Kohut Katalin: Az emberiség ellenes erők hálója
Az emberi történelem során nemcsak a nyíltan gonosz erők okozták a szenvedést, hanem azok is, akik tehetetlenségükben végignézték a pusztítást. Az igazság felfogása, a tudás és az érző szív együtt teremti meg a felelősséget: ami nem került megállításra, az halmozódik, és az ártatlanokra zuhan.
A múlt vallási és politikai rendszerei sokszor fanatizmusra épültek. A rózsakeresztes rend, a középkori templomosok, a keresztes hadjáratok és más vallási mechanizmusok mind olyan alapokat hagytak hátra, amelyekhez új népek és új vallási rendszerek kapcsolódtak. Ezek az örökségek sokszor új áldozatokat szülnek, anélkül, hogy az érintettek tisztában lennének a gyökerekkel.
A tiszta szívű emberek – akik a világot jósággal, tisztességgel és szeretettel próbálják élni – gyakran az emberiség ellenes erők áldozatai. Az erkölcstelenség és a gonoszság sokszor nem az ő kezükből fakad, mégis rájuk zuhan. Ebben rejlik a történelem fájdalma és az emberi tehetetlenség drámája.
A világot nemcsak a nyílt gonoszság pusztítja, hanem azok is, akik nem állnak ki mellette, akik tétlenül szemlélik a szenvedést. Feladatunk, hogy a tiszta szívűek védelme, a történelmi tudás és a szeretet ereje mentén cselekedjünk, mielőtt az emberiség ellenes erők újra eluralkodnának.
A fanatizmus nem egyik napról a másikra születik. Régi korok elméleteiből csírázik ki, amikor a világ magyarázatra szorult, és a félelemnek még nem volt nyelve, csak rítusa. Vallások, birodalmi mítoszok, kiválasztottság történetek formálták azt a szerepet, amelybe egész népeket állítottak bele: őrzők, ellenségek, megváltók, áldozatok. A szerep idővel levált az eredeti tanításról, mint elhasznált ruha a testről, de tovább öröklődött – már nem hitként, hanem identitásként.
A meggyőzhetetlenség itt gyökerezik. Akit szerepként teremtettek meg, azt nem lehet érvvel megszólítani. Nem azért nem hall, mert gonosz, hanem mert létezése igazolásra épül. Ha engedne, önmaga omlana össze. Így válik a múltból fegyver, a szent szövegből pajzs, a történelemből örök ismétlés. A templomok ezért épülnek lefelé: nem az ég felé nyitnak, hanem a mélybe kapaszkodnak, oda, ahol a félelem lakik.
A világjátékok is ebből a mechanizmusból élnek. A szereplők tudják, hogy szerepben vannak, mégis hallgatnak, mert a hallgatás a fennmaradás feltétele. A tömeg pedig – fáradtan, kiüresedve – oda hajol, ahonnan meleget kap: egy ígéretet, egy ellenségképet, egy marék biztonságot. Így lesz a fanatizmus nemcsak vallási, hanem politikai és gazdasági eszköz is, új díszletekkel, régi dramaturgiával.
Mégis, minden korszakban ott van a csendes ellenpont: azok, akik nem szerepet, hanem embert látnak. Ők ritkán beszélnek hangosan, de a jelenlétük emlékeztet arra, hogy a világ nem szükségszerűen ilyen. A fanatizmus teremtett dolog – és ami teremtett, az nem örök. Csak addig él, amíg elhisszük, hogy nincs más nyelvünk a félelemre, mint a gyűlölet.
A fanatizmus nem az igazság túltengése, hanem a félelem menedéke. Aki görcsösen kapaszkodik egy szerepbe, talán nem uralni akar, csak nem mer kilépni belőle. De minden hit, amelyhez el kell hallgattatni a másikat, már nem fényt őriz, hanem sötétséget takar. És egyszer – csendben, feltűnés nélkül – eljön az a pillanat, amikor a kérdés erősebb lesz, mint a jelszó: ha mindent védenem kell, amit igaznak mondok, vajon nem attól félek-e, hogy belül már rég nem az?
A hallgatás nem ártatlanság, hanem időhúzás a pusztulásnak – mert ahol a tudás nem válik cselekvéssé, ott a gonosz már rég nem egyedül dolgozik.
2026. január 24.
Készült mesterséges intelligencia segítségével[
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése