„A világ zenéje látható, de csend marad a szívében.”
Like a loose island ont he wide expanse,
Unconscious floating ont he fickle sea,
Herself her all, she lives in privacy;
Her waking life as lonely as a trance,
Doom’d to behold the universal dance,
And never hear the music whick expounds
The solemn step, coy slide, the merry bounds,
The vague, mute language of the countenance.
In wain for her I smooth my antic rhyme;
She cannot hear it. All her little being
Concentred in her solitary seeing –
What can she know of beauty or sublime?
And yet methinks she looks so calm and good,
God must be wirt her in her solitude!
22. Hartley Coleridge: Egy süketnéma kislányhoz
Mint laza sziget a tágas tengeren,
Öntudatlan sodródva, szeszélyes vízen,
Önmaga mindene, magányban él egészen;
Ébrenléte oly árva, mint révült éjen.
Kárhozva látja a mindenség táncait,
S sosem hallja a zenét, mely mutatja ízét,
A komoly lépést, a szemérmes siklást, a vidám ívet,
Az arc néma, szava nincs, a mindent nem láthatja meg,
Hiába csiszolom neki tréfás rímemet;
Nem hallhatja. Egész kis élete
Magányos látásába sűrűsödve van vele –
Mit tudhat ő a szépről, a fenségesről?
És mégis, úgy vélem, oly nyugodtnak és jónak látszik,
Istennek kell vele lennie csendesen, mélyülőn!
2026. január 31.
