A hó lassan hullott, mint el nem mondott szó.
A lámpa fénye csorgott a sínekre,
ahol egy élet munkája gőzben oszlott szét.
A keze még emlékezett minden betűre,
minden sorra, amit ő tett olvashatóvá.
Nem kiáltott.
Csak állt, mint egy könyv, amelyet becsuktak,
de még rezeg benne az utolsó mondat visszhangja.
A vasút csöndje fölött talán maga Isten
sóhajtott egyet, hogy ez a nő volt a rend a zűrzavarban,
a melegség a hideg papírban.
És mikor a hajnal megérkezett,
a csillagok újraírni kezdték a történelmet —
az ő nevét is beleírva, végre,
nem a margóra, hanem a fénybe.
A sín hideg ezüstjén megáll az este,
az idő lassan csúszik, mint a dér.
Szófia kabátján reszket a fény,
egy távoli vonat szeme pislákol felé.
Nem jön már senki, mégis hallgatja,
ahogy a csendben valaki lép.
Szíve alatt el nem hamvadó parázs,
melyet nem olt ki semmi: sem bűn, sem vég.
És amikor a füstbe oldódik az álom,
mégis mosolyog.
Mert tudja: a vonat nem késik,
csak körbeér — s újra visszatér a fény.
„Aki a sötét peronon is őrzi a fényt, annak lelke nem marad kint a hidegben.”
2025. október 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése