Írta: Kohut Katalin
A múlt fájdalma mindig elkísér,
bár hajnal közel'g, jövőt kacsintva,
a seb gyógyulást többé nem ígér,
a nyomor jár bánattal tarkítva.
Szürke köd lebeg a fejem felett,
az ösvény éles tüskékkel vár rám,
járható útból labirintus lett,
szédelgek benne egyedül, árván.
Nem süt rám a Nap, kifosztott vagyok,
elveszítettek, magamra maradtam,
régen haldoklom, búcsúszót hagyok,
nekem a szél is fájón hegedül.
Szenvedő ember is holtig tanul,
szív-szerelmem soha meg nem fakul.
2014. november 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése