Kohut Katalin: A lecsó és én

Kohut Katalin: A lecsó és én

Vannak ételek, amelyekből nemcsak az íz marad meg az emberben, hanem egy egész élet. Nekem ilyen a lecsó. Ha megérzem a paprika és a paradicsom illatát, nemcsak a konyhára gondolok, hanem emberekre, helyekre és régen elmúlt nyarakra is.

Gyermekkoromban, bár nem éltünk bőségben, édesapám mindig gondoskodott arról, hogy legyen mit enni. Veremben tárolta a zöldségeket, befőtteket készített, savanyú káposztát tett el, és amikor csak tehette, gyümölcsöt is vásárolt. A családi asztal körül sok emlék született, de a lecsó még nem tartozott a kedvenceim közé.

Igazán 1975-ben szerettem meg, amikor tizenhét évesen Karcsára kerültem menyecskének. Hosszú évek nélkülözése után először éreztem azt, hogy jóllakhatok. Terhes voltam, busszal jártunk dolgozni Sátoraljaújhelybe, a Hegyalja Ruházati Szövetkezetbe. Anyósom gyakran két kenyér közé tett lecsót csomagolt nekünk útravalóul. A szünetekben örömmel ettem meg, és úgy éreztem, bármennyit meg tudnék enni belőle. A két szelet kenyér közé fogott lecsó ízét ma is őrzöm.

Később, amikor visszaköltöztünk Újhelybe egy komfort nélküli albérletbe, már magam főztem. A Horváth Ilona szakácskönyvből tanultam meg az alapokat. Az első sztrapacskám szétfőtt, de nem adtam fel. A főzésben sosem voltam ügyes kezű, inkább az ízek vezettek. Ha valami nem sikerült, újrakezdtem.

Egyik este éppen lecsót főztem. Már csak a tojás hiányzott belőle, amikor elment az áram. Sötétben ütöttem rá a tojásokat, majd vártam, hogy visszajöjjön a világítás. Amikor végre újra fény lett, döbbenten láttam, hogy az egyik tojásban kiscsirke fejlődött. A vacsora ment a szemétbe, én pedig kezdhettem elölről az egész főzést. Akkor bosszankodtam rajta, ma már mosolyogva emlékszem vissza.

Pár évvel ezelőtt még magam is tettem el télire lecsót. Nem volt olyan, mint a bolti, saját ízvilága volt. Nemrég ismét kedvet kaptam hozzá. Három nagy hagymát dinszteltem saját házi zsíron, majd került bele paprika, csípős paprika és a paradicsomos lecsóalap. A végén három tojást ütöttem rá. A legnagyobb lábasban főztem, annyi lett, hogy egy négytagú családnak is elegendő lett volna.

Ahogy telt az idő, az ízek egyre jobban összeértek. Ette belőle szombat délben, délután és este. Másnap hajnalban ismét megkívántam, kenyérre tettem, úgy reggeliztem. Végül ebédre fogyott el az utolsó adag is. Ötször ettem ugyanabból a lábasból, és minden alkalommal ugyanolyan jólesett.

Hát így vagyok a finomságokkal. Ha egy étel jól sikerül, sutaságom ellenére is, addig járok rá, amíg az utolsó falat is el nem fogy.

2026. június 8.