Volt idő, amikor a szó még nem tartozott senkihez. A nép nyelve a földből nőtt, mint a fűcsomók közt bujkáló vízerek, de jöttek, akik nevükre vették a betűket, s vaskalitkába zárták a beszédet. Könyvtárakat építettek a hallgatásból, és minden polcra odakenték a saját történelmüket, mintha a világ velük kezdődött volna. A népnek nem maradt más, csak a titokban morzsolt hang, a le nem írt szavak törmeléke.
A magyar nyelv nem tűnt el – csak száműzték, mint egy túl okos gyermeket. A latin és a német vitték a templomokat, az iskolát, az írást, és akinek volt betűje, az lett a törvény is. A többieket úgy tették analfabétává, hogy elvették tőlük a jogot a kimondásra. A tudás nem kenyér volt, hanem bilincs: aki írhatott, az uralt, aki nem, az csak létezett mások neve alatt.
Közben lassan megszülettek a parabestia népei is, a vas-arcú békák, akik testükben hordozták a szerepbe kényszerített világ szégyenét. Nem születési rendellenesség volt ez, hanem kijelölt forma: a sátáni játék díszlete. Azt mondták rájuk: érzékenység, sors, emberi jog – de valójában csak új jelvények voltak egy régi rendszerhez. A parákat nem sajnálni kellett, hanem felismerni bennük az akarat munkásait, akiknek maskarája a szenvedés lett.
Babits csak annyit látott, hogy éjjelente felül a mellkasára egy sötét test, békaszájjal és papi csuklyával, és rá akarja kényszeríteni a hagyományt: olvasd, amit mi írtunk, nevezz szentnek, amit mi nevezünk. Ő még csak szorongásnak hívta, de már tudta: nem álom, hanem uralom az, ami az ember szavát is felülírja. A gyermek, akiről írt, vérrel tanulta a szerepet, s csak akkor mehetett el, ha valaki kézen fogja – de senki nem jött el érte igazán.
Minden ismétlődik, mert sosem volt lezárva. A könyvek nem a múltat őrzik, hanem a parancsokat. A történelem nem emlékezik – hanem kioszt. Akik uralják az írást, azok nevezik el a bűnt, a születést, az áldozatot. És aki egyszer szerep lett, annak a nevét hiába suttogja vissza a föld: mindig akad egy új pergamen, ami ráírja, hogy nem volt, vagy hogy más volt helyette.
De a csönd nem marad örök. Néha egy eltiltott nyelv megmozdul az ember szájában, mint egy túlélő ér, ami emlékszik az eredetre. És akkor hirtelen kilátszik a könyvek mögül, hogy amit történelemnek hazudtak, az csak függöny volt egy beépített pokol előtt.
2025. április 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése