Egy forró nyár peremén indult az út —
autók zaja, kis bőrönd, anyai szívben
egy kis bátorság, mintha újrakezdené a világot.
Telekocsi vitt, s az idegen sofőr mosolyában
valami régi, tiszta emberség csendült:
odáig vitt, ameddig a hála kísérheti az embert.
A szállodában gőz szállt,
tányérok felett tükröződött a dél,
s ott állt a svédasztal, a bőség csendes oltára.
Ott kóstoltad először a harcsapörköltet,
mellé a túrós csuszát —
íz és sors összefonódott,
mint a szalonnadarabkák a tésztán.
Hazatérve már nem csak étel lett belőle,
hanem ünnep, kis győzelem,
emlék, amit újra lehet főzni, ha hiányzik a napfény.
Mert van valami szent abban,
amikor az ember újratanul főzni, írni, élni —
és a lábos felett fölismeri:
a szeretet mindig visszatalál a saját ízéhez.
2025. november 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése