„Petőfi még egy nemes, tisztító erőt látott a feltámadott tengerben. De mivé lett a ma embere? Amikor a tömeg már csak a saját érdekei szerint, féktelenül tombol, toroz és vigad, az igazán érző szív elnémul a fájdalomtól. Cseppek vagyunk a modern világ viharában... Vajon fennmaradunk-e a jövőnek épen? Fogadják szeretettel a 42. szonettemet.”
Írta: Kohut Katalin
Feltámadt a nép féktelenségével,
csak toroznak, vigadnak szüntelenül,
ilyen tengert nem várt szív-erejével
a cseppnyi széthullt ember erőtlenül.
Rengenek és üvöltenek, s mind sakál,
élősködő feketeség, ellenség,
s a szív-óceán néma, s hangtalan áll,
arat a szív-infarktus, a betegség.
Cseppek vagyunk az óceán kékjében,
pedig egységben lenne az akarat,
de a szép szó a sötétbe veszett el,
mert csúfot űztek belőle már régen.
Szemünk könnyezik, elhal a szó, a tett,
Fennmaradunk-e a viharok felett?
2014. július 4.
