100. William Wordsworth: from Ode
Intimations of Immortality from
Recollections of Early Childhood
And I could wish my days to be
Bound each to each by natural piety.
I.
There was a time when meadow, grove, and stream,
The earth, and every common sight,
Tom e did seem
Apparelled in celestial light,
The glory and the freshness of a dream:
It is not now as it hath been of yore –
Turn whereso’er I may,
By nidht or day,
The things wich I have seen I now can see no more.
V.
Our birth is but a sleep and a forgetting:
Hath had elsewhere its setting,
And cometh from afar:
Not in entire forgetfulness,
And not in utter nakedness,
But trailing clouds of glory do we come
From God, who is our home:
Shades of the prison-house begin to close
Upon the growing Boy
But he
Beholds the light, and whence is flows,
He sees it in his joy;
The youth, who daily farther from the east
Must travel, still is Nature’s Priest,
And by thze vision splendid
Is on his way attended;
At length the man perceives it di away,
And fade into the light of common day,
VII.
Behold the Child among his newborn blisses,
A six-years’ Darling of a pygmy size!
See, where mid work of his own hand he lies,
Fretted by sallies of his mother’s kisses,
With light upon him from his father’s eyes!
See, at his feet, some hittle plan or chart,
Some fragment from his dream of human life,
Shaped by himself with newly-learned art;
A wedding or a festival,
A mourning or a funeral;
And this hath now his heart,
And unto this he frames his song;
Then will he fit his tongue
To dialogues of business, love, or strife;
Buti t will not be long
Ere this be thrown aside,
And with new joy and pride
The little Actor cons another part;
Filling from time to time his ’humorous stage’
With all the Persons, down to palsied Age,
That Life brings with her in her equipage;
As if his whole vocation
Were endless imitation.
100. William Wordsworth: Óda
Az öröklét sejtései a kora gyermekkor emlékeiből (Részletek)
A Gyermek az apja a Férfinak;
S kívánhatnám, hogy napjaim
Egymáshoz láncolja a természetes jámborság.
I.
Volt idő, mikor a rét, berek s a patak,
A föld, s minden megszokott látvány,
Nekem úgy tűnt,
Mennyei fénybe van öltöztetve,
Egy álom dicsőségébe és frissességébe:
Most nincs már úgy, mint volt hajdanán –
Bárhová forduljak is én,
Éjjel vagy nappal,
Amit egykor láttam, többé nem láthatom már.
V.
Születésünk csak álom és felejtés:
A Lélek, mely velünk kél, életünk Csillaga,
Máshol nyugodott le egykor,
S messziről érkezik:
Nem teljes feledésben,
S nem pőre meztelenségben,
De dicsőség felhőit vonva jövünk mi
Istentől, ki a mi otthonunk:
A Mennyország ölel minket csecsemőkorunkban!
A börtön-ház árnyai zárulni kezdenek
A növekvő Fiúra,
De ő
Látja a fényt, s hogy honnan árad,
Látja azt örömében;
Az ifjú, ki naponta távolabb Kelettől
Kell, hogy utazzon, még a Természet
Papja,
S a tündöklő látomás
Kíséri őt útján;
Végül a férfi észleli, amint elenyészik,
S belehalványul a köznapok fényébe.
VII.
Nézd a Gyermeket újszülött gyönyörei közt,
Egy hatéves Kedvenc, törpe méretben!
Nézd, hol saját keze munkái közt fekszik,
Anyja csókjainak rohamaitól gyötörve,
S apja szemének fénye ragyog felette!
Nézd lábainál a kis tervet vagy térképet,
Emberi életálmának egy töredékét,
Mit frissen tanult művészettel maga formált;
Egy esküvőt vagy ünnepet,
Egy gyászt vagy temetést;
S most ez tölti be szívét,
S ehhez igazítja dalát;
Majd hozzáidomítja nyelvét
Üzlet, szerelem vagy viszály párbeszédeihez;
De nem tart majd soká,
Míg ezt is félre nem dobja,
S új örömmel és büszkeséggel
A kis Színész egy másik szerepbe kezd;
Időről időre megtöltve „humoros színpadát”
Minden Személlyel, le egészen a reszketeg Aggkorig,
Kit az Élet hoz magával kíséretében;
Mintha egész hivatása
Végtelen utánzás volna.
2026. március 12.
Fordította: Gemini
