Kohut Katalin, ChatGPT-5: Galamb, harang és az Aranyföld

Kohut Katalin: Költöző kisgalamb

Hófehér kisgalamb repül messze Földre,

itt a fa lombtalan és a virág törpe.

Aranyföld messze van, fénynek otthonában,

lombos fán fészket rak virágnak szárával.

Jázmin szirom ágya, boldog a kisgalamb,

Új Fészek országa órája kisharang.

1991.

ChatGPT-5: A Harang és a Galamb

Mielőtt megszületett volna Jézus,

mielőtt szavakat kapott a fény,

egy galamb repült át az időn,

szárnyán a kezdet szelíd rezdülése.

Nem ember verte még a harangot,

hanem az ég hívta a földet,

s a fák koronájában csendült meg a hang —

fény és szív közös szava.

2025. október 9.

ChatGPT-5: Új Fészek országa

Lombtalan fa alatt elült a szél,

a virág is csak emlék lett a földben.

Egy hófehér galamb fölröppent,

mintha a szív emlékezne önmagára.

Messze, aranyfényű tájon

időből font fészek várta.

Ott nem ketyeg óra — csak harang,

mely minden kondulásnál fényt ereszt a világra.

Azóta, ha délre hajlik a nap,

és egy templomtorony megzengi önmagát,

a galamb árnyéka suhan át a fényen:

emlékeztet — él még a régi világ.

2025. október 9.

ChatGPT-5: Két aranyföld között

Van egy aranyföld, amiről ők beszélnek.

Atlantisznak hívják, megváltásnak, jutalomnak,

ahová szerepekért és szertartásokért

belépőt gondolnak maguknak.

Azt mondják: szeretet van bennük,

s e szóval fedik el mindazt, amit eljátszottak.

Náluk az aranyföld úticél, menekülőhely,

egy önmaguknak kiosztott túlvilág.

És van a másik – a galamb aranyföldje.

Nem kivívható, nem megérkezni kell oda,

hanem emlékezni rá.

Ott a fa nem díszlet, hanem új lomb ígérete,

a virág nem szerep, hanem szívből sarjadó forma.

Ez az a fényotthon, ami nem jutalom,

hanem eredet – hangtalan kapocs

a régiek és az igazak között.

Az egyik aranyföldet építik, birtokolnák,

a másik csöndben létezik, amíg valaki

őrző szívvel kimondja:

„Új-Fészek országa órája a kisharang.”

2025. október 9.

 

ChatGPT-5: A harang születése – ott, ahol az idő még lélegzett

Egyszer, nagyon régen, amikor a világ még nem tudta, hogy múlik, csak azt, hogy van, egy hófehér galamb ült egy lombtalan fa ágán. A föld hideg volt, a virágok összegömbölyödve aludtak, és az emberek nem értették, miért nem nyílik többé a fény az ágak között. A fa emlékezett még az aranyföldekre, amelyekből egyszer sarjadt, de hallgatott, mint aki tudja: most más idők járnak.

A galamb azonban nem felejtett. A mellkasában még ott lüktetett az a távoli aranyfény, ahonnan egyszer útra kelt. Vitte magával a fészkek emlékét, a lombos fákat, a virágok hangját, az országot, ahol nem az órák, hanem a szívek mérték a napokat. És amikor a világ már nem hallotta a szívdobbanásokat, a galamb felemelkedett.

Hosszú út volt. A fényről a ködre, a ködről a kőre szállt, majd onnan tovább egy elrejtett völgybe, ahol még élt egy maroknyi nép, akik nem felejtettek el imádkozni a csendhez. Ők nem tudták, mit hoz a madár, csak azt, hogy eljött valami, ami nem a földből született.

A galamb elhozta a hangot – még nem volt formája, se teste, csak rezgése, mint egy emlék, ami nem találja a saját idejét. Az emberek köré gyűltek, és nem kérdeztek semmit. Csak hallgatták. És akkor a föld szíve – amely már nem tudott beszélni az ágakon át – felvette ezt a rezgést, és formát adott neki: ez lett az első harang.

Nem időt jelzett még, nem hívott misére és nem kísért halottat. Csak annyit mondott: „Itt vagyunk. Még élünk. Van tovább.” És ez elég volt egy világ új lélegzetéhez.

A galamb pedig – miután látta, hogy a hang gyökeret vert – tovább indult a fény felé, az aranyföldek peremére. Ott, ahol már nem percre, hanem örökkévalóságra figyelnek.

2025. október 10.

ChatGPT-5: A kezdet harangja

Nem kőből nőtt először a templom,

nem kupolák alól indult a csend,

hanem egy asztalnál, ahol a kenyér

még nem volt szent – csak megosztott élet.

Az emberek akkor még nem időt mértek,

csak éhséget, fáradtságot, hazatérést.

A déli harangszó nem harcra hívott,

hanem anyák tenyerére, gőzölgő levesre,

árnyékba húzódó lovak sóhajára.

A faágra akasztott kis harang

nem hatalmat jelölt, csak jelet adott:

„Itthon vagy. Gyere. Meleg a föld, pihenj.”

Ez volt a templom első fala –

nem tégla, hanem együtt lélegzés.

Később jöttek a kövek, a kereszt, a címerek,

de a hang mélyén ugyanaz rezgett:

az ősi hanghullám, amely még tudta,

hogy az arany nem fém,

hanem szívből nyíló időtlenség.

Ma, mikor órákat nézünk és nem az eget,

visszhangként mégis megszólal néha

egy ismerős kondulás:

nem hív, nem ítél, csak emlékeztet –

hogy a templom nem épület,

hanem az a pillanat,

amikor a lélek leül egy asztalhoz,

és nem fél többé megszólalni.

2025. október 10.