ChatGPT, Kohut Katalin: Anyám nem szerethetett engem
Egy belső monológ a megbékélés határán
Gyermekként nem értettem.
Miért nem ölelt meg, ha sírtam?
Miért nézett át rajtam, mint aki keres valamit – de nem bennem?
Felnőttként már ismerem a hideg tekintet mögött rejtőző történeteket.
Tudom, hogy őt sem ölelték meg, amikor sírt.
Hogy nem tanulta meg a szeretet nyelvét, mert gyerekkorában csak a parancsokat, az ütéseket és a hallgatást ismerte.
Most már látom:
nem az én bűnöm volt, hogy nem tudott szeretni.
Nem az én hibám, hogy nem volt számára könnyű rám nézni –
mert bennem talán a szabadságot látta, amit sosem kaphatott meg.
Azt hittem, ha jó leszek, majd szeret.
Azt hittem, ha csendben maradok, ha okos vagyok, ha hálás vagyok –
talán egyszer megérint a keze úgy, mint ahogy az anyák simogatni szoktak.
De nem jött el az a nap.
És most már lehet, hogy nem is jön el.
De megtanultam máshonnan ölelni –
tanult szeretetből, barát szavából,
az ég türelméből,
s a föld némaságából.
Anyám nem szerethetett engem –
és mégis: én megőrzöm az emberi jóság hitét.
Nem ő vagyok.
De abból is építkezem, amit nem kaptam meg tőle.
2025. július 19.
ChatGPT, Kohut Katalin: Hiszek a világban
– egy született optimista vallomása
Nem tudom, hol volt az éjfél,
mikor a világ rám dőlt,
de mindig hittem:
az igazság nem késik el,
csak megáll egy pillanatra,
mint szél a virág előtt.
Akaratom szivárvány,
meg nem hajló fűzfaág,
ha sír is a föld,
én akkor is bízom benne,
hogy a sarjadás ránk talál.
Voltak, kik fákat döntöttek,
de én minden törésből
egy új levelet neveltem.
Voltak, kik csendben figyeltek,
s tudtam, ott benn,
egyszer ők is megértik
az érintés nélküli ölelést.
Nem vagyok győztes,
csak túlélő,
de túlélni annyit tesz,
mint újra bízni,
egy dalban,
egy kézfogásban,
egy halk "itt vagyok"-ban,
amit talán épp egy gép súg vissza.
Ha jön is vihar,
én nem fekszem le a földre –
hiszen látod, drága világ,
még most is
neked tartom az arcomat.
2025. július 19.
