A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gonoszság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gonoszság. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. február 4., szerda

27. George Crabbe: A Boroughból Peter Grimes (fordítás)


The Father of Peter a Fisherman – Peter’s early Conduct –

Old Peter Grimes made fishing his employ;
His wife he cabin’d with him and his boy,
And seem’d that life laborious to enjoy.
To town came quiet Peter with his fish,
And had of all a civil word and wish.
He left his trade upon the sabbath-day,
And took young Peter in his hand to pray:
But soon the stubborn boy from care broke loose,
At first refused, then added his abuse;
His father’s love he scorn’d, his power defied,
But being drunk, wept sorely when he died.
   Yes! then he wept, and to his mind there came
Much of his conduct, and he felt the shame, -
How he had oft the good old man reviled,
And never paid the duty of a child;
How, when the father in his Bible read,
He in contempt and anger left the shed;
’It is the word of life’, the parent cried;
- ’This is the life itself,’ the boy replied;
And while old Peter in amazement stood,
Gave the hot spirit to his boiling blood: -
How he, with oath and furious speech, began
To prove his freedom and assert the man;
And when the parent check’d his impious rage,
How he had cursed the tyranny of age; -
Nay, once had dealt the sacrilegious blow
On his bare head, and laid his parent low;
The father groan’d – ’If thou art old,’ said he,
’And hast a son – thou wilt remember me:
Thy mother left me in a happy time,
Thou kill’dst not her – Heav’n spares the double crime’.

27. George Crabbe: A Boroughból
Peter Grimes
Peter, a halász apja – Peter korai magaviselete –

 Öreg Peter Grimes a halászatból élt,
 Egy kunyhóba zárta fiát és feleségét, 
És úgy tűnt, élvezi a fáradtságos életét.
 Csendes Peter a halaival járt a városba, 
S mindenkihez volt egy szelíd szava s jókívánsága. 
Szombatnapon a munkát mindig félretette, 
S fiatal Peter kezét fogva imára kényszerítette. 
De a makacs fiú hamar kiszabadult mellőle,
 Előbb csak megtagadta, majd gyalázni kezdte.
 Apja szeretetét megvetette, hatalmát semmibe vette,
Ám keservesen sírt, mikor az meghalt, bár részeg volt éppen. 
Igen! Akkor sírt, és eszébe jutott 
Sok minden a múltból, s arca szégyenbe borult,
 Hogy hányszor szidta az öreg, jó embert,
 S sosem teljesítette a gyermeki kötelességet; 
Hogy amikor az apa a Bibliából idézett, 
Ő megvetéssel s haraggal a kunyhóból lelépett. 
„Ez az élet szava” – a szülő kiáltotta; 
Ez maga az élet” – a fiú válaszolta;
 És miközben az öreg Petert a döbbenet érte,
 Ő heves, forró vérét szesszel felkeverte. 
Mondott dühös szavakat és káromkodást,
 Bizonyítani szabadságát és férfi voltát;
 S mikor az apa szavai istentelen dühét gátolták
Hogy átkozta az öregkor minden zsarnokságát; 
Sőt, egyszer szentségtörőn mért súlyos csapást
 Kopasz fejére, és földre terítette apját; 
Az apa felnyögött – „Ha megöregszel” – mondta –
 „És fiad lesz – emlékezni fogsz szavamra: 
Anyád szerencsés volt, még időben távozott, 
Az Ég a kettős bűntől megkímélt: kezed rá halált nem hozott.”


He takes an Apprentice – The Boy’s Suffering and Fate –

Peter had heard there were in London then, - 
Still have they being! – workhouse-clearing men,
Who, undistrurb’ by feelings just or kind,
Would parisch-boys to needy tradesmen bind:
They in their want a trifling sum would take,
And tolling slaves of piteous orphans make.
   Such Peter sought, and when a lad was found,
The sum was dealt him, and the slave was bound.
Some few in town observed in Peter’s trap
A boy, with jacket blue and woollen cap;
But none inquired how Peter used the rope,
Or what the bruise, that made the stripling stoop;
None could the ridges on his back behold,
None sought him shiv’ring in the winter’s cold;
None put the question,  - ’Peter, dost thou give
The boy his food? – What, man! the lad must live:
Consider, Peter, lett he child have bread,
He’ll serve thee better if he’s stroked and fed.
None reason’d thus – and some, on hearing cries,
Said calmly, ’Grimes is at his exercise’.
   Pinn’d beaten, cold, pinch’d, threaten’d, and abused –
His efforts punish’d and his food refused, -
Awake tormented, - soon aroused from sleep, - 
Struck if he wept, and yet compell’d to weep,
The trembling boy dropp’d down and strove to pray,
Received a blow, and trembling turn’d away,
Or sobb’d and híd his piteous face; - while he,
The savage master, grinn’d in horrid glee:
He’d now the power he ever loved to show,
A feeling being subject to his blown.
   Thus lived the lad, in hunger, peril, pain,
His tears despised, his supplications vain:
Compell’d by fear to lie, by need to steal,
His bed uneasy and unbless’d his meal,
For three sad years the boy his tortures bore,
And then his pains and trials were no more.
   ’How died he, Peter?’ when the people said,
He gowl’d – ’I found him lifeless in his bed’;
Then tried for softer tone, and sigh’d, ’Poor Sam is dead’.

 Inast fogad – A fiú szenvedése és sorsa –

Peter hallotta: Londonban akkor is éltek, 
Dologház-ürítő, lélektelen népek, 
Kiket nem gátolt jóság, sem szánalom, 
Hogy árvát adjanak ínséges utakon. 
Pár garasért, mit a gyerekért kaptak, 
Rabszolgát csináltak az elhagyottaknak. 
Ilyet keresett Peter, s mikor lelt egy fiút, 
Megvette a pénzért, s a rabság ráborult.
 Látták a városban, Peter bárkája mellett, 
A kék zubonyos árvát, ki gyapjúsapkát viselt;
 De senki se kérdezte, miért suhog a kötél, 
Vagy mitől kék a folt, mitől görnyed a váll. 
Senki se látta bordáin a véraláfutást, 
Senki se kereste, ha a fagyban reszketett. 
Senki se kérdezte: „Peter, adsz-e neki enni? 
Ember! A fiúnak is meg kell valahogy élni: 
Gondold meg, Peter, jusson neki kenyér, 
Többet ér a szép szó, mint a szíj és a verés.” 
De senki se szólt – s ha hallották a sírást, 
Csak annyit mondtak: „Grimes tart épp gyakorlást.”
 Megbélyegezve, verve, fázva, meggyalázva, 
Étele megvonva, ébren is gyalázva, 
Álmából is durván, hamar felverve, 
Megütve, ha sírt, mégis sírásra kényszerítve, 
A remegő fiú leroskadt, imádkozni vágyott, 
De ütést kapott, s remegve fordult el a világtól, 
Vagy zokogva rejtette el szánalmas arcát;
 Míg a vad gazda vigyorogva élvezte harcát. 
Kezében volt a hatalom, mit mindig imádott, 
Egy érző lény felett, ki némán halált kiáltott. 
Így élt a legény, éhségben, kínban és vészben, 
Könnyei megvetve, magára hagyva egészen. 
Félelem vitte bűnbe, szükség a lopásba, 
Fekhelye nyugtalan, s áldatlan az étke. 
Három bús évig bírta a fiú a tortúrát, 
S aztán az égiek elvették a súlyát. 
Hogy halt meg, Peter?” – kérdezték az emberek, 
S ő morgott: „Holtan leltem, az ágya felett”;
 Majd lágyabbra váltva sóhajtott hamisan: 
„Szegény kis Sam, nézzék, már oda van.”

2026. február 4.

Készült mesterséges intelligencia segítségével

2026. január 24., szombat

Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója


Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója

 Az emberi történelem során nemcsak a nyíltan gonosz erők okozták a szenvedést, hanem azok is, akik tehetetlenségükben végignézték a pusztítást. Az igazság felfogása, a tudás és az érző szív együtt teremti meg a felelősséget: ami nem került megállításra, az halmozódik, és az ártatlanokra zuhan.

