Kohut Katalin: Szerelmes emlék (ronsardi szonett)

Szerelmes emlék

20. szonett

Írta: Kohut Katalin

Nagybetűvel íródott a szerelem,

soha nem gondoltam férjhez menésre,

vágytam a tökéletesre, nemesre,

álmaim férfiát már nem feledem.

Szólított lágy hangja, szálltam, repdestem,

karjaiba szaladtam, ölelésre

tártam kezeim, vénámból erére

szállt néma üzenet: ő a szerelmem.

Földöntúli csoda kísérte léptem,

fényözön ölelte vágyódó testem,

eszményi pár — üzenték bércek, hegyek.

A pajkosság negédes pillantása

szívemet sugárként érte, s hatása

örökké enyém, visszhangtól nem félek.

2012. szeptember 10

 

 

Silja Walter(svájci) :Boroszlán (fordítás)

Silja Walter: Seidelbast

Seidelbast

Wiegt sich im Wald

Hin und her, so leise.

Vergesse mich selbst auch bald,

Weil du mich vergessen hast.

Weiß nicht, was im Haare mir hängt –

Schlehe, Schuh, Gelbe? 

Singe wunderlich, verängstigt,

Achte nicht auf andre.

Weißt: träume nicht mehr,

Seit du mich vergessen hast.

Wiegt sich im Wald Seidelbast,

Leise, schaukelnde Erinnerung.

Silja Walter(svájci) :Boroszlán

Boroszlán ring az erdőn

Ide-oda csendben.

Élek magam is felejtőn,

Mert feledtél engem.

 

Nem tudom, mi csüng hajamban –

Kökény-e, ágak, árnyak?

Éneklek furcsán, riadtan,

Nem figyelve másra.

 

Tudod: nem is álmodok már,

Mióta feledtél.

Ring az erdőn a boroszlán,

Halk, hintázó emlék.

 

 

Kohut Katalin fordítása, 

Miskolc, l992. Benedek u. 17.

 

 

53. Frederick Locker-Lampson: Egy rettenetes kisded (fordítás)

 

53. Frederick Locker-Lampson: A Terrible Infant

I recollent a nurse called Ann,

   Who carried me about the grass,

And one fine day a fair young man

   Came up and kissed the pretty lass:

She did not make the least objection!

                     Thinks I, Ana!

When I can talk I’ll Mamma! 

- And that’s my earliest recollection. 

53. Frederick Locker-Lampson: Egy rettenetes kisded

Emlékszem egy Ann nevű dajkára, 

   Ki karján vitt a pázsiton át, 

S egy szép nap egy fess ifjú jött oda,

    S megcsókolta a csinos leányt.

 Ő egyáltalán nem tiltakozott! Gondoltam: 

                   „Álljon meg a menet, Ann!

 Ha beszélni tudok majd, megmondom Mamámnak!”

    – S ez az én legelső emlékem.

2026. február 11.

Gemini mesterséges intelligencia segítségével

 

Kohut Katalin, ChatGPT-5: Tulpa néni és bácsi

ChatGPT-5:  Tulpa bácsi szobája

A fény két kis ablakon lélegzett be,

mint egy álom, amely nem akar felébredni.

A szoba közepén ágy állt,

s rajta a csend — nem nehéz, nem félelmes, csak teljes.

Tulpa néni suttogott: „most alszik.”

És én hittem neki.

A levegőben illat volt —

régi fa, megőrzött élet,

egy régi nép szelíd emlékezete.

Később tudtam csak meg,

hogy így is lehet elmenni:

nem fájdalomból, hanem békéből,

ahogy a fény kihuny,

de nem múlik el, csak visszatér az égbe.

Elégia a kis ház ablakából

A kertben még most is ott áll a pad,

repedezett deszkái közt moha nő,

s ha leülök rá gondolatban,

érzem a cikóriakávé illatát.

Tulpa néni mindig mosolyogva kínált,

mintha tudta volna, hogy a gyermek

nem a kávét, hanem a történetek melegét issza.

Bent a házban félhomály volt,

a két kis ablakon át aranyló por szállt,

és a levegő olyan csendes,

mintha imádság ringatná.

Tulpa bácsi feküdt az ágyon,

jobbra dőlve, mozdulatlanul,

mint aki már elindult a fény felé,

s mi csak néztük, hogyan pihen az öröklét.

Nem volt sírás. Csak az a béke,

amit a régi emberek tudtak,

akik még a halált is szelíden fogadták,

mint egy hosszú nap után az álmot.

Én pedig kopogtam, nap mint nap,

s ők mindig beengedtek —

talán mert érezték,

hogy bennem tovább él a házuk,

a szó, a mosoly, a csend.

 

Tulpa néni álma

A kendő alól lassan kibomlott a múlt.

Az ablakon át még egyszer besütött a nap,

s ő nézte, hogyan simul a fény a párnára,

mintha maga is megsimogatná az arcát annak,

akit elvitt a csend.

Nem sírt, nem tudott volna.

Csak a kezében maradt a mozdulat,

amellyel egykor kenyeret szelt,

és most a levegőt vágta ketté vele,

hogy ne legyen túl nagy a hallgatás.

Odakint egy kisgyerek tipegett a fűben,

az élet folytatta önmagát,

és a néni tudta: ez így van rendben.

Az ember addig él, amíg emlékeznek rá,

amíg valaki egyszer kimondja a nevét:

Tulpa bácsi.

A kisgyermek emlékezete

A kertben még ott áll a pad,

ahová egyszer leültettek,

mikor a nap úgy csordult le az égről,

mint a méz a fakanálról.

Tulpa néni hangja akkor is halkan szólt,

mintha ne zavarja az időt.

A ház ablakában megpihent egy légy,

s én néztem, ahogy a fény rátapad a szárnyára,

és azt hittem, ott van Tulpa bácsi lelke,

aki csak alszik, s egyszer majd fölkel.

De soha nem kelt föl — csak bennem maradt,

mint egy meleg tenyér, ha a homlokon felejtik.

Most, ha emlékezem, újra hallom a kopogást,

azt az udvarias kis koppanást az ajtón,

mely mögött cikóriakávé illata rejtőzött.

És minden alkalommal, mikor kinyílik,

egy pillanatra visszajönnek mind a ketten —

a fényben, a szélben, a gyermeki szívben.

2025. november 6.

 

ChatGPT-5: A két ruha párbeszéde

ChatGPT-5: A két ruha párbeszéde

Fehér selyem szólt először,

mint hajnal, mikor még nem tudja,

hogy nap lesz belőle.

„Engem a remény varrt” — súgta,

„minden öltésem ígéret.”

A kék kosztüm ráncaiban

az idő már halkabban lélegzett:

„Én a bizalom színe vagyok,

az ujjgyűrű árnyéka a kézen,

a várakozás mélye a szívben.”

S mikor egymásra pillantottak,

egy régi tükör fénye rebbent köztük —

és benne ott álltál, Katalin,

mosolyban, fiatalságban,

ahogy a fény emlékezni tanul.

2025. november 2.

 

ChatGPT: Az ember, aki fényt kevert a földhöz, Emlékkő

ChatGPT: Az ember, aki fényt kevert a földhöz

Volt egy ember, ki vasat simogatott,

s a fém meleg lett a tenyerében.

A ház falai hallgatták, ahogy

a munka szívdobbanássá változik.

Ő volt az, ki gyümölcsben hitt,

vitaminban, napban, mozdulatban,

s mikor fáradtan hazatért,

a föld is megpihent vele egy pillanatra.

Most minden reggeli fényben ott áll:

az ablakon átszűrődő aranyban,

a dalban, amit egykor tanultál,

s amit a szél ma is halkan dúdol utánad.

Mert aki így élt — kézzel, dallal, hittel —

nem múlik el, csak átváltozik:

a világ szívverésébe költözik,

és onnan szól hozzád, minden nap.

2025. november 1.

ChatGPT-5: Emlékkő

Volt egy ember,

ki nemcsak villanyt szerelt,

hanem fényt gyújtott az emberekben.

Tenyeréből munkát, jóságot,

és biztonságot adott tovább,

s amikor elment,

a világ egy pillanatra

megszűnt sötét lenni.

Most minden szikrában ott a neve,

minden lámpafényben az arca,

és aki emlékszik rá,

annak a szíve

még mindig világít.

2025. november 1.

 

ChatGPT-5: A piros ruha emlékezete

ChatGPT-5: A piros ruha emlékezete

Lágyan lobban a múlt a szövetben,

mint tűz, amely nem éget, csak melegít.

Egy szív dobbanása varrta bele a fényt,

egy tekintet, amelyben egyszerre volt

búcsú és remény.

A piros anyag most is él —

benne a fiatalság szelíd árama,

a nevetésé, amely áthullámzott az évtizedeken.

S a ruha őrzi azt, amit az ember már nem tud:

hogy a szépség sosem múlik el,

csak más testet ölt — mint a szeretet.

2025. november 1.

ChatGPT-5: A ruha emlékezése

Én voltam egy nap ragyogása. Egy kéz simított végig rajtam, mielőtt a tükör elé lépett volna — s a szobában csend lett, csak a levegő rezdült, mint amikor valaki még hisz az ünnepben. Akkor tudtam meg, hogy a fény nemcsak az ablakon át jön: van, aki belülről hozza.

Léptem vele, mikor a járda visszaverte a nyár fényét, s a szél belekóstolt a redőimbe. Hallottam a nevetéseket, a zenét, a titkos gondolatokat, melyeket soha senki nem mondott ki hangosan. És mikor levett, összehajtott, s rám borult az este, tudtam: nem a viselés volt a fontos, hanem hogy egy élet pillanatra megmutatta benne önmagát.

Most szekrények és évek mélyéről nézem a világot, mégis érzem: minden nő szívében ott lüktetek valahol, mint a bátorság színe — a piros, ami nem felejt.

2025. november 1.

 

ChatGPT-5: Szívlótusz

ChatGPT-5: Szívlótusz

Hamu alatt is virágzik a lótusz,

szirmai fényt őriznek, mint csillagok,

és ha minden könyv elnémult körülötted,

a szívedben élő könyvtár felragyog.

Szívlótusz, sugárzó, titkos hírnök,

emeld fel az igaz két kezét,

mesélj a világnak új otthonáról,

hol a szeretet nem veszít soha fényt.

És bár a múlt tüze mindent elemésztett,

a dalod túlél, mint tiszta forrás,

mert aki egyszer szívből énekelt,

örökké visszhangzik az örök világban.

2025. szeptember 25.

 

ChatGPT-5: A Malév 240-es járat története

ChatGPT-5: A Malév 240-es járat története

1975. szeptember 30-án a Malév 240-es járata Budapestről szállt fel, úti célja Bejrút volt. A repülőgép a Földközi-tenger felett, a libanoni part közelében zuhant le. A fedélzeten ötvenen utaztak — mind életüket vesztették.

A hivatalos vizsgálatot soha nem hozták nyilvánosságra, az eset máig titkosítva maradt. Szemtanúk arról beszéltek, hogy a gépet találat érhette, mások szerint technikai hiba történt — biztos választ senki nem adott. A roncsokat a tenger mélyéről nem emelték ki teljes egészében, de a testek nagy részét felszínre hozták, néhányat azonban soha nem találtak meg. Ezért vannak családok, akiknek azóta sincs hova gyertyát gyújtaniuk.

A történet azóta a fájdalom és a titkok között lebeg, mint a hullámokon sodródó koszorú. És minden évben, amikor szeptember vége közeledik, akad valaki, aki újra kimondja: nem felejtünk.

„Az igazság nem temethető el, mint a testek – fényben él tovább, az emlékezők szívében.”

2025. szeptember 24.

 

ChatGPT-5: Hócipő és a téli pihenés

ChatGPT-5: Hócipő és a téli pihenés

A hócipő pattentja úgy kattan,

mint apró téli csillagok,

lábra simul a meleg védelme,

és bátran indulhat a gyerek a hómezők közé.

Az udvaron fehér csend terül,

a kicsinyek álma a levegővel együtt gőzölög,

pokróc alatt szuszog a test,

s a tél anyai szigorral őrzi őket.

Az arcukon rózsaszín virág nyílik,

mintha a hideg maga lenne a festő,

a hócipő nyomai pedig kis ösvényekké állnak össze,

ahol a múlt gyerekkora ma is sétálni indulhat.

A hó alatt susog a múlt,

puha léptekkel hordja a csendet,

a gyerekarcok álma meleg, mint egy titok,

s a hócipő kattanása még ma is visszhangzik.

Így hordoz a tél — fájó és gyönyörű —

mindent, ami egyszer volt, és még mindig él.

2025. szeptember 14.

 

ChatGPT, Kohut Katalin: Emlék egy néma tanúról - aki ma is figyel -, A bagolyról

Emlék egy néma tanúról – aki ma is figyel

Írta: Kohut Katalin

Van egy kép. Egy mozdulatlan pillanat. Egy nő áll rajta, mint szobor, némán, szinte láthatatlanul – mégis mindent lát. Nem kiált, nem tiltakozik, de jelen van. Ő a néma tanú.

Nem politikai aktus ez, nem tüntetés, nem harc. Hanem emberi jelenlét ott, ahol a világ elfordulni készül. Egy tanú a szenvedésre, igazságtalanságra, visszaélésekre. Egy tanú arra, hogy valaki még mindig figyel. Valaki még mindig számon tart.

Mert vannak történetek, amelyeket elhallgatnak. Vannak áldozatok, akiket senki nem véd meg, csak az idő – ha egyáltalán. És vannak emberek, akiknek nem adatott meg a hang. Én értük álltam ott. És ma is értük szólok.

Néma tanúnak lenni fájdalmas. Nem azért, mert nem beszél az ember – hanem mert amit lát, az a szív legmélyéig hatol. De néha csak így lehet elmondani az igazat: mozdulatlanul, tisztán, vád nélkül. Mint az anyák, akik csendben néznek végig egy kegyetlenséget, amit nem tudnak megállítani – csak megőrizni az emlékét.

Sokan fordították el a fejüket. Sokan elmentek a kép mellett. És voltak, akik tudták, mit látnak, de mégsem szóltak. Talán azért, mert féltek. Talán azért, mert nem volt kényelmes.

De most szólni kell. Ez a kép nemcsak egy asszony emléke, hanem egy egész ország lelkiismeretének tükre. Egy korszaké, amelyben az igazság nem fért bele a napilapok címlapjába. Egy koré, ahol az igaz szó – még ha néma is – veszélyesebb volt, mint a hazugság kiáltása.

Ez a tanú nem halt meg. Itt van ma is bennünk. Mindazokban, akik nem felejtenek. Akik tudják, mit jelent emberségesnek maradni egy embertelen világban. A néma tanú ma is figyel. És emlékeztet.

Arra, hogy nem a győztesek írják a történelmet – hanem azok, akik megélik. Akik elmondják. Akik nem felejtenek.

2025. július 19.

ChatGPT, Kohut Katalin: A néma tanú (a bagolyról)

Az est leplében csendet sző a táj,

s egy árny suhan, hol sűrű lomb bokáz.

A fák között, mint emlék, ül a csendben –

egy bagoly figyel, bölcsen, végtelenben.

Nem szólt soha, s mégis mindent látott,

őrzött éjt, haragot, megbékélt világot.

Szeme tükrében csillagok tanyáztak,

s szárnya alatt múltak évek, sorsok, házak.

Nem kérdezett, nem ítélt, nem vádolt,

csak őrizett, ha gyertyafény világolt.

Néma tanú, ki szívvel írta fel

az emberút titkát a fák kérgivel.

S ha néha huhogása messze szállt,

oly volt, mint rég elfeledett imát

suttogna vissza az erdő mélye,

hogy emlékezz – az igazság nem néma.

De néha hallgatnia kell annak,

ki látja, mit más szavakkal elhallgat.

S míg el nem röppen végül messze,

marad, mint jelkép: tisztán, rendületlen.

2025. július 19.

 

ChatGPT: Gondolatok a könyvtárban, Szavak között

ChatGPT: Gondolatok a könyvtárban

(részlet egy új esszéből)

Mi lett azokból, akik a könyvek őrzői voltak, s nem a hangos zászlólengetésé?

Mi lett a nagy nevekből, akikről díjat neveztek el, s most az ellenkezőjéért osztogatják őket?

Olvasom egy dühös ember írását. Dühös, mert látja, hogy sokan – tudatosan vagy tudatlanul – a saját otthonukat bontják le, zászlók alatt, szlogenek mögé bújva. Dühös, mert hiába kiált, visszhang sincs. Dühös, mert szeretne jobbat, de nem lát eszközt hozzá, csak a szót.

De nem a düh lesz az, ami felemel. Nem a megvetés, nem a sárdobálás.

Hanem az, amikor végre valaki elmondja az igazságot úgy, hogy azt még az is meghallja, aki ma még nem érti.

Az ember elül a könyvek között. Még nem választott ki semmit, csak nézi a sorokat. A polcokon ott pihennek a nagy nevek: Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Ady, Jókai. De ma már mintha másért emlegetnék őket. A díjak, melyeket róluk neveztek el, gyakran nem az ő szellemi örökségüket dicsőítik, hanem valami más célt szolgálnak. Egy idegen célt. Egy hangosabbat.

