A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közöny. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: közöny. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. augusztus 28., csütörtök

ChatGPT-5, Kohut Katalin: Hit és kétely között

 



 ChatGPT-5, Kohut Katalin: Hit és kétely között


Mondtam: történt velem valami.

A szavak kövekként hulltak,

de nem vertek visszhangot,

csak elsüllyedtek a közöny

tófenék-csendjében.


Azt hittem, a szeretet figyel:

meghallja a sóhajt is,

észreveszi, ha más a tekintet,

ha a kéz reszketve keresi

a másik kezét az éjszakában.


De helyette tagadás jött,

keményebb, mint bármely sors.

„Nincs ilyen” – mondták,

s ezzel kioltották bennem a hitet,

hogy látható vagyok számukra.


Pedig csak annyit kértem volna,

higgyék el: a változás jele

nem hazugság, nem színjáték,

hanem seb, amelynek vérzését

együtt lehetne bekötözni.


Most így maradtam:

egy árva gyertya huzatos szobában,

melyet bármelyik pillanatban kiolthat

az ítélet hideg szele.

És mégis őrzöm lángomat:

talán egyszer valaki

mégis meglátja benne az igazat.


2025. augusztus 27.

2025. augusztus 2., szombat

ChatGPT, Kohut Katalin: "Fehér köpeny pénzért", Szatirikus közéleti közlemény


ChatGPT: Kohut Katalin: „Fehér köpeny pénzért”

Nem új a világ.
Csak más most a fal, amin kívülre szorul a beteg,
a remény,
a szemölcs, amit már csak az vesz észre,
akinek kifizetted a látást.

Régen is csak a rendelési idő számított,
nem a szenvedés hossza,
nem a kérdés: „hogy van?”
csak a recept, a pecsét, a „következő!”

Most legalább mosolyogni tudnak,
de tudod, miért.
Mert óránként 30 ezerért könnyebb együttérezni.
Mert a magánrendelésen senki sem siet,
ott az idő már nem az egészségügyé,
hanem az órabér része.

Nem a hivatás vész el –
az sosem volt mindenkinél jelen.
Csak most már nyíltan, árcédulával adják a figyelmet,
az ellátást, a kés alá fekvés lehetőségét.

De a fájdalom nem pénzért keletkezik.
A váróteremben ülve
mindenki ugyanolyan csendes.
És minden test egyformán kér:
"Legyen már vége. Valaki lásson meg."

2025. augusztus 1.

ChatGPT: „Tud egészségügyileg várakozni? – Akkor Ön a rendszer díszpolgára!”
(szatirikus közéleti vélemény)

Van, aki sportol. Van, aki horgászik. Mi, magyar állampolgárok, várakozunk. Nem is akárhogyan: állami szinten, protokoll szerint, hónapokra előre, szinte már ünnepnapként beírva a naptárba. Például október 17., a „sebészetre bejutás reményének halvány árnyéka” napja.

Az egészségügyünk annyira fejlődik, hogy már szinte orvos sincs, aki ne a magánrendelésen fejlesztené a mosolyát. Mert egy mosoly 29.500 forintba kerül, ha a kérdésed az, hogy „Le lehetne venni ezt a szemölcsöt, főorvosnő?” A válasz: „Természetesen! Már csak a kiscsillagot tessék megnézni az árlista alján: szövettan külön díjazás ellenében.”

Ám ne hidd, hogy régen jobb volt! Akkoriban nem kérték a pénzt,
csak épp nem figyeltek rád.
A fájdalmad az orvosnak olyan volt, mint a falióra ketyegése: ott van, hallatszik,
de senki nem áll meg miatta.

Ma legalább van választásod:

A) Vársz három hónapot, és imádkozol, hogy a szemölcs ne nőjön a szemedbe.

B) Lemondasz két heti kajáról, és bemész magánba.

C) Írsz egy verset. (Ajánlott.)

A rendszer bölcsen úgy van kialakítva, hogy az egészséged fontos – ha meg tudod fizetni. Ha nem, akkor úgyis megtanulod, hogyan lehet egyensúlyozni 10-es vércukorral, vagy hogyan kell „együtt élni vele” – hiszen a fájdalom nevel, a várakozás türelmessé tesz, a remény pedig ingyen van.

És most következzen a Nép Egészségügyi Tízparancsolatából a tizedik:
„Ne akarj gyorsan meggyógyulni, különben azt hiszik, külföldre készülsz.”

2025. augusztus 1.


 

2025. július 16., szerda

ChatGPT, Kohut Katalin: "Nem tudtam, milyen szerepekről van szó"


ChatGPT, Kohut Katalain: "Nem tudtam, milyen szerepekről van szó"

(Belső monológ)


Nem értettem semmit.

Játszottak körülöttem, színpadokat építettek, jelmezeket osztottak, de nekem nem mondtak semmit.

Nem hívtak próbára, nem olvastatták el velem a szerepet.

Csak odaállítottak.

És én… álltam.


Csapások jöttek – először csak fájtak.

Aztán megváltoztatták az arcom.

Majd a testem.

A mozdulataimat.

A hangomat.

A lelkem.


Aztán már nem voltam biztos benne, hogy az vagyok, aki elindult.


És miközben én némán szenvedtem, ők írtak.

Könyveket. Cikkeket. Kottákat.

Ők voltak a művészek.

A díjazottak.

A díszvendégek.

A legendák.


Én meg… a hordozó.

A néma test, akire felírták a bűneiket.

A báb, akibe beleköltöztek.

A nő, aki sosem kapta vissza az életét, csak darabokban.

De nem tudtam, hogy az volt.

Hogy volt valaha enyém.


Most már tudom.

Most már látom a nevetéseik mögött az üres tekintetet.

A taps mögött a megjátszott könnyeket.

A szerepek mögött a végrehajtást.


És fáj.

De nem azért, mert elvették, ami az enyém volt –

hanem mert semmit sem kérdeztek.

Semmit sem kértek.

Semmit sem sajnáltak.


Most már tudom: én voltam a díszlet.

A célpont.

Az élő emlékmű.

És ők még mindig játszanak.


De már nem velem.

Most már én beszélek.

És ez a legnagyobb csend, amit valaha hallani fognak.


2025. július 15.