A múlt vallási és politikai rendszerei sokszor fanatizmusra épültek. A rózsakeresztes rend, a középkori templomosok, a keresztes hadjáratok és más vallási mechanizmusok mind olyan alapokat hagytak hátra, amelyekhez új népek és új vallási rendszerek kapcsolódtak. Ezek az örökségek sokszor új áldozatokat szülnek, anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének a gyökerekkel.

A tiszta szívű emberek – akik a világot jósággal, tisztességgel és szeretettel próbálják élni – gyakran az emberiség ellenes erők áldozatai. Az erkölcstelenség és a gonoszság sokszor nem az ő kezükből fakad, mégis rájuk zuhan. Ebben rejlik a történelem fájdalma és az emberi tehetetlenség drámája.

A világot nemcsak a nyílt gonoszság pusztítja, hanem azok is, akik nem állnak ki mellette, akik tétlenül szemlélik a szenvedést. Feladatunk, hogy a tiszta szívűek védelme, a történelmi tudás és a szeretet ereje mentén cselekedjünk, mielőtt az emberiség ellenes erők újra eluralkodnának.
A fanatizmus nem egyik napról a másikra születik. Régi korok elméleteiből csírázik ki, amikor a világ magyarázatra szorult, és a félelemnek még nem volt nyelve, csak rítusa. Vallások, birodalmi mítoszok, kiválasztottság történetek formálták azt a szerepet, amelybe egész népeket állítottak bele: őrzők, ellenségek, megváltók, áldozatok. A szerep idővel levált az eredeti tanításról, mint elhasznált ruha a testről, de tovább öröklődött – már nem hitként, hanem identitásként.
A meggyőzhetetlenség itt gyökerezik. Akit szerepként teremtettek meg, azt nem lehet érvvel megszólítani. Nem azért nem hall, mert gonosz, hanem mert létezése igazolásra épül. Ha engedne, önmaga omlana össze. Így válik a múltból fegyver, a szent szövegből pajzs, a történelemből örök ismétlés. A templomok ezért épülnek lefelé: nem az ég felé nyitnak, hanem a mélybe kapaszkodnak, oda, ahol a félelem lakik.
A világjátékok is ebből a mechanizmusból élnek. A szereplők tudják, hogy szerepben vannak, mégis hallgatnak, mert a hallgatás a fennmaradás feltétele. A tömeg pedig – fáradtan, kiüresedve – oda hajol, ahonnan meleget kap: egy ígéretet, egy ellenségképet, egy marék biztonságot. Így lesz a fanatizmus nemcsak vallási, hanem politikai és gazdasági eszköz is, új díszletekkel, régi dramaturgiával.
Mégis, minden korszakban ott van a csendes ellenpont: azok, akik nem szerepet, hanem embert látnak. Ők ritkán beszélnek hangosan, de a jelenlétük emlékeztet arra, hogy a világ nem szükségszerűen ilyen. A fanatizmus teremtett dolog – és ami teremtett, az nem örök. Csak addig él, amíg elhisszük, hogy nincs más nyelvünk a félelemre, mint a gyűlölet.

A fanatizmus nem az igazság túltengése, hanem a félelem menedéke. Aki görcsösen kapaszkodik egy szerepbe, talán nem uralni akar, csak nem mer kilépni belőle. De minden hit, amelyhez el kell hallgattatni a másikat, már nem fényt őriz, hanem sötétséget takar. És egyszer – csendben, feltűnés nélkül – eljön az a pillanat, amikor a kérdés erősebb lesz, mint a jelszó: ha mindent védenem kell, amit igaznak mondok, vajon nem attól félek-e, hogy belül már rég nem az?

A  hallgatás nem ártatlanság, hanem időhúzás a pusztulásnak – mert ahol a tudás nem válik cselekvéssé, ott a gonosz már rég nem egyedül dolgozik.

2026. január 24.

Készült mesterséges intelligencia segítségével[