Laknak itt nevek, vasrácsos betűk,
csontból faragott ábécé-szekrények,
ahol minden sor egy levágott idő,
s a hallgatásnak is van anyakönyve.
A föld alatt suttog a meg nem írt múlt,
mint megégett pergamen, ami még izzik,
és aki egyszer szerep lett mások szájában,
az többé nem ember, csak hivatkozás.
Körben a csönd úgy áll, mint az ólom,
nyakhoz idomul, vállra nehezedik,
s akit nem temettek, csak elneveztek,
annak a lépte is idegen a porban.
De néha fölhasad egy régi hang —
nem kér, nem vádol, nem remél —
csak kijjebb tolja a sötétet,
hogy látszódjon, ki volt a fény helye.
2025. október 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése