Kohut Katalin: A két világ találkozása

Kohut Katalin: A két világ találkozása

Karcsára érkezve nemcsak egy másik faluba költöztem. Olyan volt, mintha egy másik korba léptem volna át. Ők a maguk igazságait élték, én pedig a sajátjaimat hoztam magammal. Sokszor úgy éreztem, jobban értem őket, mint ők engem. Az évek múlásával mégis hagytunk egymáson egy-egy nyomot.

Gyakran az volt az érzésem, hogy olyan szokások között élek, amelyek évszázadokkal korábbról maradtak itt. Mégsem tudtam haragudni rájuk. Meg akartam érteni őket. Sokszor nem azt kérdeztem magamtól, hogyan élnek ezek az emberek, hanem azt: milyen világba kerültem?

Városról érkeztem Karcsára, hozomány nélkül, szegényen. Úgy láttam, mintha a házak mérete, a földek holdjai és az istállók népe többet nyomna a mérlegen, mint maga az ember. Akinek nagy portája volt, annak több kéz nyúlt segítségre is. Nekem maradt a csendes helytállás.

A szalagon, ahol dolgoztam, többen figyelmeztettek Zsigára. Azt mondták, hogy szeret mulatni, hajnalig iszogatni, és könnyen elfolyik a kezéből a fizetés. Már az első találkozásunkkor voltak jelek. A Tejbárban ismerkedtünk meg, és amikor felkért táncolni, azt mondta rám, hogy falábú vagyok. Akkor még tréfának próbáltam venni, pedig ma már tudom, hogy sértés volt.

Mások is mondták, hogy nem becsüli a lányokat. Én mégis férjhez mentem hozzá. Akkoriban úgy éreztem, nincs más választásom. A szüleim válása után olyan szegénységben éltünk anyámmal, hogy a házasságot kiútnak láttam. Talán valamiféle rózsaszín köd is leszállt a szememre. Szépnek láttam őt, Bródy János hasonmásának.

Még az sem állított meg, hogy az esküvő előtt elkérte a kevéske fizetésemet. Azt sem értettem igazán, miért kér valahonnan üres fizetési cédulát, amelyet előttem töltött ki, majd leadott a nagyanyjának. Náluk ugyanis mindenki köteles volt beadni a keresetét, és a nagymama döntötte el, ki mire költhet.

Rólam nem akartak semmit tudni. Nem érdekelte őket, milyen ember vagyok, mihez értek, mihez van tehetségem. Sokkal fontosabb volt számukra, hogy ki az anyám, és milyen történeteket hallottak tőle apámról.

Az esküvő előtt kiköltöztettem a kevés holmimat Karcsára. Több bőrönd könyvet vittem magammal, csipkés fehérneműket és hollóházi porcelánokat. A könyvek számomra mindig értéket jelentettek. Karcsán azonban egészen más viszonyt láttam hozzájuk. A hátsó udvar végében álló pottyantós vécében gyakran könyvlapokat használtak vécépapír helyett. Megdöbbentett ez a látvány. Akkor értettem meg igazán, milyen távol áll egymástól az a világ, ahonnan érkeztem, és az, amelybe bekerültem.

A lakodalmat meg kellett tartani. Terhes lettem, és szégyen lett volna a falu előtt, ha elmarad az esküvő. Apósomék disznót vágtak, apám pincéjéből több hordó bort hoztak el, a többi hozzávalót pedig a régi szokás szerint összehordta a rokonság és a falu népe. A pálinkát, a sört és az üdítőket hitelbe vettük a helyi kocsmában, remélve, hogy a menyasszonytánc pénzéből majd ki tudjuk fizetni.

A lánybúcsúztatót nagyvőfély vezette Sátoraljaújhelyen, de az én részemről alig volt jelen valaki. A karcsai református lelkész kikérte a római katolikus keresztlevelemet, így a református templomban is megesküdtünk, miután a násznéppel végigvonultunk a falun. Kimondtuk a holtomiglan-holtodiglan esküt, bár később sokszor eszembe jutott, hogy ezt a férfiak közül többen úgy értelmezték: a feleségnek kell mindhalálig tűrnie.

A karcsai ház hátsó udvarán hatalmas sátrat állítottak. Oda kerültek az asztalok és a lócák. Egy héten át sütöttek-főztek a rokonok és a szakácsasszonyok, akiknek a kötényéről nekem kellett gondoskodnom.

Gyönyörű menyasszonyi ruhám volt. Kék levélmintás, könnyű, szinte lebegő anyagból készült, kis fátyollal. Hosszú hajamat a fodrász magasra tupírozta, alul pedig loknikban hullott a vállamra. Egy miskolci kölcsönzőben találtuk ezt az egyetlen igazán szép ruhát.

Amikor megérkeztünk a sátorba, elfoglaltuk a helyünket, és megkezdődött a lakodalom. A nagyvőfély versekkel vezette fel az ételeket, a zenekar pedig hajnalig húzta a talpalávalót. Én leginkább azt vártam, hogy a nagyvőféllyel felszolgálhassam a menyasszonyi tortát, minden vendégnek adhassak egy szeletet, majd átöltözhessek a bekontyoló ruhámba.

Pedig néptáncos voltam, mégsem tudtam igazán táncolni ezen a lakodalmon. Nem tudtam feloldódni. Körülöttem mindenki harsányan énekelt, mulatott, táncolt, én pedig úgy éreztem, teljesen kilógok közülük. Idegen volt számomra ez a világ.

Már este tíz óra körül átöltöztem a piros bekontyoló ruhába, amelyet a szalagon dolgozó egyik varrónő készített nekem. Kendőt kötöttek a fejemre, és elkezdődött a menyasszonytánc. Sorra kértek fel táncolni, a kalapba hullottak a pénzek. A férjem egyszer csak megfogott és bekísért a házba. Talán még aggódott értem a terhességem miatt. Akkoriban még Kicsinek hívott, a keresztnevemen soha nem szólított.

A menyasszonytánc bevételéből ki tudtuk fizetni a kocsmai tartozást. A násznép pénzét és az ajándékokat azonban a nagymama gyűjtötte össze.

Egyszer apósom bátyja, Sanyi bácsi is félrevont, és kemény hangon közölte velem, hogy örüljek, amiért ilyen családba kerültem, és becsüljem meg őket. Sokszor eltűnődtem azon, vajon miket beszélhettek rólam egymás között, és mennyit számított nekik az, hogy honnan jöttem.

Apám a bor mellett egy kőkapui nászutat is ajándékozott nekünk. Az esküvő utáni második napon indultunk el. Magammal vittem a kisrádiómat és a tollasütőket. Gyerekkoromból jól ismertem Kőkaput, sokszor kirándultunk arra.

Egy faházban szállásoltak el bennünket. Én sétálni szerettem volna, tollasozni, beszélgetni, rádiót hallgatni, együtt énekelni. A férjemet azonban mindez nem érdekelte. Ő inkább a büfébe járt inni.

Akkor még nem gondolkodtam el azon, milyen szerelem az, amelynek állandó kísérője az alkohol.

Három nap után közölte a szállás vezetőjével, hogy táviratot kapott: meghalt a nagyanyja. Az igazgató nyugodtan válaszolt, hogy ez aligha lehetséges, hiszen a távirat csak rajtuk keresztül érkezhetett volna meg. Az igazság egyszerűbb volt: lejárt az a három nap, amelyet apám kifizetett.

Nem értettem ezt a fajta szórakozást. Az ivászatot, a mulatást, amelyből hiányzott a játék öröme, az együtt éneklés, a szívből jövő vidámság. Egészen másként képzeltem a közös élet kezdetét.

Amikor hazaértünk Karcsára, nekiláttam kimosni a ruháinkat az udvaron. Erre kijött a nagyanyja, és hangosan rám szólt:

– Kis Zsiga felesége csak magára mos? Menyecskének gyütt ide!

A mondatban benne volt minden, amit az új életemről akkor még nem akartam tudomásul venni.

A Hegyalja Ruházati Szövetkezetbe továbbra is együtt jártunk dolgozni busszal. Én hajnalban keltem, a férjem pedig délben járt haza ebédelni, mert a nagyanyja szerint attól, hogy megnősült, még semmi sem változott.

Egy dolgot azért sikerült elkerülnöm. A család szerette volna, ha fekete kendővel bekötött fejjel járok templomba, de ebben a férjem egyszer mellém állt. Nem kellett engedelmeskednem ennek a szokásnak.

A többit azonban nem úsztam meg. Karcsán természetesnek számított, hogy a férfiak esténként és hétvégén a kocsmában töltik az idejüket, az asszonyok pedig otthon várják őket. Én más világot ismertem.

Kitettem a tévészobába a hollóházi hamutartóimat, hogy ne a földön nyomják el a cigarettacsikkeket. Apósom erre csak annyit mondott:

– Ha a házam közepébe szarok, akkor is az én házam.

Megdöbbentett ez a szemlélet. Ugyanúgy, ahogy az is, hogy különösnek tartották, ami számomra természetes volt. Csodálkoztak rajta, hogy minden este megmosakszom. Gúnyolódtak, hogy még az Isten sem tisztálkodik ennyit. Az is baj volt, hogy esténként olvastam, és égett a villany. Különösen a férjem bátyja nem kedvelt engem.

Két héttel az első gyermekem születése előtt végre Újhelybe költöztünk. Az Árpád utcában találtunk egy szoba-konyhás, komfort nélküli albérletet. Részletre megvettük a legszükségesebb bútorokat, az olajkályhákat és a gázrezsót. A mosógépet anyám vásárolta nekünk, a nagy centrifugát pedig a menyasszonytánc pénzéből vettük.

Fiatalasszonyként mindent tanulni akartam. Horváth Ilona szakácskönyvéből tanultam főzni. Benjamin Spock könyvéből készültem az anyaságra. A Korszerű háztartás, több szabadidő című könyv alapján próbáltam megszervezni a mindennapokat. Előre beszereztem mindent, amire a kisbabának szüksége lehet.

Később azonban rá kellett jönnöm, hogy a könyvek sok mindenre megtanítanak, de arra nem, milyen érzés teljesen egyedül maradni a feladatokkal.

Gyermekkoromban azt láttam apámtól, hogy a család közös ügy. Együtt dolgoztunk, együtt játszottunk, együtt takarítottunk. Karcsán egészen más szabályok szerint működött a világ.

A tizennyolcadik születésnapomon született meg a lányom. A jövendőbeli keresztanyjától kaptam egy szál szegfűt. Mire hazakerültem a szülészetről, a virág már hervadozott a vázában.

Közben a férjem felvette a tanácstól és a szövetkezettől járó szülési segélyeket. Elmulatta az egészet. A babakocsi árát is.

A lányom ugyanazon a napon született, mint én. Akkor még nem tudhattam, hogy egész életemben ő lesz az egyik legbiztosabb társam minden örömben és minden bajban.

Amikor hazahoztak a szülészetről, a férjem taxival jött értem. Hazaérve fogta az ételhordót, és azt mondta, elmegy ebédért. Éjszakáig nem jött vissza. Nem volt otthon semmi ennivaló.

A közös életünk első éveiben egyre gyakrabban jelentek meg azok az indulatok, amelyeket eleinte nem akartam észrevenni. Sokszor nem értettem, mi zajlik benne. Ha rám nézett, gyakran megfeszült az arca, ökölbe szorult a keze, és mintha valami kimondhatatlan harag dolgozott volna benne.

Egy alkalommal a düh odáig fajult, hogy eltörte a bal fülemet és az orromat. Miközben bántott, azt kiabálta:

– Olyan lettél, mint mi vagyunk!

A mai napig nem tudom pontosan, mit értett ezen. Talán azt, hogy az évek alatt engem is meg akart törni, lehúzni arra a szintre, amelyet ő maga természetesnek tartott. Akkor azonban nem magyarázatokat kerestem. Fájt a testem, és még jobban fájt a felismerés, hogy az az ember bánt, akivel közös életet próbáltam építeni.

Mindezek ellenére dolgoztam tovább, neveltem a gyermekünket, vezettem a háztartást, és próbáltam egyben tartani azt, ami még menthetőnek látszott.

A közös életünk több mint tíz évig tartott. Tíz évnyi töréssel, csalódással és újrakezdéssel. Sokszor úgy éreztem, hogy a férjem számára az emberség idegen fogalom. Nem tudott a szemembe nézni. Amikor rám tekintett, ökölbe szorult a keze, megremegett a szája, mintha valami kimondhatatlan indulat dolgozna benne.

Én tartottam el a családot a kevéske keresetemből. Ez természetesnek számított náluk. Egyszer apósom a Füszértes autóval érkezett hozzánk. Kedvesen megkérdeztem tőle:

– Apuka, tetszik kérni rántott karfiolt?

Erre felemelte a hangját:

– Nem csodálom, ha a fiam picsán rugdos, ha zöldséggel eteted.

Megdermedtem. Nem is a szavak fájtak a legjobban, hanem az, hogy ezt természetesnek tartotta.

A második gyermekem születése idején a férjemet Miskolcra küldték pártiskolába. Káderképzésre járt, én pedig egyedül maradtam a gondjaimmal. Kölcsönöket vett fel, sokszor az én nevemet is aláírva. Később még a karikagyűrűjét is eladta.

Nem maradhattam egyedül, ezért visszamentem Karcsára.

