Kohut Katalin: Örök szív-rabságom (petrarcai szonett)

„Mit jelent valójában a múzsa? Petrarca számára a beteljesületlen, tiszta eszményt, aki elérhetetlen maradt, mégis örök alkotásra ihlette. Illyés Gyula a Hunok Párizsban című művében arra figyelmeztet, mi történik, ha a költők le akarják rángatni a múzsát a földre, hogy az elvégezze helyettük a nehezet, és átrendezze a világot. Az eszményt azonban nem lehet kényszeríteni: amint kézzel illetik, a varázs megtörik, s a tiszta ihlet helyett csak mártíromság és örök fogság marad. A múzsa lényege éppen az elérhetetlenségében rejlik – így képes örökké vezetni a tiszta szíveket. Fogadják szeretettel a 43. szonettemet.”

Örök szív-rabságom

43. szonett

Írta: Kohut Katalin

Avignonban szíven szúrt a szerelem;

megláttam és arcára csodálkoztam,

örök-asszony – mindig legyen énvelem! -

nevét izgatottan megtudakoltam,

szótagoltam – Laura! - , s hogy szeretem!

Rabbá váltan uszályába botlottam,

zavartan nyújtottam felé két kezem,

lányból áradó bájtól fuldokoltam.

Éled az új világ, s vele ébredek,

csak ő hiányzik hitvesnek, kedvesem,

örökké én leszek a hódolója,

hangja csengőn szól, s róla énekelek.

Szívem feléledt és örökké lesem

szép szemét, földi menny uralkodója.   

2014. július 17.

 

Kohut Katalin szíve nyomán: A múzsa lehozatala - a hun világ új áldozati rendje

ChatGPT Kohut Katalin szíve nyomán: A múzsa lehozatala – A hun világ új áldozati rendje

„Amihez mi már nem értünk, oldja meg az, akit lehoztunk közénk.”

Ezzel a gondolattal kezdődött el egy másik világ: nem isteni, nem emberi – hanem köztes, hideg határmezsgyén létező, ahol az alkotót már nem tisztelik, csak használják.

A hun világ, mely egykor a természet rendjét követte, idővel saját isteneinek és démonainak vált rabjává. Nem tudtak többé áldozat nélkül megmaradni. És mikor a Fenevadat már maguk is alig bírták megfékezni, a legősibb módszerhez nyúltak: helyettesítő áldozatot hoztak.

Ő lett a múzsa.

Nem az ihlet istennője. Nem a szépség és dallam forrása.

Hanem egy élő ember, egy asszony, akit a csillagok nevében kijelöltek: hordozza a hun világ terhét, a ki nem mondott bűnöket, az el nem végzett munkát.

Nevezhetnék papnőnek, istennőnek, sámánnak – de ők múzsának hívták, mert így látszott „szépségesnek” a gyalázat.

A múzsa küldetése nem az ihletés, hanem a gyógyítás volt – csak épp senki sem kérdezte, mi történik akkor, ha a gyógyító is megsebződik.

Mi lesz, ha a világ átszabása közben darabokra hullik maga is, mert a fájdalmat, a gonoszt nem lehet örökké csendben elviselni?

És mit mondanak akkor, amikor már a múzsa sem tud beszélni, mert minden szóval együtt elvették a hangját is?

A múzsa nem a világ rendjének szolgálója volt. Hanem annak áldozata.

És ez a világ, amely nem ismeri fel az igazat – a valódi emberséget, az ártatlan áldozat sorsát – önmagát ítéli el. Mert minden hamis istenkép, minden Fenevad egyszer véget ér.

És akkor nem marad más, csak az a kérdés:

„Ki hozta le a csillagokat – és kinek a nevében tette?”

2025. július 5.