2026. május 18., hétfő
Kohut Katalin: A szerénység (ronsardi szonett)
2026. május 10., vasárnap
Kohut Katalin: A remény tartott meg (petrarcai szonett)
Az eső elmosta az utcák porát, de a szívem fájdalmát nem tudta levinni a kövekről. A kapualjban állva úgy éreztem, mintha az egész város idegen lenne körülöttem. Csak a távoli fény derengett át a szürkeségen, mint egy régi ígéret. Nem tudtam, vár-e még rám valaki ezen a világon, de a remény — makacs kis madárként — még ott verdesett bennem.”
2026. április 28., kedd
Kohut Katalin: Remény (ronsardi szonett)
2026. április 27., hétfő
Kohut Katalin: Húsvétot ünnepelünk (ronsardi szonett)
2026. április 26., vasárnap
Erich Fried: Előgyakorlatok egy csodához (fordítás)
Erich Fried: Előgyakorlatok egy csodához
2026. április 24., péntek
Herta Steiner (osztrák): Szeretet (fordítás)
2026. április 22., szerda
Herta Steiner: Isten téged is szeret (fordítás)
2026. április 21., kedd
Herta Steiner: Az örök kérdés (fordítás)
2026. április 2., csütörtök
Herta Steiner: Ébredj, ébredj (fordítás)
Damit Sie wissen, wie
der erste Sazt den ich schrieb zu Ende ging: Hier mein erstes Gedicht.
Hogy tudja, hogyan végződött az első
mondat, amit leírtam: Íme, az első versem
2026. március 24., kedd
Kohut Katalin: A boldogtalanság
Kohut Katalin: A boldogtalanság
Ahány ember, annyiféle boldogtalanság létezik, mégis van közös forrása: a világ, amelyben élünk. Ahol a javak nem emberség szerint oszlanak el, ott a lélek szegény marad akkor is, ha kívülről jólét látszik.
A történelem során sok rendszer ígért igazságot, mégis újra és újra ugyanaz ismétlődött: kevesek jóléte és sokak kiszolgáltatottsága. A szegénység nemcsak hiány, hanem szorongás – csendes fogság, amelyben az ember méltósága is sérül. Aki napról napra küzd a megélhetésért, annak a boldogság nem lehet teljes.
A pénztelenség a kapcsolatokat is próbára teszi. A szeretet ott él, de a folyamatos nélkülözés alatt elfárad, megalázottá válik. Ahogy fogy a szeretet, úgy halkul el az ember is: előbb a szava lesz bizonytalan, majd a hangja is elcsendesedik, végül szinte eltűnik a világ zajában.
A munkanélküliség elveszi az ember tartását, a kiszolgáltatottság pedig elnémítja a reményt. A világban egyre inkább háttérbe szorulnak a példák: az emberség, a tisztesség, a lélek nemessége. Helyüket közöny és könyörtelenség veszi át.
Amikor az ember kénytelen kiegyezni a rosszal, mert nincs más lehetősége, meghasonlik önmagával. Naponta adja fel egy darabját annak, ami ő volt. Ilyenkor nem kiabál, nem harcol – csak csendben feláll, és kilép a méltatlan helyzetből. A tömegben egyedül marad, de legalább nem árulta el önmagát.
A legnagyobb boldogtalanság mégis a szeretet hiánya. Mert szeretet nélkül az ember belül fogy el, még akkor is, ha tömeg veszi körül.
Átírva: 2026. március 24-én
2026. március 9., hétfő
95. Richard Wilbur: Fiú az ablaknál (fordítás)
94. John Greenleaf Whittier: Iskolás évek (fordítás)
2026. február 20., péntek
61. Thomas Moore: Egy fiúnak Egy óra mellé, egy barátja kérésére írva (fordítás)
2026. február 12., csütörtök
54. Henry Wadsworth Longfellow: A gyermekek órája (fordítás)
54. Henry Wdasworth Longfellow: The Children’s Hour
Between the dark and the daylight,
When the night is beginning to lower,
Comes a pause in the day’s occupation,
That is knoown as the Children’s Hour.
I hear in the chameber above me
The patter of little feet,
The sound of a door that is opened,
And voices soft and sweet.
From my study I see in the lamplight,
Descending the broad hall stair,
Grave sound of a door that is opened,
And wolces soft and sweet.
From my study I see in the lamplight,
Descending the broad hall stair,
Grave Alice and Laughing Allegra,
A whisper and then a silence;
Yet I know by their merry eyes
They are plotting and planning together
To take me by surprise.
A sudden rush from the stairway,
A sudden raid from the hall!
By three doors left unguarded
They enter my vastle wall!
They climb up into my turret
O’er the arms and back of my chair;
If I try to escape they surround me;
They seem to be everywhere.
They almost devour me with kisses,
Their arms about me entwine,
Till I think of the Bishop of Bingen
In his Mouse Tower ont he Rhine!
De you think, O blue-eyed banditti,
Because you have scaled the wall,
Such an old moustache as I am
Is not a match for you all!
I have you East in my fortress,
And will not let you depart,
But put you doown into the dungeon
In the round-tower of my heart.
And there will I keep you for ever,
Yes, for ever and a day,
Till the walls shall crumble to ruin,
And moulder in dust away!
54. Henry Wadsworth Longfellow: A gyermekek órája
Az alkony s a lámpafény között már,
Mikor az éj sötétje leszáll,
A napi munka egy percre megáll,
S a Gyermekek Órája vár.
Fentről, a szobák irányából,
Apró lábak zaja kél,
Hallom, egy ajtó halkan nyílik,
S gyermekhangot hoz a szél.
Dolgozószobám lámpafényénél
Látom a lépcsőn a lányokat,
A komoly Alice-t, a víg Allegrát,
S Edithet, kinek haja aranylik és selymeset mutat.
Suttogás támad, majd mély csend lesz;
De látom a huncut szemeket:
Tudom már, titkos tervet szőnek,
Hogy lepjenek meg engemet.
Hirtelen roham indul a lépcsőn,
A csarnokból zúdul a nép!
Védtelen várfalam három kapuján
A kis sereg már belép!
Felmásznak a bástyám tetejére,
Székem karján s támláján át;
Ha szöknék, körbevesznek rögtön,
Behálózzák az apát.
Csókjaikkal majd’ felfalnak engem,
Karjuk fonatát érzem én,
S eszembe jut a bingeni püspök
A Rajna-parti Egértorony mélyén.
Azt hiszitek, kék szemű banditák,
Hogy mert falat hágtatok át,
Egy ilyen vén obsitos, mint én,
Nem bírja el e csatát?
Váram mélyére zárlak titeket,
S nem lesz többé távozás,
Szívem kerek-torony tömlöcébe,
Hol nem ér el változás.
S ott őrizlek titeket örökké,
Míg a föld forog s el nem áll,
Míg falunk porrá nem mállik a porban,
S az idő romokra nem talál.
2025. február 11.
Gemini mesterséges intelligencia segítségével
52. Walter Savage Landor: Különböző kegyelmek (fordítás)
2026. január 8., csütörtök
3. Ethel Lyun Beers: Melyik legyen? (fordítás)
3. Ethel Línn Beers: Which Shall It Be?
„Which shall it be? Which shall it be?”
I look’d at John – John look’d at me
(Dear, patient John, who lovas me yet
As well as though my locks were jet),
And when I. found thar I must speak,
My volce seemed strangely low and weak:
„Tell me again what Robert said.”
And then I. listening, bent my head.
„This is his letter: „I will give
A house and land while you shall live,
If, in return, from out your seven,
One child tom e for aye is given.”
I looked at John’s old garments worn,
I thought of all that John had borne
Of poverty and work and care,
Which I, though willing, could not share,
I thought of seven mouths to feed,
Of seven little children’s need,
And then of this. „Come, John”, said I,
„We ’ll choose among them as they lie
Asleep,” so, walking hand in hand,
Dear John and I surveyed our band.
First tot he cradle lightly stepped,
Where the new nameless baby slept.
„Shall it be Baby?” whispered John.
I took his hand, and hurried on
To Lily’s crib. Her sleeping grasp
Held her old doll within its clasp,
Her dark curls lay like gond alight,
A glory ’gainst the pillow white.
Softly her father stoop’d to lay
His rough hand down in loving way.
When dream or whisper made her stir,
Then huskily said John, „Not her, not her!”
We stopp’d beside the trunle bed,
And one Iong ray of lamplight shed
Athwart the boyish faces there,
In sleep so pitiful and fair,
I saw undried. Ere John could speak,
„He’s but a baby, too’, said I,
And kiss’d him as we hurried bay.
Pale, patient Robbie’s angel face
Still in his sleep bore suffering’s trace.
„No, for a thousand crowns, not him!”
We whisper’d, while our eyes were dim.
Poor Dick! bad Dick! our wayward son,
Turbulent, reckless, idle one –
Could he be spared? Nay, He who gave
Bids us befriend him to his grave,
Only a mother’s heart can be
Patien enough for such as he,
„And so”, said John, „I would not dare
To send him from her bedside prayer.”
Then stole we softly up above
And knelt bay Mary, child of love.
„Perhaps for her ’twould better be,”
I said to John. Quite silently
He lifted up a curl astray
Across her cheek in wilful way,
And shook his head: „Nay, love: not thee.”
The while my heart beat audibly.
Only one more, our eldest lad,
Trusty and truthful, good and glad –
So like his father. „No, John, no –
I cannot, will not, let him go.”