A szülés után belázasodtam. A bal mellem teljesen bedagadt és begyulladt. Volt osztálytársam sebész édesapja jött el hozzám. Megvizsgált, és azt mondta, hogy szerencsére nem kell felvágni. Naponta kijárt hozzám vénás injekciót adni.

Lázas voltam, alig álltam a lábamon, mégis azt hallottam anyósomtól:

– Nem tudom, Zsiga felesége miért alszik egész nap.

Pedig amikor éppen nem feküdtem betegen, télen is mostam az udvaron a keverőtárcsás mosógéppel, húztam a vizet a kútból, elláttam a gyerekeket és a háztartást.

Egyszer megkértem anyósomat, segítsen vizet húzni.

– Ne játszd már meg magad, fiam, hogy nem tudsz vizet húzni! – felelte.

A segítség helyett rendre szemrehányást kaptam.

Engem nem láttak el hat héten át a rokonaim és az apósi család, ahogyan más asszonyokat szokás volt. Magamra maradtam a lázzal, a fájdalommal és a kisgyermekekkel.

Pedig korábban is sokszor éreztették velem, hogy kívülálló vagyok. Emlékszem, egyszer a nyári konyhában burgonyát tisztítottam. A nagymama az ágyon ült, és figyelte minden mozdulatomat.

Igyekeztem vékonyan hámozni a krumplit, ahogyan otthon tanultam.

– A városiak azért hámozzák ilyen vékonyan a burgonyát, mert nincs pénzük – mondta. – Itt vastagon kell hámozni, mert kell a héja a disznóknak a moslékba.

Nem a burgonyáról szólt ez a mondat. Inkább arról, hogy mindig emlékeztettek rá: én nem közülük való vagyok.

Miközben a második gyermekem születése után magas lázzal feküdtem, a ház másik szobájában meghalt a nagymama. Megkezdődtek a virrasztás előkészületei. Anyósom és a másik meny ablakot tisztítottak, takarítottak.

Akkor hallottam, amint a sógornőm rólam beszélve ezt mondja:

– Van magának másik menye is.

És befelé mutatott a szobába.

Betegen, lázasan álltam ott kisgyermekes anyaként, és akkor értettem meg igazán, milyen keveset számítanak néha az ember szenvedései mások szemében.

A családban korábban nem volt szokás a karácsonyfa és az ajándékozás. Én vásároltam mindenkinek ajándékot, és a dohányzó szobában az asztalra készítettem őket. Férjem nagyapja, aki mindig szeretettel fordult felém, meghatódva nézte a meglepetéseket.

Ő volt az, aki később segített visszaköltözni a városba a kisebbik lányom megszületése után. Bevásárolt nekünk, támogatott bennünket, és csak annyit mondogatott:

– Nem értem Irént.

A lányára, az anyósomra gondolt.

Amikor a férjem hazatért a pártiskolából, levelet kaptam az OTP-től, hogy tartozásom van. Elővettem a befizetési szelvényeket, bizonygatva, hogy minden rendben van. Az ügyintéző végignézte őket, majd közölte, hogy két csekk nincs lebélyegezve.

Akkor értettem meg, mi történt. Néhány hónappal korábban a férjem önként vállalta, hogy befizeti a csekkeket. Hazatérve mutogatta a szelvényeket, majd betette őket a borítékba.

A pénzt azonban elitta.

Nem ez volt az egyetlen eset. A pénztárcámból is kivette a pénzt. Egyszer a boltban álltam a pénztárnál a gyerekeknek vásárolt áruval, és csak akkor vettem észre, hogy a pénztárcám üres.

Majdnem elájultam.

Közben a megszólításom is megváltozott. Egyre gyakrabban nevezett „genyónak”. Részegen anyámat szidta, és azt kiabálta:

– Ki foglak csinálni! Nem fogsz te pöffeszkedni az irodában!

Ha számon kértem, miért nincs otthon, csak annyit felelt:

– Minek menjek haza, ha te úgyis mindent megcsinálsz egyedül?

A válás napján, a bíróság udvarán még utánam szólt:

– Úgyis megszivatlak, genyó!

A válás kimondása után nem hazamentem először, hanem az anyakönyvvezetőhöz. Azonnal visszakértem a lánykori nevemet. Olyan volt, mintha egy nehéz kabátot vettem volna le magamról, amelyet túl sokáig kellett viselnem. A volt férjem nevét még hosszú évekig nem tudtam kimondani. Talán azért, mert a név mögött túl sok fájdalom maradt.

2026. június 12.