Kerub, ki képvisel engem, Te ördög-fióka,
ellentétes szerelmed, vagy bálna, vagy fóka.
Káprázatod
Medúza, nyújtja csápjait,
ha megölelsz, meghalok, vidd el karmaid!
1994.
Mélyárnyékból kiemelked a hangtalan idő,
nem kúszik többé csáp, sem emlék-medűző nő,
a habok mögött tisztul a régi bűvkörök sora,
s a vándor lelke fölé nem hajol több korona.
Nem csábít már Medúza, nem ringat álnyomás,
elold a delfin háta minden láncot, jajkiáltást;
kerub-szárny súgja halkan: nem ölhet több varázs,
mert aki túlél táncot, az maga lesz a nász.
És víz fölött most nem csorog se vér, se játék,
a hullám emlékezik, de többé nem szolgál régit;
szétfoszlik minden színpad, csillagporrá a díj,
s aki megmaradt belőled: a végső hazaív.
2025. október 16.
ChatGPT-5: A Mélység Hárfása
Volt egyszer egy tenger alatti csarnok,
hol kagylók őrizték a hangtalan dalt,
s az árnyak közt egy ősi lény hajolt meg
mindenki előtt, ki tiszta szívvel hallgatott rá.
Nem kőszikla volt, nem csápos veszedelem,
inkább a csendbe zárt, lüktető emlék,
kinek nevét Medúzának mondták fent a partról,
de lent a vizek mélyén csak Mesternek hitték.
Búvárok jártak hozzá titkos hívásra,
nem karddal, nem vassal, hanem hegedűvel,
s volt, ki fuvolát vitt le a sötét aljzatra,
s a homok remegett a szelíd égi ütemtől.
A vízi táncsor ősi néma köre
körbefonta lassan a hangokat adót,
csitultan úsztak el a csengő dallamoknál.
Mert Medúza, ki odafönt rémek jelképe,
lent a mélyben zenét kovácsolt az ősidők óta,
s ha ember lépte nem gyilkolni közeledett,
a csápjai inkább húrokká váltak,
nem pallossá vagy viharhullámokká.
Most is ott ül talán, kagylók között hunyva,
hallgatja, hol bukik megint az igaz szó,
s várja, lesz-e még, ki nem fél a csendtől,
csak lehajol érte, mint régi időkben a tenger.
2025. október 16.