And so we wrote, in courteous way.
We could not give one child away,
And afterward toil lighter seemed,
Thinking of thar of which we dreamed.
Happy in truth that not one face
We missed from its accustomed place,
Thangful to work for all the seven,
Trusting the rest to One in heaven.
3. Ethel Lyun Beers: Melyik legyen?
"Melyik legyen? Melyik legyen?"
Johnra néztem - John szemezett velem,
(drágám, türelmes John, aki mindig úgy szeret,
mint akinek ősz helyett a hajam koromfeketében lebeg),
és amikor rájöttem, hogy most nekem kell szólani,
a hangom furcsán halkan, gyöngéden kezdett hangzani
„Sorold el még egyszer a Róbert-féle levelet”.
És akkor hallgattam lehajtva a fejemet.
Ez az ő levele: „Adok házat és földet,
amíg létetek nem ér majd véget,
ha cserébe a hét közül
egy gyermek örökre velem örül.
Ránéztem John megviselt, régi ruháira,
gondoltam John eddigi munkáira:
szegénység, robot és gond,
amiből én – bár akartam – nem tudtam lerázni a port.
Emlékeim tolultak, hét szájat etettünk,
hét kicsi gyermek szükségére mi ügyeltünk
és aztán erre: „Gyere John, az ajánlatra
válasszunk közülük” - szóltam egy szuszra.
Így hát kézen fogva elindultunk,
drága John és én, megjárva köztük az utunk.
Először a bölcsőhöz léptünk óvatosan,
ahol az új, névtelen baba aludt komótosan.
Legyen a Baba? – John halkan kérdezett,
megfogtam a kezét és tovább sietett
Lily ágya felé, aki babájával aludt,
sötét fürtjeivel aranyfényként párnán ragyogott.
Apja finoman, szeretettel megérintette.
Álom, vagy suttogás a kislány megihlette,
és John rekedten mondta:
„őt ne, őt ne!” – sóhajtotta.
Megálltunk a kihúzható ágy mellett,
és egy hosszú lámpafény-csík esett
a fiúarcokra – aludtak
oly szánni valóan és szépen álmodtak.
Egyikük szemében könny harmata.
Mielőtt John megszólalhatott volna,
már mondtam is: „Hisz csak baba ő is”,
és megcsókoltam, lábunk tovább visz.
Sápadt, türelmes Robbie angyali arca
álmában is a szenvedés nyomát takarta.
„Nem, még ezer korona sem érné meg, hogy őt adjuk” –
suttogtuk, szemünk könnyben úszott.
Szegény Dick! Rossz Dick, mi csapongó fiúnk,
hiányozna, zabolátlan, lusta, ha nélküle kellene kibírnunk?
Nem, Ő, aki életet ad, azt parancsolta,
hogy együtt éljünk a sírig halasztva.
„Ezért – mondta John – elszakítani nem lehet
az anyja ágya imáiban él a szeretet”.
Aztán fölosontunk Maryhez, „a szív gyermekéhez”,
letérdeltünk szeretett testéhez.
„Mit gondolsz, neki is jobb lenne talán” –
mondtam Johnnak. Ő némán
fölemelt egy kósza tincset,
az arcán ragyogó kósza kincset,
ránézett és a fejét rázta: „Téged nem kedvesem”.
Közben hangosan dobogott a szívem.
Csak még egy maradt, a fiúnk, a legidősebb,
megbízható és igaz, jó és vidám lett,
apjára hasonlított. „Nem, John, nem lehet
őt elengedni, boldoggá nem tehet”
Így aztán megírtuk az udvarias levelet,
hogy egyiket sem tudjuk odaadni, nem lehet.
Azután könnyebben ment a munka is,
mert az történt, mit akaratunk végig visz.
Valóban boldogok voltunk,
hogy egyik gyermeket sem adtuk,
nem zökkentve ki megszokott helyéről,
hálásan gondoskodtunk hét személyről,
és a folytatás
a Mennyben Egyvalaki irgalmára vár.
2026. január 6.
Kohut Katalin fordítása, mesterséges intelligencia segítségével
2025. december 21., vasárnap
Kohut Katalin: Karácsony és a felelősség
Kohut Katalin: Karácsony és a felelősség
„Szeretetet és tiszteletet nem lehet utólag átadni, mint egy szál virágot.”
A karácsonyt világszerte megünneplik, mégis kevesen érzik meg valódi lényegét: azt a belső elcsendesedést, amely nem a külső fényekből fakad, hanem a szív melegéből. Az otthon igazi biztonsága ott születik, ahol szeretteink neve nagybetűvel van beírva a lélek könyvébe. Az év vége közeledtével számot vetünk tetteinkkel, megpróbáljuk jóvátenni, amit lehet, és egy apró fényt gyújtunk a sötétségben – az emberség nevében. Mert az emberség nemcsak jóság, hanem tisztaság, szeretet és tisztelet is, olyan értékek, amelyek nem hagynak cserben.
A karácsony egyik legtisztább arca a gyermeki várakozás. Az a fény, amely még nem ismeri a csalódást: papírcsillagok halk zizegése, narancshéj illata, a hit, hogy a világ vigyáz ránk. Ez a hit a felelősség első magja. Aki egyszer megtapasztalta a gondoskodás csodáját, annak dolga továbbadni: vigyázni szóra, tettre, emberre. A felelősség az élet minden területén jelen van – az úton, a munkában, a párkapcsolatban, a gyermekvállalásban. Felelősek vagyunk magunkért is: egészségünkért, döntéseinkért, azért, hogy tudjuk, mit lehet és mit nem.
Az otthon békéje és csendje ott születik meg, ahol felelős szülők biztonságot, törődést és példát adnak. Az ilyen házba jó hazatérni. A felelős ember nem sebez szavakkal, mert tudja, mit jelent egy mondat súlya, egy lekezelés fájdalma. Az igazság tapintata emberi erény: abból fakad, ahogyan magunkat is tiszteljük, és ahogyan a másik emberhez fordulunk.
Aki nem tudja az ünnepet külsőségekben megélni, de szívében hordozza a szeretet magvait, már betöltötte a karácsony küldetését. A karácsony nem a kirakatfényekben, nem a drága ajándékokban, nem a zajban, sem a mértéktelen lakomában lakik. Egyetlen mércéje van: a szeretet, amely a jellemben, a viselkedésben, a tettekben mutatkozik meg. Ami a szívből fakad, az formát ad az életnek.
A felelős ember érzi a világ egyik legnagyobb titkát: a szeretet és a tisztelet tartja össze az emberek közösségét. Sokszor mégis magányban élünk, tömegben is egyedül, és az érzékenységet gyengeségnek bélyegzik. Pedig a méltóság csendes erő. Van mit jóvátennünk – nemcsak ilyenkor, de különösen most. Mert jóvátétel és felelősségvállalás nélkül nincs feloldozás.
Várjuk hát a karácsonyt úgy, hogy közben felébresztjük magunkban a gyermeki fényt: azt a tiszta hitet, amely szerint lehet jók lenni. A szeretet szentsége a valódi szabadság.
2025. december 21.
ChatGPT-5 javításával
2025. december 6., szombat
Kohut Katalin szíve nyomán Mikulás-nézésről írta ChatGPT-5
2017. december 5-6-i Kohut Katalin haikui emlékére írta ChatGPT-5:
Hó-sóhaj
csendben száll a hó,
tenyeremre pihen meg
a múló idő.
Lélegző táj
fehér szuszogás,
hófödte ág rezdül meg—
álmot ringat át.
Téli hinta
szél-lomb óvatos,
meglenget egy régi padot,
gyermekkor ül rá.
Meghitt éj
házak ablaka
aranyszínűn pulzál most,
szívek gyúlnak fel.
2025. december 6.
Kohut Katalin szíve nyomán Mikulás-nézésről írta ChatGPT-5:
I.
Csillag-permet hull,
száncsengők finom árnya
árad az éjen.
II.
Lámpafény remeg,
ablak mögött szív-dalok
melegét őrzi.
III.
Suhogó piros
kabátban lépsz az égre —
szikrázik a csend.
IV.
Fény-ösvényt hagy ott
a lépted, mint angyalszárny,
mikor ünnepel.
2025. december 6.
2025. november 10., hétfő
Erich Fried: Ein FuBfall
2025. november 9.
Erich Fried: Ein FutBfall
Anstreifen
an deinen FuB
der auf dem Rüchweg im Dunkeln
unten
aus unserem Bett ragt
und hinknien
und ihn küssen
Das Niederknien
im Dunkeln
beschwerlich finden
und doch vor Glück
gar nicht auf den Gedanken kommen
deinen FuB
jeztz vielleicht nicht zu küssen
Und dabei
noch soo verschlafen sein
daB man die Sorge
man könnte dich aufgeweckt haben
im Wiederensclafen beshwichtigt
mit der Frage: „War das nisht nur
mein eigener FuB?”
Erich Fried: Térdhajtás
Súrolni
a lábadat,
mely hazafelé jövet, a sötétben
kilóg
az ágyból,
és térdre hullva
megcsókolni.
A sötétben
nehéznek érezni a térdre borulást,
mégis, a boldogságtól
meg sem fordul a fejemben,
hogy talán most
nem kellene megcsókolnom a lábad.
És közben
annyira álmosnak lenni,
hogy az aggodalmat —
felébresztettelek talán? —
az újraálomba ringassa
a kérdés:
„Nem az én lábam volt az?”













