Egy január végi jeges, szeles napon esti sétám közben egy piciny kiskutyára figyeltem fel, aki tisztes távolságból követte lépteim. Hátrafordultam, és ő farkcsóválással jelezte bátorságát felém.
Másnap ugyanúgy csatlakozott hozzám, de már ekkor irigykedve leste fegyelmezetlen kiskutyámat, ahogy gondtalanul, teli gyomorral ugrált mellettem, majd beszaladt a fenyőfák közé.
Ilyenkor a kis gazdátlan odatipegett mellém, és mint egy kitartó hódoló, hűségesen kísért a sötétben. Megfájdult a szívem a gazdit kereső ragaszkodása láttán. El is határoztam, ha lesz udvarom, magamhoz veszem, legalább kicsit tanítgatja az elkényeztetett jószágomat.
Aztán nem láttam egy darabig, már azt gondoltam, otthonra talált, mikor márciusban újra felbukkant az utca végén, de nem mert közelíteni. Bizalmatlanul nézett felém. Az üldöztetés félelme, kiszolgáltatottsága erősebb lett a barátkozásnál. Annyiszor kirúgdalták a bérházakból, annyiszor könyörgött egy kis melegségért, hogy belefáradt szegényke. Már nem jött hozzám. Rájött arra, hogy senkinek sem kell a hűsége, őrködése. Alattomosan szelíddé vált, és féltem magamhoz hívni, megdicsérni, mert hiába bíztatnám kedves szóval, ha nem tudok rajta segíteni.
Valahogy így vannak ezzel az emberek is. Aki elveszíti biztos bázisát, nincs családja, egy ideig reménykedve fogadja a barátkozásokat, de a sértések, durvaságok egyre inkább elszigetelik magányába. A barátokkal együtt fogy az önbecsülése, bizalma is.
Az emberek megérzik az érzelmileg gyengült kiszolgáltatottságát, s még jobban megalázzák. Végül olyanná válik, mint a gazdátlan eb: senkinek sincs szüksége rá – azt hiszi, és el is kerüli nagy ívben az embereket.
Pazarlás ennyi értéket hagyni elpusztulni. Az otthontalanok segítséget kérnek. Ha nem tudják szeretni, üldözik, megvetik őket abban a tévtudatban, hogy magasabbrendűbbek, mert körülményeik szerencsésebben alakultak. Ne rúgdalják a szenvedőket. Ha annyi bátorság nem szorult valakikbe, hogy küldjenek egy bíztató mosolyt a kitaszítottak felé, akkor ahhoz se legyen bátorságuk, hogy bántalmazzák őket. A közömbösség is nagy bűn, a durvaság néma cinkosa.
Az áldozatok értékesebbek, mert arcukon már tükröződik a lelkiismeret fényjele. Belőlük már kiégett a pokol megteremtésének lehetősége. Óvjuk, becsüljük embertársainkat, mint önmagunkat!
Megjelent: Új Misszió 1995. február
Írtam Miskolc-Kilián telep Benedek u. 17. alatt.
