Emlék

Amikor kis fámra tekintek, azt érzem,
már soha többé nem kell majd hazatérnem,
keresnem az otthont távoli világban,
hisz senki nem élhet énnálam cifrábban.

Telik a kenyérre, akad leves néha,
szívemben az öröm felderengő, léha,
színhez színt választok, ruhám is ünnepi,
kedvemet ilyenkor a remény ellepi.

Nem is tudják sokan, mennyire gazdagok,
amikor csillannak a szemben csillagok,
őszinte sugarát a tiszta tekintet
szív mélybe berejti, nincs, ami megintet.

Szelídség és béke lenne osztályrészem,
ha nem bú és bánat lenne veteményem,
eláraszt a kórság, fertő tóban élek,
nem voltak sohasem jóság menedékek.

Csodálkoztam mindig, másoknak hogy lehet,
szeretet, boldogság, mit bárki megvehet?
Mért osztották énrám ezt a sok szerepet,
melynek torünnepén egy világ nevetett?

Szükség van a hóra, a csendes magányra,
mikor a sötétség lelkébe bezárva
számot vet magával, bár bocsánat nincsen,
szétosztották sorsom, hozzá minden kincsem.

A tükör régóta nem nyújt vigaszt nékem,
szépséget keresek, az eszemet védem,
ne bolyduljak meg a torzulások miatt,
tartom magam mindig, halk vagyok és riadt.

Ártottam, azt hiszem szóban és szavakkal,
soroltam igazam megcsúfolt ajakkal,
s mert az igazságom néma és vádoló,
nem látom, hogy hol él az Ember, a pártoló.

Most ismét lázongom, cinkos lett az este,
lepelét a tettek mételyére fedte,
elhagyja dalomat mindegyik hős fül itt,
ujja a sztárjuknak mutatja, hogy csitt.

Mini kis műfenyőm illat nélkül pihen,
megszoktuk már egymást, már szeret, azt hiszem,
közös volt a létnek minden elmúlása,
tűrő sorsomnak minden változása.

Mikor ránézek, sajog a fájdalom,
azt hiszem, hogy ismét csöndre kell váltanom,
egyetlen menedék danolásom óta,
kíváncsian várom, mit hoz majd a kvóta.

Emlékek özöne, meg kell, hogy haljatok,
hogy édes nektárral lepjenek magasok,
békesség örökké a Földre szállt lajtorja,
Szeretet ünnepén Jóság ezt dalolja.

2019. december 3.

Igazság

Esdeklő szívemmel kerestem szüntelen,
nem leltem rá soha, hosszú volt éjjelem.
Üzentem a Földnek utolsó szó jogán,
keservem sóhaja megállt a tű fokán.

Betűkre betűket nehezen öltöttem,
hörgött az éjszaka naponként fölöttem,
rettenet és szégyen - szívemen a foltja,
várom, hogy sorsomat valaki kibontja.

Türelem már nincsen, várakozás feszít,
nem vagyok már szótlan, nem vagyok már szelíd,
bocsánat nem lehet, üzentek az égnek,
nem mossa le bűnét semmiféle érdek.

Ahol az iszony hat s a cinkos szereplők,
bűnbe viszik sorsuk legények és a nők,
senki sem mondja ki, mit tettek közösen,
lánggal ég Igazság orcája vörösen.

2019. október 18.

Kép forrása: Wikipédia, Iustitia

Magányos út a mindenségbe

Gyermekként asztal alá, szekrénybe bújtam,

senki meg ne lássa a nagy magányomat,

nem szerettek engem és egyre csak sírtam,

szívemben magam futottam meg harcomat.

Házasság lett iszonyat, sírig alázás,

félelem fájdalma szállta meg lényemet,

szeretetre vágytam – szitokszó közt ázás -,

bensőmből senki sem kutatott lényeget.

Aztán csukott szemmel néztem teliholdra,

elvarázsolt, de magányomnak foglyaként

vágytam a szerelemre, a magasztosra.

Mért éltem egyedül a föld árvájaként?

Éjszaka lágy melódiát küldtem oda,

hol magányos fényszív és lelkek bolyongnak,

vártam rá nagyon, tán történik nagy csoda,

a jövőm napjai szebb napokat hoznak.

Majd jött a fertelem, rettegés szívemen,

vádolva ég és földnek sötét erői,

hatalmas csapások súlya a testemen,

nem fogadnak be a temetők hantjai.

Ki harmonikus, tiszta, magánya megnő,

irigység és titkos ellenség aratja,

de egyedül az ember-szeretet a fő,

tisztelet és kedvesség meg nem hozhatja.

Kinek nincs igaz barátja és kedvese,

kiszáradt szemekkel ürességet bámul,

kőszoborrá varázsolt reménye, szíve

egyszer mindenséget megölelve tárul.

2015. január 31.

A halálon diadal

Kohut Katalin: A halálon diadal

Szárnyal a képzelet csillagok útjain,

tolulnak a szavak ujjaimnak hegyén,

a csendes áhítat kánonja a zeném,

meghozza békémet gitárom húrjain.

Magyar szó, költészet hatalmas csodája,

imádlak, mint tökélyt, lírának rablánca,

a szolga léleknek egyetlen nagy sánca,

szerelmem, eszközöm, játékom virága.

Nélküled de szegény lenne is az élet,

ki értene engem, a szívem mit kiált,

amikor bús vagyok, a lelkem meg zilált,

hogyan is szereznék világ-menedéket?

Szerénység a neve az igaz költőnek,

ember-szeretetnek éke az igazság,

a tiszta szíveket kerüli a gazság,

hálával tartozom szabadság bölcsőnek.

Hogyan nevezzelek, becézzelek téged,

gyémántom, költészet, halálon diadal?

Te légy menedékem, mint végső viadal,

általad lesz teljes a nagybetűs élet.

2016. március 22.

A gyűrű

Kohut Katalin: A gyűrű

Márta egyetlen gyermeke volt idős szüleinek, egy késői, igazi szerelem gyümölcseként. A bölcs szülők igyekeztek a legtöbbet nyújtani számára, így egyengették ifjúkori útjait is, finanszírozva egyetemi tanulmányait. Sikeres tolmács lett belőle, több nyelvből diplomázott. Mehetett volna tanárnak is, de a kötetlen életforma tökéletesen kielégítette.

Ősz volt, szikrázó napsütéssel. Illett élvezni a meleg cirógatást, fel kellett töltekezni a fénnyel tudván azt, már nem sokáig szolgálja az embereket az égen. Az Idő pörög villámgyorsan, s vele tart a Föld, mint egy magányos űrhajó a galaxis jéggé fagyasztó űrjében.

Megérkezett az olasz turista csoport. Kíváncsiak voltak a csillagvizsgálóra is. Késő este került sor az előadás meghallgatására, s a tetőtéri ablakba helyezett távcsővel a csillagok vizsgálatára. Márta tolmácsolta a kérdéseket, melyeket az űrkutatók udvariasan és érthetően megválaszoltak. Egy őszes halántékú, kreol bőrű férfi magyarul érdeklődött. Kérdése különös volt: igaz-e, hogy kinn az űrben megáll az idő, nincsen öregség és elmúlás? Létezik-e az örökkévalóság? Zavarba jöttek az űrkutatók, bár azzal tisztában voltak, hogyha rádión jeleket küldenénk ma, mondjuk hetven, vagy nyolcvan év múlva kapnák meg az egyik csillagon, de arra vonatkozóan nem szolgáltak információval, mi történne az emberrel, ha űrhajóra szállna és kirepülne a mindenségbe.

Márta is úgy gondolta, mint a férfi, hogy örökkévalónak lennie kell. Ez a téma az előadás után össze is hozta őket. Sétáltak a kissé lehűlt levegőn a kihalt utcák éjszakai lámpái alatt és egy tudományos eszmecserét folytattak földi ember szemszögéből.

Másnap ismét találkoztak, Márta megígérte, hogy elkíséri Nicolast egy ruházati szövetkezetbe, ahol éppen készültek olasz Mitsubishi gépek telepítésére. Ehhez kellett a megfelelő szakembert, a legjobb műszerészt kiválasztania és kivinni magával betanítás végett. Tolmácsolni ismét nem kellett, de Márta érezte azt, hogy a férfi büszke arra, hogy mellé szegődött.

Nagyon jóleső érzés volt, bizsergett szinte az egész teste és úgy érezte, mintha éjszakai részegség kábasága lenne rajta, olyan enyhe fokú spiccesség. Ja, ez a kémia, a szerelem kezdete, csakhogy ő még soha nem érzett hasonlót. Mámorosan csodálta Nicolast, hatalmas zöld szemei csillogón ragyogtak, kislányos lófarkát néha előre tette a nyakába. Nagyon jól állt neki a befont haj. Többször meg is kérdezték tőle idegenek, volt-e népi táncos valamikor.

Másnap vacsorára voltak hivatalosak a Hiltonba. Kellemes muzsika ringatta kábulatba őket, a lassú táncnál ösztönösen lépkedtek, átadva magukat a jóleső ernyedtségnek. Miután a vendégsereg elment, s kettesben maradtak, a férfi egy üveg pezsgőt hozatott, s egy letakart kristálytálcát. Márta hófehér kosztümjében üldögélt, kérdő pillantást vetve a férfira. Nicolas letérdepelt egyik lábával, a másikkal átnyújtotta a tálcát, levéve róla a bársonylepelt. Márta örömében és meglepetésében szólni sem tudott, mikor meglátta a csodálatos jegygyűrűt. Egyszerre szólaltak meg: az örökkévalóságig.

A férfi még pár napig tartózkodott az országban, minden estét együtt töltöttek, megbeszélték az esküvő részleteit. Márta szüleit is felkeresték közösen, akik beleegyeztek a hirtelen jött szerelem véglegesítésébe.

Egyikőjük sem érzett még soha ilyet, szinte egymás ki nem mondott gondolatait is ismerték. Boldogan búcsúztak el, abban a tudatban, hogy nemsokára újból találkoznak.

Már két hónap eltelt, de semmi hír Nicolasról. Nem lehet, hogy elhagyta, hiszen a szív-szerelem soha nem múlhat el a teljes bizalommal együtt. Kínzó hiányérzet gyötörte Mártát. Az újságcikkeket nézegette az interneten, amikor feltűnt neki egy rövid híradás arról, hogy az egyik szövetkezet műszerésze szörnyet halt az olaszországi kiküldetése alatt autóbalesetben. Megrendülten értesült a hírről és sejtette, hogy Nicolassal utazott együtt. Tudta a szívével, hogy az örökkévalóság soha nem múlhat el, de eszével felfogta a történteket. Gyászba öltözött a lelke, hiszen egyik felét elveszítette.

Szülei egymás után mentek el hirtelen, s mert ők is egy léleknek számítottak, nem tudtak egymás nélkül élni. Itt maradt egyedül, a jeges űrrel, amit érzett. Gyermeket várt. A magányos várakozás kitöltötte fájdalmas napjait, lelkiismeretesen készült az anyaságra.

Hét hónap múlva karjaiban tartotta Vivient, a világ legcsodálatosabb kisbabáját. Onnantól a gyermek adott tartalmat életének. Egész nap vele foglalkozott, énekkel ringatta mindig álomba. A kislány már tíz hónapos korában járni kezdett, s szobatiszta volt, egy évesen elénekelte az egyik közös dalukat. Csodagyermek! Márta rajongással vette körül Vivient, de egészsége egyre jobban gyengült, bár szíve érezte még a hatalmas összetartó erőt, mely Nicolashoz kötötte, a hiánya mégis felőrölte.

A szomszédok felfigyeltek arra, hogy Márta, a kedves, szolgálatkész asszony két napja nem nyitotta ki a lakása ajtaját. Füleltek, de semmit sem hallottak, még gyermekhangot sem. Hiányzott viszont a közös ének, amiben naponta gyönyörködtek. Segítséget kérve feltörték az ajtót és megdöbbentek azon, amit láttak: a kislány anyja mellett ült az ágyban és játszott a lófarkával, meg a babájával. Az anya halott volt. A gyermek nyakában egy aranyláncon lógott egy csodálatos jegygyűrű.

Vivient gyermekvárosban helyezték el hozzátartozó hiányában. Itt a barátságos kislány magányosan élte napjait, mert a többiek kiközösítették. Királylánynak csúfolták és udvariasságát is utánozták. A nemesség megmutatkozott ilyen körülmények között is, senkinek sem sikerül elvennie méltóságát.

A magányában edződő szépség kijárta az élet útjait, s mivel gyorsan és jól tanult, több nyelven megtanult beszélni és jeles eredménnyel levizsgázott gyors- és gépírásból is. Már tizennyolc éves korában bérelt magának egy kis lakást a nagyvárosban. Az olasz nagykövetségen helyezkedett el titkárnőként.

Két év múlva új nagykövetet helyeztek az országba. Az adott napon családjával együtt érkezett meg az őszes halántékú, kreol bőrű, még mindig vonzó úriember feleségével és fiával.

Márta fogadta a családot, körbekalauzolta őket a birtokon. Carlo, a fiú le nem vette a szemét róla. Nem is tudta, melyik része a legszebb ennek a gyönyörű hajadonnak, talán mindene tökéletes. Csodálta gesztenyebarna befont lófarkát, fenyőzöld szemeit, formás vénuszi alakját. De a nagykövet ugyanígy volt vele. Emlékezett, mikor ránézett, egyetlen egy szó járt a fejében: az örökkévalóságig. Ekkor pillantása ráesett a leány nyakában lógó jegygyűrűre. Szemeit elborította a könny. Felesége jól tudta, mi történt Nicolassal az autóbaleset előtt, hogy örök hűséget esküdött szerelmének, Mártának. Nagyon sokáig feküdt kómában a kórházban, s míg az amnéziája elmúlt, feleségül vette az ápolónőjét, akinek már volt egy kisfia. Mindig készült vissza, de szíve azt súgta neki, hogy már hiába.

Magához ölelte megtalált leányát, Vivient, s ujjára húzta édesanyja jegygyűrűjét.

Ősz volt, s mint általában ilyenkor lenni szokott, az emberek féltek az elmúlástól, a tél dermedt hidegségétől, attól, hogy maga alá temeti a mindenséggel együtt a tiszta érzéseket is. Nicolas és Vivien szívében a nyár tüze lobogott, a hirtelen megtalált szeretetet többé nem hűtheti le az űr hidegsége. Márta legnagyobb szerelmi vallomása leánya, akivel azt üzente: az örökkévalóságig.

2016. január 20.

A boldogság

Kohut Katalin: A boldogság

- Béééla! Mondd, mi boldogok vagyunk?
- Szerinted, Vilma? Mit érzel a szívedben, szomorúságot, vagy örömöt?
- Szomorúságot nem, Bélám, de örömöt sem.
- Látod, ilyenek az emberek, főleg, míg fiatalok. Elsiklanak az örömök mellett, mintha nem is azonos hullámhosszon lennének, vagy mással történnének.
- Mire gondolsz?
- Például ma reggel felkeltünk, kinéztél az ablakon és örültél, hogy itt a tavasz, igazi ünnepe a természetnek, a mindenség újjászületésének, beleértve az embert is.
- Igazad van, Bélám! Valóban így történt!
- Aztán örültél, amikor lefőtt a kávé, hogy mennyire jó illata van, örömmel ittad a kakaódat és falatoztál hozzá finom sonkát, paprikát, vajas kalácsot...
- Bélám, valóban így volt! Nagyon szeretem a finomságokat, vagyis megállapítom helyetted, hogy a finom ételek örömérzetet okoznak.
- Pontosan, drága Vilma! Utána vásárolni mentünk, te jöttél a cetliddel és mindent meg tudtunk jó áron vásárolni, amit összeírtál. Majd mikor úton voltunk a kocsihoz, észrevettél a kirakatban egy divatos felsőt, beugrottál és megvetted magadnak.
- Ez is igaz!
- Azután ketten elkészítettük az ebédet, nagyon finom babfőzeléket füstölt hússal és májgaluska levest. Örültél, hogy sikerült a májgaluska. Te úgy ízlelgetted az ételt, mint aki soha nem evett.
- Igazad van, Bélám, nagyon finom volt. Tudod, hogy kicsit ínyenc vagyok, nekem mindegy, hogy mit eszek, csak finom legyen. De akkor sem keseredek el, ha elrontok valamit, legalábbis még nem volt rá példa.
- Szerencsére egyikünk sem válogatós...
- Te Bélám eközben éreztél örömet, vagy higgyem azt, hogy engem ért egyedül ez a sok apró boldogság?
- Ne hidd, drága Vilma! Én ugyanúgy élveztem a tavasz második napját, szívemmel átöleltem volna az egész világot és hálát adtam az égnek, hogy itt vagy mellettem, együtt gyönyörködünk a zöldben, kékben és a nap sugaraiban.
- Örülök, Bélám!
- Aztán örültem annak, hogy ízlik neked a reggeli, meg hogy együtt vásárolhattunk be, meglepted magad a felsővel és nagyon jól sikerült az ebéd.
- Én annak is örültem, Bélám, hogy délután együtt hallgattuk az operákat, beszélgettünk az ismerősökkel az interneten, levelet kaptunk a rokonoktól. Majd elolvastam a napi két oldalamat a mostani regényből, míg te sziesztáztál mellettem.
- Én már, drága Vilma lassan nem tudok mit olvasni, az újságokról is lemondtam. Ha szörnyűséget akarok hallani, bekapcsolom a televíziót.
- A híradók végét mindenképpen érdemes megnézni, mert akkor mutatják a jó történéseket, mint az állatkerteket.
- Este pedig énekeltünk és én gitároztam. Már lemondtam a tervemről, melyet régebben dédelgettem, hogy egyszer lesz egy nagy hallunk, szombatonként ott fogadjuk a jó barátokat, közösen verselünk, olvasunk, játszunk és zenélünk.
- Látod, Vilma, az, hogy te zenélni és énekelni tudsz, hatalmas örömérzetet jelent, mert a szívedből énekelsz csodálatos melódiákat. Nagyon nehéz igazi barátokra szert tenni, de majd ha a család minden tagja összejön egyszerre, pótoljuk az élményt.
- Te Bélám, minek örültél még életedben?
- Én annak, drága Vilma, hogy azzal foglalkoztam hivatásban, amit szerettem. Mindig is tanár akartam lenni, olyan tanár, aki játékosan tanítja meg az ismeretanyagot, aki a megértésre törekszik. Remélem, hogy a kezem alól igazi nagybetűs emberkék kerültek ki felsőbb iskolákba.
- Nekem is a hobbim volt a hivatás, a zene tanítás. Akkor mi valóban boldog emberek vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Csak nem gondolunk bele, amikor történnek az események, hogy most örömöt érzünk valójában. Még az is boldogság, amikor adni tudunk valakinek, olyannak, aki igazán megérdemli, s nem várunk érte viszonzást, mert megkaptuk a boldogságot abban a pillanatban, amint átnyújtottuk az adományt.
- Bélám, ezek szerint minél többet adunk a testünknek és lelkünknek, annál boldogabbak vagyunk?
- Igen, drága Vilma! Az életöröm a legnemesebb érzelmekkel maga a boldogság!

2016. április 21.

A barátság

Kohut Katalin: A barátság

Az igaz barát önzetlenül segít, ha kell. A barát nem jótékonykodik, nem nagylelkűsködik, örül annak, hogy segítségünkre lehet, amit szó nélkül tesz meg, hiszen a barát ismer minket, tudja pillantásunkból már, ha valamilyen gondunk van.

Aki nagy levelező tábort tart fenn, vagyis állandóan kapcsolatban áll másokkal, az már az írás tömörségéből, szavaiból, mondataiból következtet arra, hogy valaki segítségre szorul, s ha jószívű, tapintatosan rá is kérdezhet. Néha elég egy levél, egy képeslap, egy egyszerű kérdés, s már a lelki egyensúlya visszabillen a bajba jutottnak. Jelzéseket adunk, küldünk folyamatosan anélkül, hogy tudnánk róla. Szemeink mellett árulkodik a kézírásunk, a járásunk, a leülésünk, a gesztusunk. Jó emberismerő könnyen olvas az emberek viselkedéséből.

Visszatérve az önzetlen barátságra az állatok világában ugyanúgy fellelhető a barátság és az ellenségeskedés, mint az emberek között. Ott is vannak vadállatok és szelídek. Sokan megpróbálják a lehetetlent, felháborítónak gondolják, hogy a nagy hal megeszi a kishalat, a vadállat megtámadja a szelídet, de úgy gondolom, mi semmit sem tehetünk ellene, legfeljebb annyit, hogy a vadabb állatokat nem keresztezzük, nem szaporítjuk. Állatok világában a szelídek békében, barátságban élnek egymással.

Soha nem felejtem el sárga Buksi kutyánkat, akivel össze voltunk nőve, hiszen egyidős volt velünk, együtt nőttünk fel, megvédett minket mindenkitől. Nagyapának volt a fekete Csoki kutyája. Buksi és Csoki jó barátok lettek, egyformán szerettek minket. Csoki megette a spájzban a patkánymérget, ezt követően keresztapám hozott egy kis fehér vakarcsot, azzal, hogy ilyen kis növésű marad. Hatalmas komondor lett belőle, szemébe hulló kócbundával, amit nem engedett levágni, de azt mondták, nem is szabad levágni a sörényét. Nagyon vadkutya volt, nem lehetett a közelébe sem menni, sem megközelíteni a kutyaólját. Ha átmentünk nagymamához és hűséges Buksi kutyánk követett minket, élet-halál harcot vívott a két kutya, alig lehetett őket elválasztani egymástól.

