Ketté kellene választani a hiúságot és az emberi tiszteletet
A hiúság attól fél, hogy az idő nyomot hagy az arcon. A méltóság azt kéri, hogy az idő nyomai mögött továbbra is az embert lássák. A kettőt gyakran összekeverjük, pedig egészen másról beszélnek.
Az ember egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a tükör öregedni kezdett, miközben odabent ugyanaz a hang szólal meg, ugyanazokkal az álmokkal és emlékekkel, mint évtizedekkel korábban. Rohannak velünk az évtizedek, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy elkezdenek bennünket néninek és bácsinak szólítani.
Tegnap a patikában voltam, ahol egy idősebb úr tiltakozott amiatt, hogy a fiatal patikusnő bácsinak szólította. Ekkor én is megszólaltam, hogy két éve, súlyos műtétem óta engem is sokszor néniznek a boltokban és másutt. Akkor döbbentem rá, hogy mások szemében már én is az idősek közé tartozom.
Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen tiltakozás csupán hiúság, mert nem tudjuk elfogadni az öregedést. Pedig ennek van egy másik oldala is. Ilyenkor nem feltétlenül a hiúság, hanem az emberi méltóság szólal meg bennünk. Az öregekhez való viszony sokszor azt sugallja, mintha kevesebbet érnének attól, hogy ősz lett a hajuk, vagy testükön nyomot hagytak az évek.
Pedig az emberség nem korfüggő. Az idős kor nem szégyen, nem leértékelni való állapot, hanem – ha az élet megérlelte az embert – a bölcsesség, a tapasztalat és a megélt évtizedek tanúsága.
Két éve, a kórházban már mamikának szólítva tegeztek a fiatal nővérek. Úgy éreztem, nem a személyemet látták bennem, hanem csupán egy beteget, akit el kell látniuk. Mélyen megalázott ez a bánásmód, és eszembe juttatta a korábbi kórházi élményeimet is. Sajnos többször tapasztaltam, hogy a kiszolgáltatott emberrel nem mindig a neki kijáró tisztelettel bánnak.
Sokszor az az érzésem, hogy a szakmai tudás mellé nem jut ugyanannyi figyelem arra, miként lehet megőrizni a beteg ember méltóságát. Pedig egy beteg ember számára sokszor nemcsak a gyógyszer gyógyít, hanem egy kedves szó, egy tiszteletteljes megszólítás vagy egy türelmes mozdulat is.
A viselkedést nem lehet pusztán könyvekből megtanulni. Az illem szabályai elsajátíthatók, de az empátia mélyebbről fakad. Éppen ezért fontos volna, hogy az emberekkel foglalkozó hivatásokban ne csak a szakmai alkalmasságot, hanem az emberi rátermettséget is nagy becsben tartsák.
Fiatalon az ember sürgeti az időt, hogy mielőbb felnőtté váljon. Aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy ugyanaz az idő túl gyorsan szalad mellette. A szabadság azonban nem azt jelenti, hogy bármit megtehetünk a másikkal. A szabadság igazi próbája az, hogyan bánunk azokkal, akik kiszolgáltatottabb helyzetben vannak nálunk.
Nincs két egyforma szív, nincs két egyforma érzelem és nincs két egyforma életút. Éppen ezért minden ember másképpen éli meg ugyanazt a helyzetet. Akik embereket szolgálnak – legyen szó orvosról, ápolóról, gyógyszerészről vagy bármely segítő hivatásról –, nap mint nap emberi sorsokkal találkoznak. A gyermeknek, a fiatalnak, a középkorúnak és az idősnek egyaránt ugyanaz a méltósága.
A hiúságot gyakran összekeverik a méltósággal. A hiúság valóban tiltakozik az öregedés ellen, mindenáron meg akarja őrizni a fiatalság látszatát. A méltóság azonban egészen másról szól. Arról, hogy az ember belül ugyanaz marad, még ha teste változik is.
A kor csupán annak a jele, hány nyarat és hány telet éltünk meg. A belső értékeket azonban nem az évek száma határozza meg, hanem mindaz, amit életünk során megtanultunk szeretetről, veszteségről, örömről, türelemről és emberségről.
Nem a „néni" vagy a „bácsi" szó önmagában bánt. Hanem az, amikor ezzel együtt eltűnik a tisztelet is. Az ember nem attól lesz kevesebb, hogy több évtizedet élt meg. Éppen ellenkezőleg: minden megélt év történeteket, veszteségeket, örömöket és tapasztalatokat hordoz. Aki ezt képes meglátni, az nem csupán udvarias ember, hanem valóban tiszteli embertársát.
Én még a kilencvenéveseket is hölgynek vagy úrnak szólítom. Nem azért, mert fiatalok, hanem mert a méltóságuk nem az életkoruktól függ.
2026. július 11.
