94. John Greenleaf Whittier: In School-Days
Still sits the school-house by the road,
A ragged beggar sunning;
Around it still the sumachs grow,
And blackberry vines are running.
Within the master’s desk is seen,
Deep scarred by raps official;
The warping floor, the battered seats,
The charcoal frescoes on its wall;
Its door’s worn sill, betraying
The feet that, creeping slow to school,
Went stroming out to playing!
Long years ago a winter sun
Shone over i tat setting;
Lit up its western window-panes,
And low eaves’ icy fretting.
Itt touched the tangled golden curls,
And brown eyes full of grieving,
Of one who still her steps delayed
Whan all the school were leaving.
For near her stood the little boy
Her childish favour singled;
His cap pulled low upon a face
Where pride and shame were mingled.
Pushing with restless feet the snow
To right and left, he lingered; -
As restlessley her tiny hands
The blue-checked apron fingered.
Ha saw her lift her eyes; he felt
The soft hand’s light caressing,
And heard the tremble of her volce,
As if a fault confessing.
’I’m sorry that I spelt the word:
I hate to go above you,
’Because, you see, I love you!’
Still memory to a grey-haired man
That sweet child-face is showing.
Dear girl! the grasses on her grave
Have forty years been growing!
He lives to learn in life’s hard school,
How few who pass above him
Lament their triumph and his Ioss,
Like her, - because they love him.
94. John Greenleaf Whittier: Iskolás évek
Az útnál még az iskola áll,
Mint napfényben ülő koldus;
Körülötte nő az ecetfa már,
S a szederinda, dús.
A mester asztalán ma is él
A hivatalos ütések nyoma;
Vetemedett padló, kopott székek,
S bicskával vésett jelek sora.
Falszögletben szén-freskók;
Küszöbe kopott, s elárulja:
Ki lassú lábbal érkezett ott,
Nem futott a játszó-útra.
Már elég régen adódott,
Egy téli napon, alkonyatkor,
A nyugati ablak ragyogott,
S jégcsap csüngött az ereszkor.
Megcsillant az arany hajon,
S a barna szemben, mely szomorkodott;
Egy kislány állt az udvaron,
Míg a többi gyermek hazafutott.
Mert a fiú állt ott magában,
Kit gyermeki szíve óhajtott;
Sapkája mélyen homlokában,
Hol büszkeség s szégyen harcolt.
Nyugtalan lábbal túrta a havat,
Jobbra-balra, érezve a fölényt;
A lányka kis keze is matat,
Gyűrte a kék kockás kötényt.
A fiú látta: ránéz a lány,
Érezte lágy keze érintését,
S hallotta hangja halk szaván,
Mintha bűnét vallaná épp:
„Sajnálom, hogy lebetűztem a szót;
Fájna, ha jobb lehetek,
Mert, tudod… szeretlek.”
Egy ősz ember emlékezete
Ma is e drága arcot mutatja.
Drága lány! Sírján a fű
Negyven éve nő – suttogva.
Az élet kemény iskolájában
Megtanulta: mily kevés az értelem,
Ki győzelmét s másnak vesztét nem állja —
Mint ez a lány: csupa szeretetben.
2026. március 9.
Gemini nyersfordítása alapján
