Kohut Katalin: A véget nem érő házimunka

Kohut Katalin: A véget nem érő házimunka

A házimunka nem attól nehéz, hogy sokáig tart, hanem attól, hogy soha nincs igazán vége.

A nők munkáját évszázadokon, sőt évezredeken át természetesnek vették. Asszonyok milliói mostak patakokban, hordtak vizet, főztek, tüzet raktak, gyermeket neveltek és gondozták az időseket. Munkájuk nélkül családok és közösségek nem maradhattak volna fenn, mégsem tekintették ezt teljesítménynek. A nő alapvetően gondoskodó természetű, ezért sokszor szó nélkül viselte a család terheit, mert tudta, hogy felelősséggel tartozik azokért, akiket szeret.

Biztos vagyok abban, hogy mindig voltak férfiak is, akik ugyanilyen szeretettel és odaadással vették körül családjukat. Ahol a szeretet és a kölcsönös tisztelet volt az alap, ott a házimunka sem teherként oszlott meg, hanem a közös élet természetes részeként. Sajnos sok kapcsolatban nem ez valósult meg, és a nőkre hárult a második műszak: a munkahely után kezdődött az otthoni munka, amelynek soha nem volt vége.

Gyermekeim születése után én is ezt éltem meg. Komfort nélküli albérletben laktunk, messziről hordtam a vizet vödörben, Hajdú keverőtárcsás mosógépben mostam, főztem, takarítottam, a szennyvizet lehordtam a csatornába, este pedig még tanultam is. Hajnalban újra kezdődött minden. Mindezt egyetlen fizetésből próbáltam megszervezni úgy, hogy a gyerekek semmiben ne szenvedjenek hiányt. Esténként mesével, verssel és közös énekléssel zártuk a napot. A házimunka monotóniáját sokszor az éneklés könnyítette meg számomra.

A munkát igyekeztem rendszerbe foglalni. Hetente bevásároltam, hogy a hétköznapok könnyebbek legyenek. Két hetente ágyneműt mostam, ablakot tisztítottam, hűtőt mostam, rendszeresen szőnyeget tisztítottam. Akkor még azt hittem, a jó háziasszony ismérve a tökéletes rend. Csak sok évvel később értettem meg, hogy az otthon nem azért van, hogy mi szolgáljuk szüntelenül, hanem azért, hogy bennünket szolgáljon.

Ezt mutatják leginkább az ünnepek is. Miközben mindenki a karácsony meghittségét várja, sok asszony számára ilyenkor kezdődik az év legnehezebb időszaka. Nagytakarítás, bevásárlás, sütés-főzés, ajándékkészítés, terítés – mire elérkezik a szenteste, gyakran éppen az ül le a családi asztalhoz a legfáradtabban, aki a legtöbbet dolgozott azért, hogy az ünnep megszülessen. Pedig a karácsony nem a makulátlan lakásról szól, hanem az együtt töltött időről.

Nem véletlenül mondták több szakember is, hogy a kisgyermekes édesanyák inkább játsszanak a gyerekeikkel, beszélgessenek velük, mint hogy órákon át vasaljanak. A közös élmények, a mese, az énekszó, a kirándulás vagy akár egy közös hobbi sokkal maradandóbb emléket jelent, mint egy hibátlanul kivasalt lepedő.

A férfi ilyenkor nem segítőként vesz részt a háztartásban, hanem a család tagjaként. A közös otthon közös felelősség. Sok család kívülről teljesnek látszik, mégis előfordul, hogy a mindennapok gondoskodása és a házimunka szinte teljes egészében a nő vállára nehezedik. A valódi egyenjogúság nem szavakban, hanem a hétköznapokban mutatkozik meg.

A gyermekek nem elsősorban szavakból tanulnak, hanem abból, amit nap mint nap látnak. Ha azt tapasztalják, hogy szüleik tisztelettel fordulnak egymás felé, megosztják a feladatokat, együtt dolgoznak és együtt örülnek a közös időnek, számukra ez válik természetessé. Így öröklődik tovább nemcsak a házimunka rendje, hanem az egymás iránti megbecsülés és a családi összetartozás kultúrája is.

Sok nő ma is mártírként él, mert úgy érzi, mindent neki kell elvégeznie. Az állandó fáradtság azonban nemcsak őt emészti fel, hanem a család is megérzi a terheit. Fontosabb a beszélgetés, az együtt töltött idő és a kölcsönös figyelem, mint a patyolattisztaság. Az otthonnak nem a tökéletesség, hanem a szeretet ad igazi értéket.

Ma már nem zavar, ha idegen nyelvű könyvek vannak az étkezőasztalon, ha a kivasalt ruhák gardrób híján a szekrényen várják a helyüket, vagy ha jegyzetfüzetek sorakoznak a számítógép mellett. A kis panelban minden tárgynak megvan a maga helye és története. A mások számára zsúfoltnak tűnő lakás számomra menedék, ahol jól érzem magam.

Fiatalon mi szolgáljuk a lakást. Később megtanuljuk, hogy az otthon azért van, hogy bennünket szolgáljon. Nem attól válik szerethetővé, hogy mindig makulátlan, hanem attól, hogy benne békére talál az ember. A házimunka akkor tölti be valódi szerepét, ha nem elveszi az életet, hanem szolgálja azt.

2026. július 12.

 Kohut Katalin írása Open AI Chat mesterséges intelligencia formázásával és képével.

