A bordó ékszerdoboz

H.Kohut Katalin: A bordó ékszerdoboz

Ákos feltűnően világított tar fejével. A nők összesúgtak a háta mögött, nagy potenciájának tulajdonították a kopaszságot. Még egy hír terjedt róla, a kimeríthetetlen bordó ékszerdoboza. Minden egyéjszakás kalandja tárgyát megajándékozott egy-egy fülbevalóval, gyűrűvel, nyaklánccal. A lányok tolongtak érte, mindegyik fel akarta hívni előtte magára a figyelmet.

Katalin nem járt szórakozó helyre, nem ismerte a világi dolgokat. Nem volt vallásos, csak maga volt a két lábon járó emberiességi törvény. Így született, ezért nem volt könnyű a barátkozása, mert kevesen feleltek meg az elvárásainak, pedig szinte mindig megelőlegezte a bizalmat mindenkinek. Általában egy jellemtelenség már megállította, ilyenkor bezárult a szíve, csalódott.

Katalin huszonhét éves volt már, de külseje alapján tizennyolcnak gondolták. Vénuszi alkata messziről felhívta magára a figyelmet, az emberek rácsodálkoztak személyiségjegyére, nemes arcára. Homlokán a magas szellemiség tükröződött. Naponta a Gyöngyvirág presszó előtt járt munkába, de egy szemvillanásra sem méltatta az ott ácsorgó nőket és férfiakat. Az asszonyok néha szándékosan nekimentek, hogy bosszúságot okozzanak, ilyenkor Katalin kért elnézést csengő hangján, ami még nagyobb irigységet váltott ki azokból, akik hallották gyönyörű hangját. Hogy is lehet, hogy valaki kívülről és belülről egyaránt szép! Ezt mások nem bírják feldolgozni, nem tudják magukat túltenni rajta, ezt a természet csodáját meg kell semmisíteni. Mindent elkövettek tehát, hogy ártsanak ármánykodással, híreszteléssel, meg százféle praktikával.

Ákos nagyon szép férfi volt, vastagon ívelt szemöldökkel, kék égi tekintettel, érzékien duzzadó szájjal, nyerges orral, előkelő profillal, izmosan dagadó mellel, apollóni formás lábakkal, szóval minden adott volt ahhoz, hogy naponta más lányt hódítson meg magának. Katalin is hallott Ákosról, de mindaddig nem mondott véleményt szokása szerint, míg meg nem ismerte a tényeket, a kiváltó okát annak, ha valóban szoknyapecér lett a férfi. Hallott az ékszerdobozról, azt is tudta, hogy a férfi ajándékozásakor különbséget tesz a nők között vérmérsékletük és tulajdonságaik szerint, a legszebb ajándékokat mindig azok kapják, akiket első ránézésre nagybetűs embernek gondolt. Katalin véleménye szerint Ákos keresi az igazit, csak nem tud uralkodni erős érzékiségén, amiről nem tehet, hogy minden része vénuszi töltéssel rendelkezik, akár, mint neki, de ő eddig nem érezte a késztetést arra, hogy bárkivel testi kapcsolatba kerüljön. Katalinnak elég egyetlen jellemtelenség ahhoz, hogy az ambivalens kapcsolatot lezárja, mert egyetlen szó, rossz tekintet, vagy hangnem emléke megmarad szívében, ez később olyan erővel nagyítódik ki, ami elválasztaná őket előbb-utóbb, úgy, hogy kihűlne a szerelem benne egy pillanat alatt. Kétszer járt úgy életében, hogy egy hétig szerelmes volt, mindaddig, míg a két férfi levelet írt neki, s meglátta, hogy nem tudnak helyesen írni. Mikor felfedezte a hibát, egy ismeretlen borzongás futott át a szívén, a fejét, mintha hatalmas elektromosság vette volna körül, furcsa felismerése volt ez annak, hogy analfabéták az udvarlók. Hiába is próbálta tartósítani a kapcsolatokat, a szerelem már kialudt nála.

Katalin nagyon kíváncsi volt Ákosra, ahhoz, hogy levonja tetteiből a konzekvenciát, látnia kellett, hogy pontos képet rajzoljon személyiségéről. Mindent meg lehet magyarázni észérvekkel, minden tettnek van kiindulása, kezdete.

Egyik napon ott ácsorogtak a lányok a presszó előtt és Ákost ünnepelték, arra várva, hogy valamelyiküket kiválassza magának aznap éjszakára, előre tervezgetve, vajon kinek mit fog adni a férfi búcsúzóul.

Katalin közeledett, egy pillanatra megállt az emberkör előtt, szemügyre vette Ákost, aki felemelte a fejét és szembenézett a lánnyal. A férfi a tisztaság láttán zavarba jött, szemei könnyben úsztak, mint egy részeg, úgy támolygott Katalin felé, hogy közelről láthassa felfedezett ideálját. Ekkor kezét nyújtva bemutatkozott, a lány hangjától a lelke örömódát zengett, nem bírta elviselni a tökéletesség égi-földi megnyilvánulásának látványát. Katalin ugyanezt érezte, amikor belenézett a törvénykék szemekbe, ájulás környékezte, szédülten fogadta el a férfi kezeit, majd megindultak közösen az utcán kézen fogva, mintha mindig ismerték volna egymást. A tömeg ösztönösen szétvált, érezték, hogy olyan történésnek lettek szemtanúi, ami nagyon ritkán következik be a világban.

Ákosnak eszébe jutott első, igazi szerelme, aki elhagyta egy másik férfi miatt, akit körberajongott és mindent a lábai elé tett. Mikor szakított vele a lány, olyan érzése volt, mintha hangyák bizseregnének a fején, amit nem értett, abban a pillanatban megőszült, s nem sokkal később kihullottak a hajszálai.

Katalin gondolatai voltak a helyesek Ákossal kapcsolatban, akiről kiderült, hogy valójában mindig az igazit kereste, ezért adta az ajándékait búcsúzáskor, hogy lovagi lelke kielégüljön. Valójában nagyon tisztelte a hölgyeket, felnézett mindegyikre, ezért nem akart senkit sem megsérteni.

Másodszor történt olyan, hogy Ákos udvarolni kezdett, annyira tisztelte Katalint, hogy alig merte érinteni a kezeit is. Elment az ékszerboltba, vásárolt egy kék gyémántköves gyűrűt a lánynak, ékszerdoboza tartalmát pedig, mint potenciájának addigi szimbólumát, elárverezte az ismerősei között, az árát pedig odaadta egy koldusnak. Nem tudott többé hozzányúlni sem a férfiasságának az árához, ahogyan addig tett naponta, megszabva a légyottak értékét is.

Katalin és Ákos öröme afelett, hogy megismerték egymást, soha nem múlik el, mert egy lélekként léptek az örökkévalóságba, melynek pecsétje a jellem tökéletessége, az a biztonságot adó érzés, hogy soha nem okozhatnak egymásnak csalódást, egyetlen ambivalens vonással nem rendelkeznek, így szerelmük állandóan, minden pillanattal erősebben beteljesül.

2017. május 3.

Ikebana

H.Kohut Katalin: Ikebana

Július volt, hétszeres erővel tűzött a Nap a növényekre, állatokra, a vizek, nagy hegyek visszhangozták énekét. Én komótosan elindultam egy kis hegyi ösvényen, bár ömlött rólam a víz. Egyszer csak ott találtam magam egy kis erdei házikónál. Kíváncsian bekopogtam, egy idős űr nyitott ajtót. Beinvitált a forróság elöl menedéket adva, megkínált hűs forrásvízből készült limonádéval.

A házikó berendezése barokk kori lehetett. Csodálatos faragott, bársony huzatú bútorok között letisztult stílusú festmények, óriás arcképek voltak láthatóak. Az egyiken egy fiatal leány állt komoran, mintha valami rosszra készülne. Festménye alatt egy barna bőrkészítésű ikebanában egy préselt margaréta hervadozott. Házigazdámra néztem kérdően, s ő mesélni kezdett.

- Ő Elvira – mutatott jobb mutatóujjával a képre -, az unokám. Hajasbabának szólította mindenki, olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Egész nap énekelt csodálatos hangocskájával, állandóan mókázott, jókedvre derített mindenkit. Mikor eljött meglátogatni engem ide, megérkezés után mindig pukedlizett egyet, majd eldalolta a nekem írott köszöntőjét. Különösen nyáron szerette a hegyet, minden fának, bokornak, virágnak szerzett külön dalocskát, ezeket előadva élt boldogan a természet között. Különösen a Nap-himnusza volt megható. Nyáron a gesztenyeszín haját mindig a Nap elé ülve szárította, hogy kiszívja még világosabbra szép fürtjeinek színét. Fenyőzöld szemeivel szívesen fotózkodott a fenyvesek előtt, olyan volt, mintha hozzájuk tartozott volna, belőlük született volna.

- De hát mi történt vele? - faggattam óvatosan az öreget, akinek szemei homályossá váltak az emlékek súlya alatt.
- Meghalt tavaly júliusban, pontosan ezen a napon, hetedikén. Ott találtam rá az óriás margaréták között a hegyi tisztáson, egyik kedvenc helyén. Olyan volt, mintha csak aludna, el sem hittem, hogy már nem él. Megszakadt a szíve. Kezeiben találtam egy táviratot, melyet Londonból küldtek neki címezve, hogy a vőlegénye erőszakos támadás áldozata lett. Ez a festmény akkor készült, amikor a fiút meghívták egyik tudományos felfedezésének bemutatójára Angliába, s Elvira nem akart tőle elválni egy napra sem.
- Volt vőlegénye?
- Igen, Zentai Zoltán volt a neve. Informatikusként dolgozott egy budapesti vállalatnál. Az egyik kiállításon ismerkedtek meg, ahol mindenféle technikai újításokat mutattak be. Elvirát, bár vonzotta őt a régi élet, nagyon érdekelte a számítógép. Maga is szívesen dolgozott rajta budai lakásában édesanyjának, a lányomnak. Verseket, dalokat írt, ezeket megosztotta ismerőseivel. Zoltán egy pillanat alatt szerelmes lett az unokámba, nem tudott nélküle élni. Vitte külföldi útra, kirándulni, színházba, vacsorákra, szóval mindent elkövetett, hogy az én tiszta szívű dalnokom viszonozza érzelmeit.
- Nem volt kölcsönös a szerelem?
- Kezdetben nem, mert Elvirát csak a természet érdekelte, meg az, hogy kielégítse önmagát tiszta hangjával. Úgyis mondhatni, elvolt magában, gyönyörködött a tükörben naponta saját szépségében, énekelve köszöntötte önmagát. Nem nevezném ezt nárcizmusnak, inkább az történt csak, hogy szerette a Szépséget mindenben, másokat is észrevett, de csak a szépek arca fogta meg egyedül. Zoltán férfi volt, Elvira pedig a fiúkat kicsi korában sem vette észre valamiért, csak a karakteres arcú lányokat.
- Érdekes...
- Igen, az is, hogy a szíve ideálja nem volt kézzel fogható, a tiszta és lágy hang, a tökéletes jellem jelentette számára azt a férfit, akit el tudott volna fogadni.
- Zoltán ennek nem tudott megfelelni?
- Megtudott, de először be kellett írnia magát Elvira szívébe, mert az unokámat csak így lehetett elérni. Miután Elvira viszonozta az érzelmeit, hatalmas szerelem kezdődött el, nem tudtak egy pillanatra sem egymás nélkül élni. Elvira szerelmes dalokat írt, körbe udvarolta naponta Zoltánt, kedveskedett neki mindenben, csacsogott gyönyörű hangján mindenfélét, mely Zoltánt csodálattal töltötte el. Így éltek két esztendeig, Elvira 18 éves koráig, ami éppen július 7-én lett volna, a halála napján.
- Borzalmas, hogy is tudta ezt feldolgozni?
- Nem tudtam, mai napig kijárok a tisztásra, ahol megtaláltam és megsimogatom a margarétákat, melyek érintették szép testét, csokorba szedem őket, s elviszem a temetőre Pestre. Egy szálat tartott a kezében, amikor rátaláltam, ezt kiszárítottam és eltettem emlékbe az arcképe alá. Ő érintette, az utolsó virág, amit befogatott magába, igaz, hogy a másvilághoz vezető úton.
- Mi történt Zoltánnal?
- Londonba utazott egy konferenciára, gyalogosan közlekedett, mert közel volt minden. Estefelé tartott haza, amikor egy csapat huligán megtámadta, követelve tőle pénzt. Zoltán átnyújtotta a tárcáját, de ezt kevesellték, még követeltek tőle többet, az óráját, ékszereit. Ahogyan a gyűrűsujjához ért az egyik fertelme a csőcseléknek, melyen Elvirához kötődő jegygyűrűje volt, Zoltán keze ökölbe szorult, megütötte egyik támadóját, aki orra előtt hadonászott egy késsel. Ezt követően az ütések záporoztak egymás ellen, míg Zoltán szívébe kapott szúrástól holtan zuhant össze. Zsebében találták meg Elvira itteni címét, így értesítették.
- Felfoghatatlan, hogy egy utcanép befejezte egy értékes emberpár életét egy pillanat alatt...
- Pontosan, Elvira sem tudta feldolgozni, amikor megkapta az értesítést, elment kedvenc helyére a tisztásra, szomorú dalokat kezdett énekelni a fáknak, bokroknak, virágoknak, majd mikor Zoltán halálát felfogta, hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, szíve egy pillanat alatt megszakadt.
- Hol vannak a gyerekek?
- Egymás mellett feküsznek a temetőben, Zoltán feje fölött egy számítógép és egy iker szimbólum mutatja tehetségét és születési hónapját. Elvira oldalán egy égi asszony sűrű, gesztenyeszín sörénnyel, oroszlán csillagképpel, virágokkal és fenyőfával szobor lett elhelyezve. A két sírgyűrű örökké mutatja a tiszta szerelem beteljesülését, mely nagyon ritkán történik meg a világban.
- Elvira mindössze tizennyolc éves volt, mivel akart foglalkozni később?
- A Zeneművészetibe jelentkezett, mert három hangszeren tudott játszani. Furulyázott, gitározott és zongorázott. Mellette ismerte az összes slágert, áriát, operettet és népdalt.
- Felfoghatatlan veszteség érte a világot a két fiatallal.
- Nem is lehet megérteni, hogy a tökéletes szerelem egy ilyen utcai áldozattá váljon, véget vessen a harmóniának és szépségnek.
- Lassan indulok, barátom, köszönöm, hogy elmesélte az unokája életét. Máskor is szívesen eljönnék, ha megengedi, közösen sétálhatnánk a hegyen, meg elmennél Önnel megtekinteni a fiatalok emlékművét.
- Nagyon szívesen fogadom, kérem, tartson velem holnap Budapestre, találkozunk lenn a fogadó előtt reggel nyolc órakor.
- Köszönöm, ott leszek. Erősítse a szívét azzal, bár ez nem vigasz, hogy két ilyen csodálatos teremtést ismerhetett, hallhatta az unoka hangját, tündökölhetett angyali kisugárzásában. Viszontlátásra!

Elindultam hazafelé a hegyi ösvényen, s egyre csak az ikebana képe jelent meg szemeim előtt. Az utolsó virág, melyet érintett az igazi szerelem, kinek szíve nem tudta felfogni és elviselni a valódi veszteséget.

2017. május 10.

Az érzelmi tökély

H.Kohut Katalin: Érzelmi tökély

Az ember alapvetően individualista, vagyis olyan lény, aki szellemi és érzelmi értéket képvisel egy-egy társadalomban. Önmaga képes kialakítani bármilyen művészeti ágat, vagy másféle tudományos elméletet, vagyis alkalmas arra, hogy tanítson, erkölcsi példát mutasson, felfedezéseket tegyen. Az individualista embert sokan gondolják öntetszelgőnek, aki jól elvan magában, vagyis nincsen szüksége társra, holott egészen mást mutat életük azon nagyságoknak, akik eddig is sokat tettek országukért, a világért.

Nézzünk egy énekes művészt, aki tiszta szívből űzi hivatását, vagyis megállapíthatjuk róla, hogy a szívében benne vannak az emberiességi törvények, nem véletlen az, hogy bárkiről meg lehet állapítani, milyen tudatossági szinten él, amikor meghalljuk kedvenc énekeit. Kodály Zoltán mottója az, hogy mondd meg mit dalolsz, megmondom ki vagy, ez minden időben és mindenkire vonatkozik. A tömegek igényeit hagyjuk azokra, akik az értéktelenségbe hajlamosok belefúlni, ezek elméletben elvesznek, nem képviselnek semmilyen művészi és másféle szellemiséget, nem akarják jobbá tenni a közösségüket, a világot, sőt minden jó törekvés ellenére jöttek létre. A tiszta szívű énekes látszólag önimádó, mert tetszik magának a hangja, esetleg a szép külseje is, vagyis gyönyörködik a saját és mások hangjában, a Szépségben, a Szeretetben. Keveseknek adódott meg, hogy ezen tehetségek hátterét megismerjék, s megtudják, hogy akik szívből énekelnek, valójában nagybetűs emberek, olyan dalokat közvetítenek, melyek mindig a világot viszik előre, érzelmeket borzongatnak, a tisztaságról szólnak. Ugyanez vonatkozik a zeneszerzőkre, valóságot tükröző realista, tiszta színeket, vonalakat használó festőkre, költőkre, írókra is. Valamennyien részt vettek és vesznek a világ jobbá tételében, abban, hogy az emberek jól érezzék magukat és boldogok legyenek.

Valójában a művészek ritkán boldogok, ezért individualisták gyakran, bár nagy tettekre képesek, mégis hiányzik nekik az a ritka barátság, vagy szerelem, amit tiszta szívük képvisel, mint ideált és akit elfogadnának társul. Nem az ő hibájuk, le kell szögezni, mert minden időben és korban leértékelően tekintettek az igazi tehetségekre, nagyon sok ellenséggel voltak körül véve, lehetetlenné tették gyakran hivatásuk űzését, s azt is időnként a legnagyobb nyomorba taszítva végezték, pedig az alkotó munka naponta több kemény órás munkát igényel, melyhez szükséges volna az emberhez való életmód kialakítása az adott ország, vagy földrész részéről. Hatalmas művészek vesztek el, keresték a halált, hogy megszabaduljanak lehetetlenné és tehetetlenné tett helyzetükből, pedig a szívember igazi szerelme csak tökéletes lehet, amilyet elképzel a hatalmas művész, mint a világ békességét, vagy a múzsáját.

Mindig csak képzelték maguknak a barátokat is, s ha néha rácsodálkoztak egy-egy tehetségre, örömmel üdvözölték, egy-két ilyen esetről tud a történelem, amikor ezek a ritka tehetségű emberek egymásra találtak. A baráti szeretet olyan erővel bír, mint a szerelem, mindkettő örök frigyként köttetik olyanok között, akik soha nem okoznak egymásnak csalódást, mert egyszerűen nincsen mivel, nem rendelkeznek rossz tulajdonságokkal, bár az írók a karaktereikben sokszor megrajzolták a gonoszok vonásait elrettentésül, hogy ilyenek is vannak.

