Az „Idill” című szonett nem megélt, hanem elképzelt beteljesülés.
Úgy gondolom, a versek többnyire a vágyból, a reményből, a hiányból vagy a csalódásból születnek, mert a valóban beteljesült, tiszta szerelem már nem kíván sok szót. Az inkább csend, jelenlét és béke két ember között.
Ez a szonett ezért nem egy valós történetet mesél el, hanem azt a belső képet őrzi, ahogyan én az igazi, nagybetűs szerelmet elképzelem.
Idill
49. szonett
Szerző: Kohut Katalin
Várlak nyitott szívvel, drága szerelmem,
jöjj hamar és ölelésed meggyógyít!
Arcomon pírvirág, ha hangod szólít,
végzetem már múlt-akolba tereltem.
Szeress úgy, mint kiszáradt kút forrását,
szemed fénye tükrözi hálás arcom,
éjjelente a karjaidban alszom,
élvezzük együtt a földnek vonzását.
Már nem álmodom, valóság a csoda,
sorsom virága többé nem golgota,
közös az utunk, férjem és barátom,
kíséri ünnepünk égboltnyi csillag,
szabad vagyok, bár a szívemben itt vagy,
diadal-fényünk boldogság-parázson.
2015. május 12.