Kohut Katalin: Az emberi szórakozások megtartó ereje

Kohut Katalin: Az emberi szórakozások megtartó ereje

Az emberek szórakozási szokásai és szabadidős tevékenységei mutatják meg a legtisztábban a valóságát annak, mit jelent az igazi összetartó erő. A családi és baráti játékok nem csupán egyszerű időtöltések: olyan hidak ezek ember és ember között, amelyek nemcsak tanítanak és pallérozzák az elmét, de valódi örömmé teszik a mindennapokat. Az igazi, mély emberi szórakozás ugyanis sosem a magányt növeli, hanem a szeretetteljes, közös megélést. A szórakozás akkor válik valódi örömmé, ha nem önmagunkat akarjuk benne megmutatni, hanem egymás felé tudunk fordulni.

A szellemi kikapcsolódás egyik legszebb formája az olvasás, a filmnézés vagy a zenehallgatás, de ezek is akkor válnak teljessé, ha a művek tanulságait, a versek szépségét utána megoszthatjuk másokkal, ütköztetve a véleményeket. 

Ugyanilyen értékes a hobbi is – legyen az barkácsolás, horgolás, kötés vagy varrás –, amellyel alkotunk, és másoknak szerzünk örömet. Azt mondják, az igazi hivatás az, ami egyúttal a hobbink is. Ezt lehet a legnagyobb tökéletességgel művelni, ügyelve a folyamatos szellemi fejlődésre. Másképp nem is érdemes.

Mindig is úgy képzeltem el az emberi lakhatás ideális formáját – ahogyan azokat a házakat is terveztem, amelyek udvarán forrásvíz kútja szolgál locsolásra, a kert végében pedig kispatak csordogál –, hogy a tereknek közösséget kell teremteniük. Szükségünk van hatalmas kulturális terekre, udvari asztalokra és székekre a nyári összejövetelekhez, vagy épp egy benti „kék szalonra” a téli, meghitt ünnepségekhez. Mert az élethez partnerek kellenek; hozzánk illő, szellemi partnerek, akikkel közösen játszhatunk, sakkozhatunk, dominózhatunk, malmozhatunk, vagy akiket bevonhatunk a rejtvényfejtésbe, a nyelvi játékokba, a zenei fejtörőkbe és kártyajátékokba. A szabadban pedig ott a tollaslabda vagy a pingpong. Ezek alkották a régi időkben a családi és baráti együttlétek gerincét, és ezek nélkül sivárság, üresség lenne az élet. Gondoljunk csak a barkochbára, a kvízjátékokra, a műveltségi vetélkedőkre, vagy akár egy napi közös sétára, ahol megbeszélhetjük az élet eseményeit és élményeit.

Ugyanilyen örömöt ad a közös tánc, az Activityhez hasonló mutogatós vagy rajzolós játék, amikor nevetve próbáljuk kitalálni egymás gondolatait. A közös mesélés, a régi emlékek felidézése, a családi történetek továbbadása szintén olyan lelki játék, amely nemcsak összeköti a nemzedékeket, hanem megőrzi közös múltunkat is.

A játékban lehet igazán megismerni az emberi jellemet: egyetlen közös játék olykor többet elárul a másikról, mint hosszú beszélgetések sora. A játék minden tekintetben fejleszti a képességeket, és arra a fontos leckére is megtanít, hogy néha veszíteni is tudni kell – nem lehet mindenki nyertes, de szívből kell tudni örülni a másik sikerének is.

Azonban ha nincs mellettünk igazi, hozzánk illő partner, a legszebb játék is mélységes magánnyá változhat. Édesapám emléke él bennem, aki a válásig fáradhatatlanul játszott velünk mindenféle játékkal, mert édesanyám sajnos semmiben sem volt partner. Később én magam is megtapasztaltam ezt a házasságon belüli, fojtogató egyedüllétet. A volt férjemnek vett első karácsonyi ajándékom, egy gyönyörű sakkészlet, a mai napig ott árválkodik a vitrinemben – soha nem volt kivel játszanom vele.

Az életem során átélt nehézségek, a párkapcsolati magány végül oda vezettek, hogy többször is teljesen összeomlottam. De a legsötétebb órákban, amikor a lelkem darabokra hullott, a gyerekeimmel megélt közös játék és a zene volt az a megtartó fény, ami megmentett. Születésüktől fogva énekeltem nekik dalt, operettet, népdalt, szép és érthető áriákat, régi slágereket és filmzenéket. Hamar kialakult a saját, imádott játékunk: a gitáromon lepengettem néhány jellegzetes dallamot egy-egy számból, nekik pedig fel kellett ismerniük az előadó nevét és a dal címét – ez a siker ért náluk két pontot. Bár a családi idill korán véget ért, az utolsó erőmmel, az összeomlásaim után sem adtam fel: a hétvégi kirándulásokra kamaszkorukig mindig vittük magunkkal a labdát, a tollast és a pingpongütőket.

Éneklés közben a szív teljesen megtisztul. Amikor az ember szívből, szabadon énekel, az egész test és a lélek egészsége tökéletessé válik. Ne hagyjuk hát elfelejteni ezeket a régi, igazi szórakozásokat, mert ezek nem csupán játékok – ezek a mi legfontosabb emberi menedékeink.

Amíg az emberek együtt tudnak játszani, énekelni, mesélni, táncolni és nevetni, addig mindig marad remény arra, hogy az emberség is megmarad közöttük.

2026. június 26.