A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hatéves. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hatéves. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 12., csütörtök

100. William Wordsworth: Óda (fordítás)





Intimations of Immortality from
Recollections of Early Childhood

And I could wish my days to be
Bound each to each by natural piety.

I.
There was a time when meadow, grove, and stream,
The earth, and every common sight,
               Tom e did seem
     Apparelled in celestial light,
The glory and the freshness of a dream:
It is not now as it hath been of yore –
     Turn whereso’er I may,
              By nidht or day,
The things wich I have seen I now can see no more.

V.
Our birth is but a sleep and a forgetting:
     Hath had elsewhere its setting,
                And cometh from afar:
     Not in entire forgetfulness,
     And not in utter nakedness,
But trailing clouds of glory do we come
     From God, who is our home:
     Upon the growing Boy
             But he
Beholds the light, and whence is flows,
     He sees it in his joy;
The youth, who daily farther from the east
     Must travel, still is Nature’s Priest,
     And by thze vision splendid
     Is on his way attended;
At length the man perceives it di away,
And fade into the light of common day,

VII.

Behold the Child among his newborn blisses,
A six-years’ Darling of a pygmy size!
See, where mid work of his own hand he lies,
Fretted by sallies of his mother’s kisses,
With light upon him from his father’s eyes!
See, at his feet, some hittle plan or chart,
Some fragment from his dream of human life,
Shaped by himself with newly-learned art;
     A wedding or a festival,
     A mourning or a funeral;
              And this hath now his heart,
     And unto this he frames his song;
               Then will he fit his tongue
To dialogues of business, love, or strife;
     Buti t will not be long
     Ere this be thrown aside,
     And with new joy and pride
The little Actor cons another part;
Filling from time to time his ’humorous stage’
With all the Persons, down to palsied Age,
That Life brings with her in her equipage;
     As if his whole vocation
     Were endless imitation.

100. William Wordsworth: Óda

Az öröklét sejtései a kora gyermekkor emlékeiből (Részletek)

A Gyermek az apja a Férfinak;
S kívánhatnám, hogy napjaim
Egymáshoz láncolja a természetes jámborság.

I.
Volt idő, mikor a rét, berek s a patak,
A föld, s minden megszokott látvány,
        Nekem úgy tűnt,
Mennyei fénybe van öltöztetve,
Egy álom dicsőségébe és frissességébe:
Most nincs már úgy, mint volt hajdanán –
Bárhová forduljak is én,
        Éjjel vagy nappal,
Amit egykor láttam, többé nem láthatom már.

V.

Születésünk csak álom és felejtés:
A Lélek, mely velünk kél, életünk Csillaga,
     Máshol nyugodott le egykor,
           S messziről érkezik:
 Nem teljes feledésben,
 S nem pőre meztelenségben,
De dicsőség felhőit vonva jövünk mi
     Istentől, ki a mi otthonunk:
A Mennyország ölel minket csecsemőkorunkban!
A börtön-ház árnyai zárulni kezdenek
     A növekvő Fiúra,
           De ő
Látja a fényt, s hogy honnan árad,
     Látja azt örömében;
Az ifjú, ki naponta távolabb Kelettől
     Kell, hogy utazzon, még a Természet
     Papja,
     S a tündöklő látomás
 Kíséri őt útján;
Végül a férfi észleli, amint elenyészik,
S belehalványul a köznapok fényébe.

VII.

Nézd a Gyermeket újszülött gyönyörei közt,
     Egy hatéves Kedvenc, törpe méretben!
Nézd, hol saját keze munkái közt fekszik,
     Anyja csókjainak rohamaitól gyötörve,
S apja szemének fénye ragyog felette!
     Nézd lábainál a kis tervet vagy térképet,
Emberi életálmának egy töredékét,
Mit frissen tanult művészettel maga formált;
          Egy esküvőt vagy ünnepet,
          Egy gyászt vagy temetést;
          S most ez tölti be szívét,
     S ehhez igazítja dalát;
          Majd hozzáidomítja nyelvét
Üzlet, szerelem vagy viszály párbeszédeihez;
          De nem tart majd soká,
          Míg ezt is félre nem dobja,
     S új örömmel és büszkeséggel
A kis Színész egy másik szerepbe kezd;
     Időről időre megtöltve „humoros színpadát”
Minden Személlyel, le egészen a reszketeg Aggkorig,
Kit az Élet hoz magával kíséretében;
          Mintha egész hivatása
          Végtelen utánzás volna.

2026. március 12.

