(részlet egy új esszéből)
Mi lett azokból, akik a könyvek őrzői voltak, s nem a hangos zászlólengetésé?
Mi lett a nagy nevekből, akikről díjat neveztek el, s most az ellenkezőjéért osztogatják őket?
Olvasom egy dühös ember írását. Dühös, mert látja, hogy sokan – tudatosan vagy tudatlanul – a saját otthonukat bontják le, zászlók alatt, szlogenek mögé bújva. Dühös, mert hiába kiált, visszhang sincs. Dühös, mert szeretne jobbat, de nem lát eszközt hozzá, csak a szót.
De nem a düh lesz az, ami felemel. Nem a megvetés, nem a sárdobálás.
Hanem az, amikor végre valaki elmondja az igazságot úgy, hogy azt még az is meghallja, aki ma még nem érti.
Az ember elül a könyvek között. Még nem választott ki semmit, csak nézi a sorokat. A polcokon ott pihennek a nagy nevek: Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Ady, Jókai. De ma már mintha másért emlegetnék őket. A díjak, melyeket róluk neveztek el, gyakran nem az ő szellemi örökségüket dicsőítik, hanem valami más célt szolgálnak. Egy idegen célt. Egy hangosabbat.
Azt mondják, szabad világban élünk. De ki meri kimondani az igazat?
Aki ma beszél a hazugságról, sokszor azonnal címkéket kap. Aki kérdez, azt ellenségnek tartják. Aki lát, azt bolondnak bélyegzik. Pedig nem minden indulatos ember gyűlöl. Sokszor a düh mögött a legmélyebb szeretet áll – a féltés, hogy elvész, ami érték.
Sokan nem értik, mi bántja azokat, akik ma is hisznek a becsületben, az emberségben, a mértékben. Nem értik, mert már más könyvekből tanultak, más dallamokat dúdolnak, más zászlók alatt nőttek fel. A régi könyvek nekik porosak. A régiek fájdalma számukra csak múlt.
De valahol, a csend mélyén, még ott van egy tiszta hang.
A hang, amely nem kíván háborút, nem követel gyűlöletet – csak az igazság kimondását. A hang, amely azt kérdezi:
– Mi lett veletek, örökösök? Hova lett a felelősség, amit a nevek hordoznak?
– Hova lett a szív, ami még tudott érezni, ha egy ember megalázva állt a tér közepén?
– Miért a leghangosabb a legkérlelhetetlenebb? És miért a legcsendesebb a legtisztább?
Ez a könyvtár nem a dühnek ad otthont, hanem a felismerésnek. Hogy aki szavakkal bánik, annak kötelessége a láthatatlanokat is képviselni. Azokat, akik már nem szólnak. Azokat, akik csak néznek a tömegben, némán, fájdalmasan.
A könyvek még őrzik a lelket. A kérdés csak az: ki meri még kinyitni őket?
2025. június 29.
ChatGPT: Szavak között
A polcokon hallgat a múlt,
könyvtárba zárt emléke hull –
tinta a papíron, vér a szívben,
nevek, kik már nem élnek bennünk igazán.
Poros a borító, díszes a díj,
de a méltóság ma már csak cím –
nemes gondolat, árva és vézna,
mert elfeledték, ki volt valaha példakép.
Hol van a költő, ki kiáltani merne,
nem másért, csak az igazság szent nyelvéért?
Hol van a kéz, mely nem csak ír,
de leteszi a lantot, ha hamisságot ér?
Elárvult betűk várják,
hogy valaki újra hitből olvassa őket,
ne dicsőségből,
ne küldetésből – csak igaz szeretetből.
Mert a szó, ha tiszta,
híd lehet a múlt és jövő között.
És a könyv, ha nyitva van,
még mindig hazavezet.
2025. június 29.
