A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyerekek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyerekek. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. május 2., szombat

Kohut Katalin: De jó így...


Kohut Katalin: De jó így...

Pulyának pulya - mondta anjukom,
mikor fogadtam gyermekeimet.
Rám hárult egyedül a
én lettem a gondoskodó,
s egyben a családfenntartó.
Mikor az apró kezecskéket
megérintettem vigyázva,
nehogy megszorítsam véletlenül,
már jól tudtam,
tőlem függ a lányaim sorsa,
kötelességem méltó az anyasághoz:
embert kell vigyáznom,
meghagyva saját személyiségében.
Játékosan tanulták meg
a becsületet, a példázatokat,
életmesékből, dalokból
ismerték meg a nagybetűs életet,
nyelvi, zenei játékokból
az élet próbáinak elviselését.
A szeretetük erőssé,
határozottá tett engem,
megingathatatlanná.
Az angyal! - szólítottak a hátam mögött,
s nem tudták, két csöpp emberke
felelőssége lenyomatát
viseltem, mint egyetlen
értük dolgozó ember,
kinek soha nem volt más
segítsége, csak számtalan akadály.
Kiolvastam sok segítő könyvet,
felkészültem gyermek fejjel
a gyermekek fogadására,
akár a házasságra.
A többi bennem volt,
tanítói hajlamomat kamatoztattam,
azt hiszem, jó útravalót hagytam.
Örök az anyaság, ők kislányaim
maradnak még nagymama korukban is.
Soha nem múló aggódás és törődés
kezdődött a születésükkel.
Egyik közös énekük így szólt:
,,- Én három éves vagyok. - Én másfél éves.
- A z én nevem Betti. - Az enyém Gitti.
- Az idősebb én vagyok. - A dundibb én,
de nem veszekszünk szent a béke köztünk már idén.
Mi egy ágyban alszunk, úgy pihenünk.
- Én az ujjam szopom. - Én cumizok,
az uzsonnán testvérin megosztozunk,
mi ketten összetartozunk.
-Kéz a kézben járva
egy boldog nyárra várva, jó, jó, jó,
tarka réten ketten
szállunk önfeledten, jó, jó, jó.
- Megvédem bárki ellen is, akárki bántja,
mert nincs a földön
nála jobb kis hugikácska,
de jó így ketten színes álmot szőni
és az égig nagyra nőni,
jó, jó, jó, de jó így jó, jó, jó!"

2014. november 17. 



 

2026. február 25., szerda

Winthrop Mackworth Praed: Iskola és iskolatársak (fordítás)



68. Winthrop Mackworth Praed: Scholl and Schoolfellows

Twelve years ago I made a mock
    Of filthy trades and traffics,
I wonder’d what they meant by stock;
    I wrote delightful sapphics:
I knew the streets of Rome and Troy,
    I supp’d with Fates and Furies, -
Twelve years ago I was a boy,
    A happy boy, at Drury’s,

Twelve years ago! – how many a thought
    Of faded pains and pleasures
Those whisper’d syllables have brought
    From memory’s hoarded treasures!
The fields, the farms, the bats, the books,
    The glories and disgraces,
The voices of dear friends, the look
    Of old familiar faces!

Kind Mater smiles again tom e,
    As bright as when we parted;
I seem again the frank, the free,
    Stout-limb’d, and simple hearted!
Pursuing every idle dream,
   And shunning every warning;
With no hard work but bovney stream,
    No chill except Long Morning:

Now stopping Harry Vernon’s ball
    That rattled like a rocket;
Now hearing Wentworth’s Fourteen all!’
    And striking for the pocket;
Now feasting on a cheese and flitch, -
    Now drinking from the pewter;
Now leaping over Chalvey ditch,
    Now laughing at my tutor.

Where are my friends? I am alone;
    No playmate shares my beaker;
Some lie beneath the churchyard stone,
    And some – before the Speaker;
And some compose a tragedy,
    And some compose a rondo;
 And some draw sword for Liberty,
    And some draw pleas for John Doe.

Tom Mill was used to blacken eyes
    Without the fear of sessions;
Charles Medler Iothed false wuantities,
    As much as false professions;
Now Mill keeps order in the land,
    A magistrate pedantic;
And Medlar’s feet repose unscann’d
    Beneath the wide Atlantic.

Wild Nick, whose oaths made such a din,
    Does Dr Martext’s duty;
And Mullion, with that monstrous chin,
    Is married to a Beauty;
And Darrell studies, week by week,
    His mant, and not his Manton;
And Ball, who was but poor at Greek,
    Is very rich at Canton.

And I am eight-and-twenty now; -
    The world’s cold chains have bound me;
And darker shades are on my brow,
    And sadder scenes around me;
In Parliament I fill my seat,
    With many other noodles;
And lay my head in Jermyn Street,
    And síp my hock at Boodle’s.

But often, when the cares of life
    Have set my temples aching,
When visions haunt me of a wife,
    When duns await my waking.
When Lady Jane is in a pet,
    Or Hoby in a hurry,
When Captain Hazard wins a bet,
    Or Beaulieu spils a curry, -

For hours and hours I think and talk
    Of each remember’d hobby;
I long to lounge in Poet’s Walk,
    To shiver in the Lobby;
I wish that I could run away
    From House, and Court, and Leveé,
Where bearded men appear to-day
    Just Eton boys grown heavy, -

That I could bask in childhood’s sun
    And dance o’er childhood’s roses,
And find huge wealth in one pound one,
    Vast wit in broken noses,
And play Sir Giles at Datchet Lane,
    And call the milkmaids Houris, -
That I could be a boy again, -
    A happy boy, - at Drury’s.

Winthrop Mackworth Praed: Iskola és iskolatársak

Tizenkét éve még csak gúnyoltam
    A piszkos üzletet s a tőzsdét,
Mi az a „részvény”? – nem is tudtam,
    Csak írtam a szép szapphói költést;
Róma s Trója utcáit róttam,
    Sorssal s Fúriákkal vacsoráltam, –
Tizenkét éve gyerek voltam,
    Boldog fiú a Drury-házban.

Tizenkét év! – s mennyi gondolat,
    Sok fakult kín s régi örömök,
E suttogott szó mindent visszahoz
    Az emlékezet kincsei közül;
Mezők, farmok, könyvek és ütők,
    A dicsőség és a szégyen foltja,
Barátok hangja, drága arcok,
    Kiket az idő el nem sodort ma!

A jó Alma Mater rám mosolyog újra,
    Oly fényes, mint mikor elváltunk;
Látom magam: őszintén, szabadon,
Erős lábbal, tiszta szívvel járunk!
    Kergetve minden kósza álmot,
S kerülve minden intést, óvatot;
    Csak a folyó volt nehéz, s a hajnal,
Mi hideg borzongást hozott.

Most megállítva Harry Vernon labdáját,
    Mely süvített, akár egy rakéta;
Hallva Wentworth „Tizennégy!” kiáltását,
    S zsebre vágva a pontot azóta;
Lakmározva sajtot és szalonnát, –
    Iva az ónkupa hűvös oldaláról;
Átugorva Chalvey árkát s a sáncát,
    S nevettünk tanárunk fejének formájáról.

Hol vannak barátaim? Egyedül vagyok;
    Kupámon nem osztozik már játszótárs;
Van, ki a templomkert köve alatt nyugszik,
    S van, ki a Szónok előtt áll – ez a sors-váltás;
Van, ki tragédiát ír éppen,
    Van, ki rondót szerez vígan,
Van, ki a Szabadságért ránt kardot,
    S van, ki periratot körmöl unottan.

Tom Mill verekedett, szemeket festett feketére,
    S nem félt, hogy törvény elé citálják;
Charles Medlar a rossz versmértéket úgy gyűlölte,
    Mint a hazug embernek a száját;
Most Mill tart rendet az országban,
    Mint pedáns bíró, zord s fanyar;
Medlar lába meg pihen – mérték nélkül –
    Hol az Atlanti-óceán vize kavar.

A vad Nick, kinek szitka oly hangos volt,
    Most Martext doktor tisztét tölti be;
S Mullion, kinek álla oly otromba volt,
    Egy szépség lett a felesége, íme;
Darrell pedig hetente csak a Bibliát
    Bújja, s puskáját már régen eladta;
Ball meg, ki görögből csak a port fogta,
    Kantonban a vagyont ma lapáttal tartja.

S huszonnyolc éves vagyok immár; –
    A világ hideg lánca vert béklyóba;
Sötétebb árnyak gyűltek a homlokomra,
    S szomorúbb jelen vár rám azóta;
A Parlamentben ülök a székemen,
    Sok más ostobával egy sorban,
Jermyn Streeten hajtom fejem éjjel,
    S boromat kortyolom a klubomban.

De gyakran, mikor az élet gondjai
    Lüktető fájdalmat hoznak fejemre,
Mikor egy feleség képe kísérti éjemet,
    S hitelezők várnak az ébredésemre;
Mikor Lady Jane-nek rossz a kedve épp,
    Vagy Hoby sürget, s a türelme fogy,
Mikor Hazard kapitány nyer egy fogadást,
    Vagy Beaulieu a curry-t a ruhámra szórja, –

Órák hosszat csak a régi kedvtelésekről
    Gondolkodom s beszélek szüntelen;
Vágyom a Költők Sétányán időzni már,
    S a folyosón vacogni önfeledten;
Bár elszökhetnék a Háztól, az Udvartól,
    Hol a sok szakállas, nehézkes férfi
Csak olyan, mint az etoni kisdiák,
     Kit a sors mázsás súlyokkal mér ki, –

Bár süttethetném arcom a gyermekkori napon,
    S táncolhatnék gyermekségem rózsáin,
Hol mesés kincs volt egyetlen fontnyi pénz,
    S nagy bölcsesség a betört orr romjain;
S Datchet Lane-nél eljátszhatnám Sir Gilest,
    S a fejőlányt tündérnek hívhatnám, –
Bár lehetnék újra boldog kisfiú,
    Ott, a régi Drury-házban, s annak udvarán.

Érdekességek és magyarázatok az olvasónak:

Eton College: Anglia leghíresebb és legexkluzívabb középiskolája, ahol a vers játszódik.
Drury’s: Az iskola egyik diákotthona (háza), ahol a szerző lakott.
Sapphics: Szapphói versmérték. Az akkori oktatás alapja az volt, hogy a diákoknak tökéletesen kellett verselniük görög és latin nyelven.
Alma Mater: "Tápláló anya" – az iskola szeretetteljes megnevezése.
Bovney stream / Chalvey ditch: Helyszínek az iskola mellett, ahol a fiúk eveztek vagy bátorságpróbákat (árokugrást) tettek.
The Speaker: Az angol Parlament alsóházának elnöke. Akire a vers utal, politikus lett.
John Doe: A jogi angolban az ismeretlen személy vagy a „minta-alperes” neve. Arra utal, hogy valaki unalmas ügyvéd lett.
Kanton: Ma Kuangcsou (Kína). A gyarmati időkben a távol-keleti kereskedelem központja volt, ahol hatalmas vagyonokat lehetett gyűjteni.
Hoby: A korszak leghíresebb (és legdrágább) csizmakészítője Londonban.
Poet’s Walk: Egy vadgesztenye-fasor Etonban, a diákok kedvelt sétatere.
Sir Giles: Egy népszerű korabeli színdarab gonosz karaktere, akit a diákok szívesen utánoztak.

2026. február 24.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

2026. január 24., szombat

16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból (fordítás)



The Piper, hawing rid Hamelin of its rats and been refused his fee, takes his revenge

XII
Once more be stept into the steet
 And to his lips again
 Laid his long pipe of smoth straight cane;
And ere he blew three notes (such sweet
Soft notes as yet musician’s cunning
 Never gave the enraptured air)
There was a rustling that seemed like a bustling
Of marry crowds justling at piching an husling,
Small feet were pattering, wooden shoes clattering,
Little hands clapping and little tongues chattering,
And, like fowls in a farm-íard when barley is scattering,
Out came the children running.
All the little boys and girls,
With rosy cheeks and flaxen curls,
And sparkling eyes and teeh like pearls,
Tripping and skipping, ran merrily after
The wonderful music with shouting and laughter.

XIII
The Mayor was dumb, and the Council stood
As if they were changed into blocks if wood,
Unable to move a step, or cry
Tot he children merrily skipping by,
- Could only follow with the eye
That joyous crowd at the Piper’s back.
But how the Mayor was ont he rack,
And the wretched Council’s bosoms beat,
As the Piper turned from the High Sreet
To where the Weser rolled its waters
Right in the way of their sons and daughters!
However he turned from South to West,
And to Koppelberg Hill his steps addressed,
And after him the children pressed;
Great was the joy in every breast.
’He never can cross that mighty top!
’He’s forced to lett he piping drop,
’And we shall see our children stop!’
When, lo, as they reached the mountainside,
A wondrous portal opened wide,
As if a cavern was suddenly hollowed;
And the Piper advenced and the children followed,
And when all were in tot he very last,
The door in the mountain-side shut fast.


16. Robert Browning: A hamelni patkányfogóból
(A sípos, miután megszabadította Hamelnt a patkányoktól, s nem kapta meg bérét, bosszút áll)

Ez a részlet a műből a történet két fordulópontját mutatja be: Browning verseiben a patkányfogó visszatér, és a város felelőtlen vezetői, akik megszegik az ígéretüket, döbbenten követik a történteket. A gyerekek elindulnak a sípos után, és a hegybe vezető titokzatos kapun keresztül eltűnnek, jelezve a mesevilág igazságát és a hűtlenség következményeit.

XII
Egyszer még kilépett az utcára,
És ajkához újra odasimította
Hosszú sípját, a sima, egyenes nádszálat;
S mielőtt három hangot fújt volna
(Oly édes, lágy hangokat,
Amilyeneket muzsikus ravaszság
Még sosem ajándékozott
A megbűvölt levegőnek),
Zizegés támadt, mintha nyüzsgés indulna,
Vidám tömeg tolongása, lökdösődése,
Apró lábak dobogása, faklumpák csattogása,
Kis kezek tapsolása, kis nyelvek csacsogása,
És mint az udvaron a szárnyasok,
Amikor árpa hull eléjük,
Előfutottak a gyerekek.
Kisfiúk és kislányok mind,
Rózsás arccal, lenfürtös hajjal,
Csillogó szemmel, gyöngyfehér fogakkal,
Bukdácsolva, szökdelve, vígan futottak
A csodás zene után,
Kiáltással és nevetéssel.

XIII
A polgármester némán állt, a tanácstagok,
Olyanok lettek, mint a fahasábok,
Nem tudtak egy lépést sem tenni, sem kiabálni,
A vidáman ugrándozó gyerekekre pillantani.
- Csak a szemük tapadt, követte még
A sípos mögött az apróhad boldog tömegét.
De jaj, a polgármester szíve dobogott,
És a tanács keble hevesen zakatolt,
Amikor a sípos a Fő utcáról letért
Oda, ahol a Weser sodorta vizét,
Épp fiaik és lányaik útjára!
Ám dél felől elfordult Nyugatra,
És a Koppelberg-hegy felé vándorolt,
És utána mindenütt gyermekhad araszolt.
Nagy volt az öröm minden szívben:
„Az óriási csúcson át nem libben,
Hogy abba hagyja a sípolást, kényszerítve lesz,
És majd meglátjuk, megállnak a gyerekek!”
De íme, amikor a hegyoldalhoz jutottak,
Egy csodás kapu rései szélesre tágultak,
Mintha egy barlang, mely üregessé dermedett,
A sípos belépett, és követték a gyerekek,
És mikor az utolsó is bent volt,
A hegyoldal ajtaja becsukódott.

2026. január 23.

Mesterséges intelligencia nyersfordításából szerkesztette: Kohut Katalin


 

2026. január 17., szombat

10. William Blake: A visszhangzó rét (fordítás)



The Sun doea arise,
And make happy the skies;
The merry bells ring
To welcome the Spring;
The sky-lark and thrush,
The birds of the bush,
Sing louder around
Tot he bells’ chearful sound,
While our sports shall be seen
Ont he Ecchoing Green.

Old John with white hair
Does laugh away care,
Sitting under the oak
Among the old folk.
They laugh ar our play,
And soon they all say:
’Such, such were the joys
When we all, girls & boys,
In our youth-rime were seen
Ont he Ecchoing Green.

Till the little ones weary
No more can be marry;
The sun does descend,
And our sports have an end.
Round the laps of their mothers
Many sisters and brothers,
Like birds in their nest,
Are ready for rest;
And sport no more seen
Ont he darkening Green.


10. William Blake: A visszhangzó rét

Az ég már derűs, a Nap felkelt,
Messze vidám harang zeng;
A rigó, pacsirta ünnepel,
A bokrok közt dalol a szél, s minden táncra kel.
A gyerekek játszadoznak szanaszét,
Körülöttük hangos a rét;
Vidáman csendít a harang,
Miközben madárének szongása árad.
Míg a fény ragyog az égen,
Látható játékuk a visszhangzó réten.

Öreg John, fehér hó haján,
Nevetéssel űzi a gondot talán.
Tölgy alatt ül társaival,
Nevetnek játékukon vidáman.
Mind szólalnak: „Ilyenek a régi örömök voltak,
Mikor lányok és fiúk szanaszét játszottak.
Fiatal szívünk hevesen dobbant,
S a rét velünk nevetett kedvesen,
Míg a táj fényességben ragyogott,
S mindenki boldogan dalolt, kacagott.”

Nemsokára a kicsik elfáradnak,
Már nem vidáman játszadoznak.
A Nap lemegy lassan
És sportjaiknak vége van.
Testvérek, társak
Anyjuk ölében megnyugszanak,
Mint a fészekben a madarak
Nyugalomra áhítoznak.
Kiüresedett a rét,
És egy darabig nincsen játék.

2026. január 17.

Kohut Katalin fordítása mesterséges intelligencia segítségével