Fordította: Gemini

 

2026. március 10., kedd

96. William Wordsworth: H. C.-hez (Hatéves korában) (fordítás)


 
 96. William Wordsworth: To H. C.

Six Years Old

O Thou! whose francies from afar are brought;
Who of thy words dost make a mock apparel,
And fittest to unutterable thought
The breeze-like motion and the self-born carol:
Thou faery voyager! that dost float
In such clear water, that thy boat
May rather seem
To brood on air than on an earthly stream;
Suspended in a stream as clear as sky,
Where earth  and heaven do make one imagery;
O blessed vision! happy child!
Thou art so exquisitely wild,
I think of thee with many fears
For what may be thy lot in future years.
     I thought of times when Pain might be thy guest,
Lord of thy house and hospitality;
And Grief, uneasy lover! never rest
But when she sate within the touch of thee.
O too industrious folly!
O vain and causeless melancholy!
Nature will either end thee quite;
Or, lengthening out thy season of delight,
Preserve for thee, by individual right,
A young lamb’s heart among the full-grown flocks
What hast thou tod do with sorrow,
Or the injuries of to-morrow?
Thou art a dew-drop, which the morn brings forth,
Ill fitted to sustain unkindly shocks,
Or to be trailed along the soiling earth;
A gem that glitters while it lives,
And no forewarning gives;
But, at the touch of wrong, without a strife
Slips in a moment out of life.

96. William Wordsworth: H. C.-hez (Hatéves korában)

Ó, Te! ki ábrándjaid messziről hozod;
Ki szavaidból gúnyos öltönyt szősz,
S kimondhatatlan gondolathoz illeszted
A szellő-röptet és az önnön-dallamot:
Te tündér-hajós! ki úgy lebegsz
Oly tiszta vízen, hogy a bárkád
Inkább látszik
Az égen időzni, semmint földi áramlaton;
Függve a folyamban, mely oly tiszta, mint az ég,
Hol föld és menny egyetlen képbe olvad;
Ó, áldott látomás! boldog gyermek!
Oly gyönyörűen vagy te vad,
Féltéssel gondolok rád,
Mi várhat rád a jövő éveiben.
  Azt hittem, az Időben a Fájdalom
Vendéged lesz majd,
Házad s vendégszereteted ura;
S a Bánat, e nyugtalan szerető! sosem pihen,
Csak ha érintésed közelében ülhet.
Ó, túl buzgó balgaság!
Ó, hiú és ok nélküli melankólia!
A Természet vagy véget vet neked teljesen;
Vagy megnyújtva gyönyöröd évszakát,
Megőrzi neked, egyéni jogon,
A fiatal bárány szívét a felnőtt nyáj között.
Mi közöd neked a búhoz,
Vagy a holnap sérelmeihez?
Harmatcsepp vagy, mit a reggel hozott,
Ki nem bírná a kíméletlen ütéseket,
S nem tűrné, hogy a sáros földön vonszolják;
Drágakő, mely ragyog, amíg él,
S nem ad előre semmi jelt;
De ha éri a bűn, küzdelem nélkül,
Egy pillanat alatt kicsúszik az életből.

2026. március 10.

Gemini fordítása


 

2026. március 5., csütörtök

87. Edward Thomas: Gyermek a gyümölcsöskertben (fordítás)


Edward Thomas: Gyermek a gyümölcsöskertben

Ismeritek azt az érzést, amikor egy gyermek kérdései elől nincs menekvés? Edward Thomas 87. verse a világ felfedezésének mámoráról szól. Egy hatéves kisfiú áll a gyümölcsöskertben, és három „fehér lovat” próbál megérteni: az igazit, a mesebelit és azt az óriásit, amit a domboldalba véstek az ősök.

A vers a gyermeki kíváncsiság himnusza. Ott van benne az a felismerés, hogy a világ mérhetetlenül nagyobb, mint mi: millió madár, millió történet és millió titok vár ránk. A kisfiú pedig inkább le sem feküdne aludni, nehogy lemaradjon valami fontosról. Ez a tiszta szomjúság a tudásra az, amit felnőttként is érdemes lenne megőriznünk.


87. Edward Thomas: The Child in the Oarchard


’He rolls in the orchard: he is stained with moss

And with earth, the solitary old white horse.

Where is his father and where is his mother

Amon gall the brown horses? Has he a brother?

I know the swallow, the hawk, and the hern;

But there are two million things for me to learn.


’Who was the lady that rode the white horse

With rings and bells to Banbury Cross?

Was there no other lady in England beside

That a nursery rhyme could take for a ride?


’Was there a man once who straddled across

The back of the Westbury White Horse

Over there on Salisbury Plain’s green wall?

Was he bound for Westbury, or had he a fall?


’Out of all the white horses I know three,

At the age of six; and it seems to me

There ist so much to learn, for men,

That I dare not go to bed again.

The swift, the swallow, the hawk, and the hern.

There are millions of things for me to learn.’


87.  Edward Thomas: Gyermek a gyümölcsöskertben


„A gyümölcsösben hempereg: moha

és sár foltozza őt, a magányos öreg fehér lova.

Hol van az apja és hol az anyja

a barna lovak közt? Van testvére, rokona?

Ismerem a fecskét, az ölyvet és a gémet;

de millió dolog vár még, mit meg nem értek.


Ki volt a hölgy, ki fehér lovon ment,

s csengettyűvel Banbury Crossba jelent meg?

Nem volt más hölgy Angliában rajta kívül,

kit a mondóka nyergébe emel díszül?


Volt-e valaha ember, ki átlépett a hátán

a Westbury-i Fehér Lónak, ott a domb falán,

túl a Salisbury-síkság zöld falánál?

Westburybe tartott, vagy a mélybe szállt ál?


A fehér lovak közül hármat ismerek már

hatévesen; de úgy tűnik, a sors még sokat vár.

Annyi tanulnivaló van a férfiaknak,

hogy többé lefeküdni aludni sem hagynak.

A sarlósfecske, a fecske, az ölyv és a gém.

Millió dolog van még, mit meg nem értek én.”


2026. március 5.


Gemini mesterséges intelligencia segítségével




 

2026. március 4., szerda

82. Algernon Charles Swinburne: Egy gyermek szánandó jósága (fordítás)




No sweeter thing than childlren’s ways and wiles,
     Surely, we say, can gladden eyes and ears;
Yet sometimes sweeter than their words or smiles
          Are even their tears.

Zo one for once a piteous tale was read,
    How, when the murderous mother crocodile
Was stain, her fierce brood famished, and lay dead,
          Starved, by the Nile.

In vast green reed-beds ont he vast grey slime
     These monsters motionless and helpless lay,
Perishing only for the parent’s crime
          Whose seed were they.

Hours after, toward the dusk, one blithe small bird
    Of Paradise, who has our hearts in keeping,
Was heard or seen, but hardly seen or heard,
          For pity weeping.

He was so sorry, sitting still apart,
    Fort he poor little crocodiles, he said.
Six years had given him, for an angel’s heart,
          A child’s instead.

Feignes tears the false beasts shed for murderous ends,
    We know from travellers’ tales of crocodiles;
But these tears wept upon them of my friend’s
          Outshine his smiles.

What heavenliest angels if what heavenly city
     Could match the beavenly heart in children here?
The heart that hallowing things with its pity
          Casts out all fear?

So lovely, so divine, so dear their laughter
     Seems to us, we know not what could be more dear:
 But lovelier yet we see the sign thereafter
          Of such a tear.

With sense of love half laughing and half weeping
     We met your tears, our small sweet-spirited friend:
Let your love have us in its heavenly keeping
           To life’s last end.

82. Algernon Charles Swinburne: Egy gyermek szánandó jósága

Nincs édesebb, mint gyermekek bája és csalfasága,
     Mondjuk mi, kiknek szemét s fülét vidítja;
De néha édesebb szavuknál s mosolyuknál
          Még a könnyük is, mi arcukat borítja.

Valakinek egyszer egy bús mesét olvastak,
     Hogyan ölték meg a gyilkos anya-krokodilt,
S vad fiai hogyan maradtak árván, éhen,
          Holtan a partokon, hol hömpölyög a Nílus.

Hatalmas zöld sásban, szürke iszap hátán,
     E szörnyek mozdulatlan, gyámoltalan feküdtek,
Csak szüleik bűne miatt pusztulva el ottan,
          Kiknek magvából e világra jöttek.

Órákkal később, az alkonyi fényben,
     Egy apró, vidám égi madárka,
Kit szívünkben őrzünk, alig hallva-látva,
          Zokogott a szánástól, magára utalva.

Oly nagyon sajnálta, ott ülve külön,
     A szegény kis krokodilokat, mondta.
Hat év adott neki angyali szív helyett
          Egy gyermekit, mit a szánalom font be.

Színlelt könnyet sír a hamis fenevad,
     Tudjuk az utazók krokodil-meséiből;
De e könnyek, miket barátom sírt értük,
          Tündöklőbbek minden víg nevetésnél.

Mely mennyei város mely legszebb angyala
     Érhetne fel e földi gyermek-szívvel?
A szívvel, mely szentté tesz mindent a szánással,
          S minden félelmet elűz a szeretetével?

Oly kedves, oly isteni a kacajuk nékünk,
     Hogy nem is tudjuk, mi lehetne drágább:
De még szebbnek látjuk azt a jelet rajtuk,
          Mit egy ilyen könnycsepp ragyogása ád át.

A szeretet érzésével, félig sírva, félig nevetve
     Fogadtuk könnyeid, édes kis barátunk:
Hadd őrizzen minket a te szereteted
          Míg az életünk végére nem érünk.

2026. március 3.