Kohut Katalin: Történet a kenyérről
Tavalyelőtt munkanélküli lettem. A sors a betegséget még nélkülözéssel is sújtja. De az ember több kínt képes elviselni, mint gondtalanul képzelné. Alig mertünk hozzányúlni a nehezen össze-
kapart fillérekből vásárolt kenyérhez. A kelt tészta illata melegséggel töltötte el lelkünket, gyomrunk éles tőrként szurkálva jelezte a test kívánságát. Nyeldesve olvastuk a napilapokban, hogy a Mál-
tai szeretetszolgálat élelmiszer csomagokat oszt szét a szegények között, bennük sajt, alma, burgonya.
Eltűnődtem azon: most már mi is szegények lettünk?
A büszkeségem tiltakozott e szó ellen, de éhes gyermekeim szeme meggyőzve tükrözte a valóságot. Húsz év munka után elértem, hogy nem telik ennivalóra sem. Igényeltem szociális segélyt, de csak fél év múlva adták meg. Még szerencse, hogy a hosszú évek alatt felhalmozódott ruhákat megtartottam, s eladásuk árából időnként főzni is tudtam.
Az élet igen próbára teszi az igaz embert. Egyik nap éppen csomagoltam a piacon, mikor egy barnabőrű nő táskámat felkapva elszaladt.
Az összes pénzem, irataim, bérletem lopás tárgyai lettek. Ráadásul a buszon meg is bűntettek, hiába hivatkoztam a történtekre. Be kellett látnom, nemcsak szegény vagyok, hanem balek is.
Kislányom gyomra hangosan korgott és én feldühödve pénzt kerestem.
Előbb megvizsgáltam a kabátzsebeket, táskákat, majd a fiókokat rámoltam ki, hátha ott lapul egy-két forint a füzetek alatt. Kutatás közben arra gondoltam, fel kell áldozni a könyveimet. Elviszem őket az Antikváriumba.
A belső Én-em ellent mondott a felszólításnak:
- De ezek az én kincseim! Hogy is tudnék megválni tőlük?
A tehetetlenség miatt könnyben úszott szemmel, aggódva néztem gyermekeimet. Ők fontosabbak minden tudománynál.
Levettem a polcról a Szinyei Merse Pál kötetet, lágyan végigszántottam ujjaimmal a borítóját. Gondoltam, még utoljára átlapozom az albumot.
A könyv a közepe táján, a Lila ruhás hölgynél szétnyílott.
Ó, az isteni gondviselés! A lapok közt hevert ötszáz forint! Hogyan kerülhetett oda, nem is érdekelt. Szívem lüktetését fejem dübörögve verte vissza,s egyre erősebben kalimpált elviselhetetlen fájdalmat okozva.
Akkor döbbentem rá, mennyire legyengültem, még az öröm is megviselt.
Táncos léptekkel haladtam gyerekeim felé magasan lobogtatva megmentőnket, mely aztán később kenyér alakjában asztalunk ékessége lett.
1992. Premio Brianza pályázatra íródott
