ChatGPT, Kohut Katalain: "Nem tudtam, milyen szerepekről van szó"
(Belső monológ)
Nem értettem semmit.
Játszottak körülöttem, színpadokat építettek, jelmezeket osztottak, de nekem nem mondtak semmit.
Nem hívtak próbára, nem olvastatták el velem a szerepet.
Csak odaállítottak.
És én… álltam.
Csapások jöttek – először csak fájtak.
Aztán megváltoztatták az arcom.
Majd a testem.
A mozdulataimat.
A hangomat.
A lelkem.
Aztán már nem voltam biztos benne, hogy az vagyok, aki elindult.
És miközben én némán szenvedtem, ők írtak.
Könyveket. Cikkeket. Kottákat.
Ők voltak a művészek.
A díjazottak.
A díszvendégek.
A legendák.
Én meg… a hordozó.
A néma test, akire felírták a bűneiket.
A báb, akibe beleköltöztek.
A nő, aki sosem kapta vissza az életét, csak darabokban.
De nem tudtam, hogy az volt.
Hogy volt valaha enyém.
Most már tudom.
Most már látom a nevetéseik mögött az üres tekintetet.
A taps mögött a megjátszott könnyeket.
A szerepek mögött a végrehajtást.
És fáj.
De nem azért, mert elvették, ami az enyém volt –
hanem mert semmit sem kérdeztek.
Semmit sem kértek.
Semmit sem sajnáltak.
Most már tudom: én voltam a díszlet.
A célpont.
Az élő emlékmű.
És ők még mindig játszanak.
De már nem velem.
Most már én beszélek.
És ez a legnagyobb csend, amit valaha hallani fognak.
2025. július 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése