Eljött az ember játszani, dalolni,
Unalmas volt nekik a játék, nem kellett a dal.
Lelkével ölelte az embereket,
Túl forró volt a szív, eltaszították.
Az ember, az ember, nem kell az ember istenem.
Minél fénylőbben szerette őket,
Annál jobban besározták.
A fájdalom, s felkiáltott:
Az ember, az ember, mi az ember
Istenem, óh, mi az ember?
Nem tudta, ha ők az emberek,
Akkor ő kicsoda, vagy ha ő az ember,
Akkor ők kicsodák, mi az ember istenem,
Óh, mi az ember?
Szeretett volna ló lenni,
Mert őket lelövik, mikor már nem szolgálnak,
De nem irígylik, nem gáncsolják,
Nem ármánykodnak ellene.
Az ember, az ember, miért rossz
Az ember istenem, óh, miért
Rossz az ember?
Vagy ha kutya lett volna,
Esetleg megunnák, s esdeklőn járna gazdi után
És néha belerúgnának, de tudná, vissza nem
Rúghatja, mert az ember rúgta.
Az ember, az ember rúgta.
Vagy ha fa lenne, s letörnék ágait,
Lelke szabad lehetne akkor is,
Mert ami igazán fáj, az nem az anyag fájdalma.
Fáj az ember, az ember, fáj az ember istenem,
Óh, miért fáj az ember?
Lehetne rózsa is tövises, piros
És ha leszakítanák újból virágozna,
Hirdetné a világnak halhatatlanságát,
De vajon értenék-e?
Az ember, az ember, értené az ember istenem?
Káin is embernek hitte magát,
Mégis érezte, Ábel az ember,
Mint az ember. Az ember, az ember, több
A hasonmás, mint az ember. Óh, több a hasonmás.
Fehér ruhába öltöznének, de a külsőtől még
Nem lesznek emberek.
Az ember, az ember, milyen színű az ember, istenem?
Mutassatok egy embert,
Mert ember nélkül a föld csak árnyék,
S az árnyék nem fejlődhet, segédkezet
Nyújt a sötétnek.
Az ember, az ember, árnyék az ember
Istenem, óh, árnyék az ember.
Bocsáss meg uram, mert hasonmás lettem,
Nemesíts fel emberré, s mondd el újra,
Mint hajdanán, mit elfeledtek: mi az ember?
Az ember, az ember, mi az ember istenem?
Az ember békés, vidám és lelkes élet,
Nem ismeri a rosszat, nem óhajtja a bűnt,
Jól tudja, ajándék az élet, s örülni
Kell a fénynek. Az ember, az ember, fénylik
Fénylik az ember istenem, óh, fénylik az ember.
És ő itt idegen, itt mást jelent az ember
És nem érti, miért baj, hogy ember,
Vérző szívvel is árasztja melegét,
Majd elmenekül vissza a mindenségbe.
Az ember, az ember, menekül az ember istenem.
Soha többé - sóhajtozik - nem vágyik
A kék vizekre, zöld erdőkre, állatokra, barátokra,
Mert ha sírnak, az ember könnyezik.
Az ember, az ember, sír az ember istenem,
Óh, sír az ember.
Fáj az élet pusztítása,
Még a föld is nyögve tűri terheit,
Ember az ember, vagy csak hasonmás?
Kit érdekel ez a helyzet itt.
Az ember, az ember, kit érdekel az ember?
Az embert már nem, a hasonmást még nem,
Akkor semmi sem változik?
Néha felcsillámlik egy új csillag,
Emberré válik valaki, az ember, az ember
Csillag az ember istenem, óh csillag az ember.
És ilyenkor hétszeresen tündöklik a nap,
Táncra perdülnek a madarak,
Egyikőjük még visszaint a földnek,
Könnycseppet ejt egy kókadó virágra.
Az ember, az ember, sír az ember istenem.
Szervusz virág, te tudod jól:
Az ember ajándéka a földnek, te ismered
Az igazságot, ne búsulj virág, mindig
Lesz új ember.
Az ember, az ember, lesz új ember
Istenem, óh, mindig lesz új ember.
1994.