Menjünk vissza a tiszta szívű énekesnőhöz, aki hatalmas érzelmi töltésekkel rendelkezik, érzéki minden testrésze, mint aki beleborzong minden szépbe, tiszta dallamba, hangba, mennyire volt és van ilyen lány kitéve a világ tökéletlenségének. Már a külseje és a hangja irritálja a primitíveket, mert túl sok annak a világnak, amelyik általában tönkre teszi ezeket a mennyei lényeket, hogy valaki kívülről és belülről is egyaránt szép legyen. A zenei tehetség öltözete is más, harmóniát képvisel mindenben, legyen az a frizurája, a kozmetikája, az illata, valamint a testszaga. A Szépség mindenben tökéletes, s ezt lehozni a Földre és megnyilvánulni nyilvánosan, felér egy merénylettel a közönségesek előtt. Nem bújhat el mégsem, nem élheti az életet le úgy, hogy kalitkába, vagy börtönbe legyen zárva, mert akkor megnémul örökre és elpusztul a lelke. Az érzelmi tökély keresi a párját dallamos hanggal, külsővel és kisugárzással, rejtélyesnek látszó igazi asszonyi finom lejtésű járásával, felhívva magára a peptidek figyelmét. Ebben az esetben az igazi művész szíve és asszonyisága, mint érzelmi központja a receptor, a befogadó, amelyik üzeneteket küld a nagybetűs művészeknek, hogy keresi a párját a Földön, akivel egy álomházasságban egyesülhet. A férfi ideál ismeretlen még a hölgy előtt, annyit érez, ha időnként az individualista el is gondolkozik azon, hogy miért él egyedül, hogy szerelem egy hatalmas érzelem, ami a szívében van, de nincsen arca, mert az arc számára a személyiséget, a törvényt jelenti, nincsen hangja, mert a hang számára a lágy, szívet borzongató melódiát jelenti, nincsen alakja, mert a férfi formája számára idegen, de annyi feldereng időnként nála, hogy tökéletes idomokkal kell rendelkeznie, de ha mégsem, akkor jó humorérzékű, jóságos szívű embernek kell lennie. Ha az ideális férfit megigézi a szívhölgy szépsége, kisugárzása, elindítja az érzelmi töltését feléje, melyet kezdetben szimpátiának gondolnak, mely az udvarlása végén peptidként éri a női receptort, s ekkor létrejön az érzelmi tökély, vagyis a szerelmük egymásra talál, beteljesül, mely szerelmet soha elválasztani másnak nem lehet, örök időkre szól. A testelme, vagyis a vicerális agy szellemi képességei is kiteljesednek, hiszen a szellemi, érzelmi, fizikai hármas egység tökéletessége jelenti a nagybetűs ember létezését a Földön.

2017. május 4.

A férfi ideál

H.Kohut Katalin: A férfi ideál

Ujjaidat egyenként elringatnám,

bársony hangodat magamhoz ölelném,

szívemet, lelkemet neked adnám,

gondolatomat elmédbe helyezném.

Dús szemöldököd cédrus szelídsége,

érintéseddel a mennybe varázsolsz,

negédes szemeid vajh boldogok-e,

sokérzékűnek engem már nem vádolsz,

mert ringatlak drága, mint méhkirálynő, 

megfogant bennem a boldog szelídség,

látom, ahogy az ember ideál nő,

csacsogással csak neked kedveskednék.

Két ínünő lábad halkan lépeget,

suttogón éleszt mindig új szerelmet,

s mint izmos kebled bűvöli lényemet,

elnyerjük majd a jóságos kegyelmet.

S ahogyan árad őserőnk lelkünkben,

Te férfiszív örökké értem epedj,

nincsen olyan szó a mesés nyelvünkben,

mely leírná, mit érzek, gyer’, közeledj!

2017. május 2.

Megbocsátás

H.Kohut Katalin: Megbocsátás

Hitszegés a hazugság, már jól tudom,

egyetlen lódítás, s szívem megreped,

akkor már benne a helyed nem leled,

a magyarázkodást felettébb unom.

Még megbocsátok, a szemem behunyom,

kincsektől dagad ilyenkor a zsebed,

s jól tudom, mit akarsz, hol jár az eszed,

saját vágy-köreimet körbefutom.

Kívánságom temérdek, jól ismered,

azt is, hogy örökké fogom a kezed,

Te lehetsz egyedül a legfontosabb.

Kegyes ígéret, sok terv, a jövendő,

világosságban, jósággal kötendő,

szívem szeret, s nincsen nála pontosabb.

2017. április 18.

Ártatlan vigasság

H.Kohut Katalin: Ártatlan vigasság

Mint szűzlány, fehér masnival kontyolva

menyasszony lettem, kezem csókot lehelt,

sármos férjem itta ajkam szomjazva,

esthajnal misén én voltam a kegyelt.

Szeretőm volt, s íme egy testté lettünk,

szent az aranykör gyűrűsujjainkon,

mindörökké összeforrt hószín lelkünk,

derűs habfelhők futnak álmainkon.

Frigyet kötöttünk mi a nagyvilággal,

tiszta logikával a tiszta tenyér,

hívjuk a Békét megannyi imával,

míg létezünk, szívünk patyolat fehér.

Öröm-ódánk száll, jegyünk az igazság,

szálljon a dal, az ártatlan vigasság.

2017. május 7.