Erre gondoltam, a születetten hozott kutya ellenségeskedésről a vadkutyák részéről, de úgy gondolom, más állatfajnál ugyanúgy megtalálhatóak ezek az esetek.

Rám maradt a gyerekeim német juhász kutyája, amikor elköltöztek. Én sétáltattam naponta háromszor a nagyon szelíd, játékos, emberszerető és ismerő kutyánkat. Én voltam neki azelőtt az ételadó, az anya, így is rögzült benne. Ő azt gondolta magáról, hogy a harmadik gyerek. Hárman lányok kicsit elkényeztettük, nagyon szelíd játékos családtaggá vált. Mikor sétáltunk vele kezdetben, néha az ölembe ugrott, mint egy gyerek az anyjáéba, amikor egy nagyobb kutyát meglátott. A családi házba költözéskor egyből tudatosult benne, hogy az udvar a birodalma, egész nap a kerítés előtt járkált a kapunál, megugatva minden arra járó idegent és a kutyákat. Szomorú volt a vég: egyre kisebb utat tettünk meg, egyre csökkent a kutya sétáltatási terület lehetősége a vad kutyák támadásai miatt, legyengült miatta az idegrendszere is, s én is féltem már a vadkutyáktól. Így történt, hogy amikor meglátta a másik lépcsőházban lakó hatalmas testű fekete schnauzert, vinnyogva szaladt vissza a bérház biztonságába. Volt, amikor egyszerre két ilyen hatalmas kutya támadta meg, s hiába kiabáltam a gazdáiknak, semmit sem tettek. Ezért lenne cél a vadkutyák tartásának megszigorítása és szaporításuk megakadályozása, hiszen egy házat, egy ingatlant, vagy területet ugyanúgy megvéd egy szelíd és barátságos természetű német juhász, vagy másféle kutya is. Mikor súlyos beteg lettem, a kutya aggódó tekintetét nehezen viseltem. Még érzékenyebbé vált miattam, hiszen a kutya hasonul a gazdájához. Sírt, könnyekben úszott a kutya szeme. Két szív találkozása volt minden pillantás.

Éppen tegnap hallottam egy macskás történetet. Nekünk a kutyák és a macskák a tyúkokkal, nyulakkal barátságban éltek, mind kedvencek voltak. Mici macskánk három kölyke: Inci, Finci és Kandúr Bandi a legnagyobb szeretetben élt Buksi kutyánkkal. Nem ismertem a macskák ellenségeskedését, ami köztük is fellelhető. Az egyik házban élt egy szelíd kismacska egyedül. Odavittek hozzá egy másikat, amelyik vadmacskaként a szelíd macskát állandóan bántalmazta. Tegnapelőtt a gazda betette kocsijába a vadmacskát és elvitte jó messzire, húsz kilométernyire a háztól és ott szabadon engedte. A macska visszatalált a gazdájához nem ismerve az utat előtte. Kiderül ebből, hogy a macskában is van hűség a gazdája iránt, a vadmacskában is, amiből következik az is, hogy a vadabb állatok is képesek ragaszkodásra.

Emberekre kivetítve az állatok világát, azt hiszem, mindenkinek ismerős ez a történet. Az alázatos, szelíd embert hangjáról is felismerhetjük, tudjuk a jóságos hangjáról már, hogy kivel van dolgunk. A vadabb ember típusokból a jóság hangja kiváltja az agressziót, úgy viselkednek, mint a vadállatok a dzsungelben. Azt hiszem, nem az emberek feladata a keménynek látszó vad típusok megszelídítése, megváltoztatása, nemesítése, sem barátokká nem válhatnak, mert két külön világot képviselnek.

A barát olyan, mint én, hasonlít, mert a hasonló hasonlót vonz és nem az ellentétjét. Az igaz barátság az emberek és állatok világában is a szívek szelídségéből, jóságából ered. Ezért tudja a szelíd állat mit szabad megtennie és mit nem, ugyanúgy, mint a szív-törvénnyel rendelkező emberek, akiknek nincsen szükségük törvények ismeretére és betartására.

2014. október 11.