(2014. október 15.)
Ó, ha visszajönne az a boldog idő,
dalt ünnepelt szívünk, jókedvünk lett a fő!
Másfél éves voltál, és már énekelted
csilingelő hangon, mit jelent az élted.
„Kell, hogy várj” — kedvenc pótzenéddé vált már,
könnyezett kis szemed, ahogy muzsikáltál,
ringatva szívedet, ahogy anyád tette,
a gyermeki éned magáévá vette.
Csodálva nézett rád minden arra járó,
hallgattak, s bámultak — hangzása kiváló.
Nem értették akkor, a dal szívformáló,
tiszta hangod, zene — lélekborzongató.
Bettikém, tehetség, embernek születtél,
szívedből éneket rossz évek elvették.
Emlékszel talán, mélyen megmarad:
dallal ünnepeltük minden napodat.
Nem maradt más, csak a mozdulat,
mellyel megigazítod a párnát,
vagy csendben leteszed a bögrét,
mintha szavak nélkül is értenél.
Nem mondtuk ki, mi fájt,
mégis tudtuk, mikor fúj a szél belül,
s te jöttél, mint gyertyaláng az éjbe,
megóvni a maradék derűt.
Nem kértem — te adtál.
Nem magyaráztam — te láttál.
S most, hogy a múlt is meghajol közöttünk,
csak a fonál maradt, ami sosem szakad.
2025. november 5.