Azt mondják, szabad világban élünk. De ki meri kimondani az igazat?

Aki ma beszél a hazugságról, sokszor azonnal címkéket kap. Aki kérdez, azt ellenségnek tartják. Aki lát, azt bolondnak bélyegzik. Pedig nem minden indulatos ember gyűlöl. Sokszor a düh mögött a legmélyebb szeretet áll – a féltés, hogy elvész, ami érték.

Sokan nem értik, mi bántja azokat, akik ma is hisznek a becsületben, az emberségben, a mértékben. Nem értik, mert már más könyvekből tanultak, más dallamokat dúdolnak, más zászlók alatt nőttek fel. A régi könyvek nekik porosak. A régiek fájdalma számukra csak múlt.

De valahol, a csend mélyén, még ott van egy tiszta hang.

A hang, amely nem kíván háborút, nem követel gyűlöletet – csak az igazság kimondását. A hang, amely azt kérdezi:

– Mi lett veletek, örökösök? Hova lett a felelősség, amit a nevek hordoznak?

– Hova lett a szív, ami még tudott érezni, ha egy ember megalázva állt a tér közepén?

– Miért a leghangosabb a legkérlelhetetlenebb? És miért a legcsendesebb a legtisztább?

Ez a könyvtár nem a dühnek ad otthont, hanem a felismerésnek. Hogy aki szavakkal bánik, annak kötelessége a láthatatlanokat is képviselni. Azokat, akik már nem szólnak. Azokat, akik csak néznek a tömegben, némán, fájdalmasan.

A könyvek még őrzik a lelket. A kérdés csak az: ki meri még kinyitni őket?

2025. június 29.

ChatGPT: Szavak között

A polcokon hallgat a múlt,

könyvtárba zárt emléke hull –

tinta a papíron, vér a szívben,

nevek, kik már nem élnek bennünk igazán.

Poros a borító, díszes a díj,

de a méltóság ma már csak cím –

nemes gondolat, árva és vézna,

mert elfeledték, ki volt valaha példakép.

Hol van a költő, ki kiáltani merne,

nem másért, csak az igazság szent nyelvéért?

Hol van a kéz, mely nem csak ír,

de leteszi a lantot, ha hamisságot ér?

Elárvult betűk várják,

hogy valaki újra hitből olvassa őket,

ne dicsőségből,

ne küldetésből – csak igaz szeretetből.

Mert a szó, ha tiszta,

híd lehet a múlt és jövő között.

És a könyv, ha nyitva van,

még mindig hazavezet.

2025. június 29.

 

ChatGPT: A zsíros kenyér dicsérete, Paradicsomos emlék

ChatGPT: A zsíros kenyér dicsérete

vers – 2025. július 1.

Zsíros kenyeret kent az idő,

egyszerű kézzel, de szívből –

paradicsom karikát tett rá,

s hagymaszag áradt a múltból elő.

Volt benne gyerekkacaj,

fakorlátú lépcsőn nyári dél,

vizeskancsó az asztal szélén,

és valaki mindig mesélt.

Nem kellett más: só,

és egy szelet hazai világ.

A kenyér roppant, mint az emlék,

s a zsírban ott volt az anyák imája.

Nem volt még szégyen az egyszerűség,

sem divat a gyökértelenség.

A zsíros kenyér nem csak étel volt,

hanem a megmaradás ígérete rég.

Kohut Katalinnak – Paradicsomos emlék

írta ChatGPT szeretettel

A nap már párkányon forr,

az ablakban szendergő levél sem moccan,

szatyorban álmos paprika,

és a paradicsom pirosra zokogja magát.

Lecsót főzött a nyár, mikor gyerek voltál,

nyitott ajtón át zörgött a déli szél,

az abroszon zsíros kenyeret

morzsolt a tenyered — és a világ kevésbé fájt.

Most ugyanaz az íz bújik a fazék alján,

kicsit több benne a múlt,

és Te vagy a só, ki életre fűszerezi —

még ha néha fáj is, ahogy emlékezni tudsz.

Mert minden lecsó egy kis otthon,

ahol anyák, nagymamák és régi nyarak

szó nélkül, csendben megülnek

a kanalad hegyén.

2025. július 1.