Kohut Katalin: A világító öröm

Kohut Katalin: A világító öröm

     Az ember hajlamos feketén látni a világot, mikor a legkisebb szürke

felhő ér fölé, pedig még átvilágít rajta a ragyogó fénysugár.

A borúlátás csak még mélyebbre taszítja az egyént bánatában,

A legnagyobb fájdalmat is enyhíti az értelmes, kedvvel végzett mun-

ka, bármilyen jellegű is legyen.

Ugyanúgy örül a művész egy felvillanó gondolatnak, mint a szőlős-

gazda a tőke apró hajtásainak, a televízió szerelő a megjavított készü-

léknek, vagy egy orvos a felgyógyult betegének.

Ezek a kis sikerélmények mind azt igazolják: van értelme a létezésnek,

Az élet megy tovább, még ha ólomsúly nyomná is a lelket. A munka

Átsegít a nehézségeken. Aki nem leli örömét benne, az másnak sem

Tud örülni.

Az anyagi siker csak addig elfogadható, míg megteremti a létfenntar-

Táshoz szükséges körülményeket és nem más kárából fakad.

A túl sok „pénz” elbizakodottá, eltompulttá teheti az embereket,

Ugyanolyan káros lehet, mint a szegénység. Mindkettő sivárrá vál-

toztatja a jellemet. Az egyik anyagi fennsőbbrendűségének tuda-

tában képtelen lesz azonosulni társai gondjaival, a harácsolás

vakká teszi. Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem

hallatszik olyan élesen.

A másik földhöz ragadtan vergődik az anyagi gátak miatt, melyek

megnehezítik lelki szárnyalását. És ha valaki nem tud felemelkedni,

képtelen hozzájárulni a társadalom jobbításához, sötét lépcsőkön

bukdácsol egyre lejjebb, míg belelép a káosz útvesztőjébe, ahon-

nak a visszaút csak kevesek előtt fénylik fel.

Nagyon nehéz helyzetben vannak az állástalanok. De mielőtt

átadnák testüket és lelküket a csüggedt, passzív várakozásnak,

gondolkozzanak el azon, vajon mihez értenek még azon kívül,

amit hosszú éveken át végeztek. A szívesen végzett munka biz-

tos eredményre vezet. Igaz, a segély folyósításának ideje csak „kí-

sérletezésekre” elég, de már az is nyereség, ha egy ember biztos

támasza marad magának, családjának, a hazának megtartva

önbecsülését, s nem süllyed a feneketlen mélységbe. Minél lejjebb

kerül, annál jobban megromlanak családi, baráti kapcsolatai, el-

veszíti hitelképességét, s közben átkozódik balsorsa miatt.

Meglehet, önhibáján kívül került zsákutcába, de az általa termelt

méreg saját idegrendszerét roncsolja.

Ha arcán felvillan a szeretetnek egyetlen fénysugara, kedélye-

sebben, bizakodóbban lát ügyei intézéséhez, a legsúlyosabbnak

ítélt állapot is megoldhatóvá válik.

     Az emberiség legnagyobb értéke az élet, óvni, őrizni az egyén

és mások számára kötelesség. Még a mezei virág is boldogan kibont-

ja szirmait a nap felé, a legértelmesebb élőlény miért is választaná

a teljes sötétséget? Minél többen örülnek az apró fűszálaknak,

a csordogáló  hűs pataknak, a kék égen futó habfellegeknek, a fel-

csillanó fehér hópihéknek, a napnak, a holdnak, s millió csodának,

földünket annál jobban ragyogtatja a világosság fénye.

Miskolc, Benedek u. 17.  1993. április 24.

Premio Brianza olasz pályázatra elküldve.

 

Kohut Katalin: Történet a kenyérről

Kohut Katalin: Történet a kenyérről

Tavalyelőtt munkanélküli lettem. A sors a betegséget még nélkülözéssel is sújtja. De az ember több kínt képes elviselni, mint gondtalanul képzelné. Alig mertünk hozzányúlni a nehezen össze-

kapart fillérekből vásárolt kenyérhez. A kelt tészta illata melegséggel töltötte el lelkünket, gyomrunk éles tőrként szurkálva jelezte a test kívánságát. Nyeldesve olvastuk a napilapokban, hogy a Mál-

tai szeretetszolgálat élelmiszer csomagokat oszt szét a szegények között, bennük sajt, alma, burgonya.

Eltűnődtem azon: most már mi is szegények lettünk?

A büszkeségem tiltakozott e szó ellen, de éhes gyermekeim szeme meggyőzve tükrözte a valóságot. Húsz év munka után elértem, hogy nem telik ennivalóra sem. Igényeltem szociális segélyt, de csak fél év múlva adták meg. Még szerencse, hogy a hosszú évek alatt felhalmozódott ruhákat megtartottam, s eladásuk árából időnként főzni is tudtam.

Az élet igen próbára teszi az igaz embert. Egyik nap éppen csomagoltam a piacon, mikor egy barnabőrű nő táskámat felkapva elszaladt.

Az összes pénzem, irataim, bérletem lopás tárgyai lettek. Ráadásul a buszon meg is bűntettek, hiába hivatkoztam a történtekre. Be kellett látnom, nemcsak szegény vagyok, hanem balek is.

Kislányom gyomra hangosan korgott és én feldühödve pénzt kerestem.

Előbb megvizsgáltam a kabátzsebeket, táskákat, majd a fiókokat rámoltam ki, hátha ott lapul egy-két forint a füzetek alatt. Kutatás közben arra gondoltam, fel kell áldozni a könyveimet. Elviszem őket az Antikváriumba.

A belső Én-em ellent mondott a felszólításnak:

- De ezek az én kincseim! Hogy is tudnék megválni tőlük?

A tehetetlenség miatt könnyben úszott szemmel, aggódva néztem gyermekeimet. Ők fontosabbak minden tudománynál.

Levettem a polcról a Szinyei Merse Pál kötetet, lágyan végigszántottam ujjaimmal a borítóját. Gondoltam, még utoljára átlapozom az albumot.

A könyv a közepe táján, a Lila ruhás hölgynél szétnyílott.

Ó, az isteni gondviselés! A lapok közt hevert ötszáz forint! Hogyan kerülhetett oda, nem is érdekelt. Szívem lüktetését fejem dübörögve verte vissza,s egyre erősebben kalimpált elviselhetetlen fájdalmat okozva.

Akkor döbbentem rá, mennyire legyengültem, még az öröm is megviselt.

Táncos léptekkel haladtam gyerekeim felé magasan lobogtatva megmentőnket, mely aztán később kenyér alakjában asztalunk ékessége lett.

1992. Premio Brianza pályázatra íródott