változat)

H. Kohut Katalin: Bosszú (átszerkesztett változat)

„Ahol a kéz megáll, ott kezdődik az ember.”

Valamikor régen, olasz földön élt két család, akik örök harcban álltak egymással. Nem tudtak másként élni: vérükben lüktetett a bosszú, mint egy soha el nem halkuló dallam. Ha egyikük elesett, a másik szívében azonnal megszólalt a válasz. Ha találkoztak az utcán, egyetlen pillantás is elég volt, hogy újra fellobbanjon a viszály.

Ricardo és Nicolas tizennyolc évesek lettek. Addig védetten éltek, de nagykorúságuk éjszakáján kiléptek a világba. A Zanzi bárban ünnepeltek. Szépségük, ifjúságuk magára vonta a tekinteteket.

Éjfélkor lövés dördült.

Az óra mintha megállt volna ijedtében. Ricardo a földre zuhant. Nicolas kezében még füstölgött a fegyver. Nem gondolkodott. Arcán különös elégedettség és rémület keveredett: első gyilkossága volt.

A vér látványa sokakat megtör. De van, akit megrészegít. Aki egyszer életet olt ki, könnyebben lép át újra ugyanazon a határon. Úgy érzi, hatalma lett élet és halál fölött, mintha ő maga lenne a törvény.

Így születnek a sötét birodalmak. Nem kívül, hanem az ember szívében.

Ekkor egy asszony lépett Nicolas elé. Csendesen beszélt, mégis súlya volt minden szavának. Megmutatta neki, mit tett: hogy Ricardo vére most már hozzá tartozik, és amíg a bosszú törvénye él, ez a kör soha nem zárul le.

Nicolas odalépett a halotthoz. Nézte a fiút, aki többé nem nevet, nem szeret, nem él. Akkor értette meg először, mit jelent egy ember élete.

Sírva kért bocsánatot.

Megígérte, hogy jóváteszi, amit lehet.

A két család végül kezet fogott. Megértették, hogy az ártatlan vér nem kér újabb vért. A bosszú nem igazság, csak végtelen lánc.

Így ért véget a vendetta.

És bár a világban újra és újra felüti fejét a sötétség, a történet emlékeztet: minden kör megszakítható. Egyetlen felismeréssel. Egyetlen emberi pillanattal.

Azóta a szív órái nem állnak meg.

Az idő tovább lélegzik.

2017. április 20.

 

Szerb Antal: Utas és holdvilág A „halál-szirén” hívása és a civilizáció álarca - Könyvajánló

Szerb Antal: Utas és holdvilág

A „halál-szirén” hívása és a civilizáció álarca

Szerb Antal kultikus regénye, az Utas és holdvilág sokkal több egy itáliai nászút történeténél. Ez a mű egy mélylélektani búvárkodás az emberi lélek legrejtettebb zugaiba, ahol az életösztön és a megmagyarázhatatlan elvágyódás viaskodik egymással.

A civilizáció és a tudatalatti

A regény egyik kulcsjelenetében Waldheim professzor világít rá arra a döbbenetes igazságra, amelyet a modern ember hajlamos elfelejteni: a civilizáció feladata valójában az, hogy elterelje figyelmünket a halál realitásáról. Ahogy Szerb Antal írja: „Minél erősebb lesz a civilizáció, annál jobban tudat alá kerül a halál szerelme.”

Mítoszok és lélekmadarak

Waldheim lenyűgöző eszmefuttatása során a görög és kelta mítoszokon keresztül vezeti végig Mihályt – és minket, olvasókat – azon az úton, ahol a „boldogok szigete” valójában a halott-országot jelenti, és ahol Pénelopé nem csupán egy várakozó asszony, hanem egy „lélekmadár”. Az író rávilágít, hogy az emberiség ősi kultúráiban a halálvágy még nyers és őszinte erő volt, amit a kereszténység és a modern kor szublimált, „túlvilági vággyá hígított”.

A hét fátyol és a karmikus utak

Szerb Antal „holdvilágos” utazása kísérteties párhuzamot mutat Dante Isteni színjátékával. Ahogy Mihály bolyong az itáliai tájban, valójában saját belső Purgatóriumának szintjeit járja be, ahol a hét fátyol – a megtisztulás rétegei – mögött keresi az igazságot. Azonban ez az út nem veszélytelen. Ahogy a történelem nagy művészei is megérezték a halál előtt, léteznek olyan sötét, okkult „halálvilágok”, ahol a fény már nem hatol át. Ezek a párhuzamos valóságok – melyekről az Omega is énekelt, amikor angyali csodáért fohászkodtak a sötétségben – a karmikus népek és a sötét erők birodalmai. Mihály útja tehát küzdelem is egyben: választás a sötétség „káosz-útvesztője” és a lélek felemelkedése között.

Miért olvassuk ma is?

Mert mindannyian kicsit olyanok vagyunk, mint a főhős, Mihály. Keressük a helyünket a világban, küzdünk a kötöttségek ellen, és néha érezzük azt a nosztalgikus hívást valami után, ami túl van a mindennapok szürkeségén. Szerb Antal nem választ ad, hanem tükröt tart: megmutatja, hogy az elmúlástól való félelem és az utána való különös vágyódás az emberi lét elválaszthatatlan része.

„A halálvágyat a mediterránoknak sikerült szublimálni és racionalizálni, vagyis magyarul, a halálvágyat túlvilági utáni vággyá hígították, átalakították a halál-szirén szörnyű sexeppealjét a mennyei karok és rendek angyali zenéjű hívószavává.”

Ez a könyv kötelező olvasmány mindenkinek, aki nem fél szembenézni saját belső „holdvilágos” éjszakáival.

2026. március 17.

Kohut Katalin - könyvajánló